Új podcastsorozatunk, a Boncasztal június 18-án, vasárnap megjelent epizódjában az ADHD-ban érintett gyerekek és családjaik magyarországi valóságát vizsgáltuk. Ebben Bunford Nóra ADHD-kutató és Tóth Zsuzsa gyógypedagógus-családterapeuta voltak a segítségünkre. Adásunkat követően olvasónk, Barsi Attila érintett szülőként tette közzé a véleményét a Facebookon, saját benyomásai alapján. Írását változtatás nélkül közöljük.

Érintettként (kisfiammal először 8 éve voltunk orvosnál a tünetegyüttese miatt, végül 4 éve diagnosztizálták) néhány megjegyzésem lenne. Egyrészt örömteli, hogy beszélnek a dologról, másrészt szomorú, hogy a kérdező hölgynél nagyon sokszor a társadalmi sztereotípiákat látja az ember előjönni. Családként nagyon nehéz megküzdeni azzal, hogy ha a gyerek ADHD-s, óriási terhet helyez a szülőkre, ha van testvér rájuk is. A beszélgetésben nem éreztem fairnek a szülőhibáztatás előkerülését (lehet, hogy a rendezetlen családnál többször fordul elő stb.), ismerősi körben rendezett, értelmiségi családokba születtek ADHD-s gyerekek, a miénk is az.

Legtöbbször az egészre az iskoláskorba éréskor derül fény, a kirívóbb eseteknél már előtte az oviban is. Nálunk az oviban már a legelején kiderült, hogy valami nincs rendben. Az orvosok / pszichológusok / szakemberek egyébként nem szívesen diagnosztizálnak. A mi esetünkben a gyerek 3-6 éves kora között az állandó szakvélemény az volt, hogy: mozgáskoordinációja, viselkedéskontrollja éretlen, fejleszteni kell. Több tucatszor hallottam azt a „szakvéleményt” miszerint a gyerek még kicsi, 90%, hogy kinövi, tessék mozgásos fejlesztésre hordani és jobb lesz. Nem lett, bár ugye ezt senki sem tudja megállapítani, hiszen fogalmunk sincsen, hogy mi lett volna, ha nem hordjuk folyamatosan fejlesztésre. Röviden arról, amit érint a beszélgetés, csak szülői szemszögből.

Nagyjából szülői szemszögből két időszakot különíthetsz el: amikor a gyereked közösségben van (óvodában, iskolában), illetve amikor családban van (veled). Ahogy a kutatók is elmondták, az ADHD-sok nagyon nagy része jól teljesít 1/1 szituációban, amikor figyelsz rá, a teljes figyelmed az övé. Ez a családban ugye sokkal gyakrabban megtörténik, mint a 25 fős óvodai csoportban / osztályban. Ez azt is jelenti, hogy családi helyzetben a gyerek döntően „normálisabb”. És, hogy milyen közösségi helyzetben? Ezt csak a tanárnénitől / óvónénitől tudod meg, aki panaszáradatot zúdít rád, hogy megint mit csinált a gyereked, illetve rosszabb esetben a szülői értekezleten, ahol a többi szülő kezdi el szép lassan követelni, hogy rúgják ki a gyerekedet.

A szülők döntő része „ösztönösen” működik. Az én gyerekem szép, jó, mindig igazat mond, ha őt megveri valaki, akkor agresszor és takarodjon. Az ADHD-s gyerekek jelentős részénél a gátlások rosszul működnek, ez vezet az impulzivitáshoz is. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha Misike-Gézuka-Jancsika összeáll és terrorizálja Béluskát az ADHD-s kisfiút szünetben – látva, hogy a tanárnéni másfele néz – Béluska lesz olyan hülye, hogy a tanárnéni előtt üt vissza Jancsikának. Ennek a vége az, hogy az ADHD-s gyereket kiközösítik, nem hívják meg szülinapokra, közös játszóterezésre stb. Sok esetben maga a tanárnéni a fő faktor ebben, főleg, ha még nem látott ADHD-st, neki valóban az órája szétrombolójaként fog feltűnni a gyerek, akitől meg kell szabadulni.

Fiamtól „megszabadult” az iskola, amikor elsős volt (nem közvetlenül kirúgták). Az igazgatónak formalevele volt a pedagógiai szakszolgálathoz arról, hogy a gyerek nem oktatható integráltan, amit előkapott, amikor nem mentünk bele abba, hogy otthon oktassuk. A fenteiket döntően azért írtam le, mert emiatt az ADHD-s gyerekek szüleinek döntő része attól retteg, hogy mi történik az iskolában / óvodában, mivel arra 0 ráhatása van. Ott a közösség, illetve pedagógus hat a gyerekre és képes kezelni. Itt visszacsatolnék két elhangzó kérdéskörre: a gyógyszerre és a viselkedésterápiára. A gyógyszer esetében egyértelmű, hogy miért választja a szülők nagy része – ha elérheti – a gyógyszeres terápiát. Egyszerűen azért, mert az iskola előtt beadja a Ritalint és a gyerek „működik” tőle, normális lesz. Ez tüneti kezelés? Naná, ahogy a fájdalom- és lázcsillapítás is az. Lehet ezen csámcsogni, akkor ne tessék fájdalomcsillapítót se szedni, mivel az is függőséget okozhat. Aztán iskola után a gyerek hazajön és újra elveszíti a fonalat, de azt már a szülő kezeli valahogy.

Így viszont a tanárnéni nem hisztizik, a többi szülő nem akar meglincselni, a gyerekek pedig meghívják a szülinapra. Azt is tudni kell, hogy a gyógyszerre a gyerekek egy része nem reagál – az én fiam sem, ezért ez nem adott neki, máshogy kell próbálkozni. Ez a viselkedésterápia, ami a gyerek napját hatja át. Nem nehéz elképzelni, hogy mit tudok szülőként a viselkedésterápiával befolyásolni? Azt az időszakot, amikor látom, hogy a gyerek tényleg mit csinál. Az iskolaidőt nem. Innentől kulcsfontosságú, hogy a pedagógus hajlandó-e együttműködni és külön kezelni a gyerekedet. Nekem van rossz és jó tapasztalatom. Volt olyan pedagógus, aki nem volt erre hajlandó, még úgy sem, hogy az iskolapszichológus kérte erre. Így viszont elérheted, hogy a gyerek jól működjön otthon, az iskolából viszont kirúgják.

Végül arról, hogy lehet, hogy a történelem során sokszor előny volt az ADHD. Igen és a válaszoló hölgynek tökéletesen igaza van, hogy ez mindegy. A magyar oktatási rendszerben, társadalomban ugyanis masszív hátrány.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: