Áldatlan állapotok uralkodnak Afganisztánban, a tálib rezsim gyakorlatilag felszámolta a kultúrát

Zenészeket, írókat, művészeket gyilkoltak meg, folyamatos a még működő alkotók megfélemlítése, fenyegetése, a kortárs kultúra infrastruktúráját, az intézményeket megszüntették, olykor fizikailag is tönkretették. Nők nem vehetnek részt a művészeti oktatásban, és nem is szerepelhetnek semmilyen alkotásban. Igaz, jobbára az emberábrázolás is tilos. A tálib kormányzat egyedül a kulturális örökségi területen tanúsít némileg megengedőbb attitűdöt, de ezt is leginkább azért, hogy a külföld felé elfogadhatóbb képet mutasson, valójában az örökség nem talibán-kompatibilis részének pusztítása sem állt meg.

Ezekre a következtetésekre jutott a New York-i székhelyű Artistic Freedom Initiative (AFI) szervezet országjelentése, amelyet tavaly novemberben publikáltak. Az országriport hosszas kutatáson és dokumentációs munkán, valamint afgán művészekkel, kulturális dolgozókkal készített mélyinterjúkon alapult. A jelentés az Artistic Exodus címet viseli, mert arról is szól, hogy a kultúrmunkások közül kiknek sikerült elhagyni a tálibok uralta Afganisztánt, illetve mely országok fogadtak be onnan érkezőket. Maga az AFI is egyike azon szervezeteknek, amelyek folyamatosan igyekeznek kijuttatni az országból művészeket és kulturális dolgozókat, segítik őket a menekült státusz megszerzésében, a letelepedésben, illetve a befogadó országban való beilleszkedésükben. Az AFI két és fél év alatt 1100 afgán állampolgárnak, művészeknek, kulturális dolgozóknak és családtagjaiknak nyújtott segítséget a menekülésben és a másutt való letelepedésben.

Az AFI jelentése szerint a 2021. augusztusi amerikai kivonulást követő tálib hatalomátvételkor azonnal felállt a kultúrával foglalkozó, és a korábbi tálib érában már létezett minisztérium – egész pontosan az „erények terjesztéséért és a gonoszság megelőzéséért” felelős hivatal. Küldetése egyértelmű: mindent megszüntetni, ami nem egyezik az iszlám tálib értelmezésével. Emlékezetes, hogy 1996 és 2001 között, az első tálib kormányzás idején szinte rögtön betiltották a nyilvános zenelejátszást. Most formális betiltás nem történt, de brutális szabályokkal nemcsak a zenei koncerteket tették lehetetlenné, hanem gyakorta demonstratív módon meg is semmisítették a zenekarok és zenészek hangszereit, eszközeit, hogy senkinek eszébe se jusson zenélni még egy esküvőn, családi eseményen sem. A tradicionális népzenét művelő Fawad Andarabit tálib fegyveresek még rögtön a hatalomátvételkor elhurcolták és megölték. Ma sehol nem szól zene, hanghordozók, felvételek, vagy kották birtoklása is komoly büntetést vonhat maga után. A zeneoktatás legfontosabb intézményét, a 2010-es alapítású kabuli ANIM-ot, amely a tradicionális és a nyugati zenét egyaránt oktatta (női hallgatók számára is) megszüntették, az épületében parancsnoki központot alakítottak ki. Az intézmény 273 diákjának, illetve oktatójának sikerült elhagynia az országot, és Lisszabonban indították újra az ANIM-ot.

A tálibok brutális gyilkosságokkal üzentek szinte az összes művészeti terület alkotóinak. A népszerű komikus színészt, Nazar Mohammad Khashát még 2021 júliusában – tehát a formális hatalomátvételük előtt – ölték meg, az elhurcolásáról készült videó a közösségi médiában is látható volt. A hatalomátvétel után megkínozták és megölték a közismert író-költő-történészt, Abdul Atefit, valamint Dhawa Khan Menapal újságírót – mindketten a PEN nemzetközi írószervezet helyi képviselői voltak. Lapok, kiadók bezárása, az írók fenyegetése ettől kezdve mindennapossá vált, a médiát pedig gyors ütemben vonta ellenőrzése alá a rendszer. Az AFI jelentése szerint 2023-ra egyetlen, a hatalomtól független televízió maradt, a Zhwandoon TV – kérdés, hogy meddig tart ki. Eleget tettek ugyan a tálib kormány előírásainak, nem sugároznak zenei és külföldi műsorokat, női képernyőseik pedig elfedik az arcukat, de az intézkedéseket most is kritizálják, ezért a kormány folyamatosan büntetésekkel és bírságokkal sújtja a csatornát.

Az afgán filmeseket is üldözőbe vette a rendszer. Sahraa Karimi filmrendező a hatalomátvétel napjaiban Instagram-videókban küldött tudósításokat a kétségbeejtő helyzetről. Nem sokkal később el tudta hagyni az országot – ukrán, török és szlovák közreműködéssel. Ez utóbbi azért is figyelemre méltó, mert az afgán menekültek gyerekeként Iránban született Sahraa Karimi 17 évesen egyszer már maga is volt menekült, akkor került Szlovákiába. Pozsonyban végezte filmes tanulmányait, szlovák állampolgársággal rendelkezik – az ottani sajtóban szlovák-afgán filmrendezőként emlegetik, tagja az SFTA-nak, a szlovákiai filmakadémiának –, és 2015-ben költözött Kabulba.

Ő volt az első afgán női filmes, aki doktori fokozatot szerzett filmtudományból. Elnöke lett az AFO-nak (Afghan Film Organization), amelyet még 1968-ban alapítottak, és filmes archívumként is működött. A tálibok már az első regnálásuk idején, 1996-ban megpróbáltak megsemmisíteni ezt a gyűjteményt, elpusztítandónak ítélve minden mozgóképet. Az intézet mindössze két munkatársa nem menekült el akkor, ők az általuk legfontosabbnak gondolt tekercseket, sokezer órányi filmet az intézmény egyik titkos helyiségében rejtették el, így mentve meg azokat. Ez az anyag – egyes információk szerint hétezer tekercs, a legrégebbiek a húszas évek végéről származnak – 2018-ban az afgán elnöki palotába került. Érte ugyanis már négy éve az afgán elnök, Ashraf Ghani lánya, a filmmel és a fotóval foglalkozó Mariam Ghani volt felelős, miután az archívum korábbi vezetőjét korrupcióval vádolták meg. Akkor egy digitalizálási projekt is zajlott, amelynek keretében a celluloidok kétharmadát archiválták szervereken. Sahraa Karimi, aki 2019-ben lett az AFO vezetője, az anyag státuszát meg akarta változtatni, hogy ne tornyosuljanak bürokratikus akadályok a filmek hozzáférhetősége előtt. Ma azonban már az is bizonytalan, hogy ez az anyag egyáltalán megmaradt-e, az archívum helyzetéről alig van hitelt érdemlő információ.

Sahraa Karimi a 2021-es tálib hatalomátvételkor az elsők között adott hírt rövid videóiban a hétköznapi élet radikális megváltozásáról és a fenyegető életveszélyről. Több próbálkozás után, Kijeven keresztül hagyhatta el Kabult; ma Olaszországban él. A jelentés idézi szavait: „Abban hiszek, hogy ha megmenekültél, azaz nem vagy halott, vagy nem váltál láthatatlanná, akkor a felelősséged, hogy hírvivő legyél. Sok-sok üzenetet kell tolmácsolnod, és történeteket, amiket el kell mondanod az embereknek. Az országodról, arról, hogy mi történt veled és a népeddel. Úgyhogy, az én történeteim is Afganisztánról szólnak, csak éppen a közönség változott. Vannak afgánok az országon kívül és belül is, de a közönség most az egész világ.”

A képzőművészet összes kortárs formája ellehetetlenült Afganisztánban – írja az AFI jelentése –, a minisztérium kizárólag vallási tematikájú, illetve tájképek megjelenítését engedi, valamint emberi arcot sem lehet ábrázolni. Természetesen a street art is tilos, ez a műfaj pedig meglehetősen erős volt Kabulban. A rendszer egyik célpontja a fiatal alkotókból álló ArtLords nevű street art csoport lett, amely 2200 murális munkát készített a fővárosban és másutt. A monstre képek afféle utcai hírmondóként az ország történéseit kommentálták, illetve a béke, az elfogadás, a nemek közti egyenlőség üzeneteit jelenítették meg. Ezeket három hónap alatt eltüntette a rendszer a falakról, többnyire iszlám vallási szövegekkel helyettesítve a munkákat. A csoport tagjai zömmel távoztak az országból, egyik alapítójuk, Yama Farhad a családjával Albánián keresztül Kanadába emigrált – ide egyébként közel 30 ezer afgán érkezett 2021 augusztusa óta. A másik alapító, Omaid Sharifi az Egyesült Államokban él, és az Artists at Risk Connection nevű, veszélyeztetett helyzetben lévő művészek védelmével foglalkozó program munkatársaként próbálja emigrációban működtetni a csoportot.

Az első tálib kormányzás után, az elmúlt másfél-két évtizedben Afganisztánban is kezdett kiépülni a kortárs művészetnek az a fajta intézményes struktúrája, amelyet a világ más pontjairól ismerünk: nonprofit és kereskedelmi galériák, művészek által fenntartott alkotóműhelyek, művészeti civil szervezetek. A művészeti helyszínekről 2021 augusztusától kezdve kitiltották, elűzték a nőket. Ezek a helyek mostanra ellehetetlenültek, és számos képzőművész menekült el az országból. Köztük Jahan Ara Rafi is, aki Kabulban többedmagával a Shamama nevű galériát működtette, illetve a Centre for Women Artists nevű helyet, amely női alkotókat mutatott be, illetve művészeti edukációt folytatott nők számára. Rafi Németországon keresztül érkezett az Egyesült Államokba, és a jelentés kiemeli, hogy saját műveinek reprodukcióin kívül mindössze három könyvet tudott kihozni Afganisztánból: közel száz nagyméretű munkája, eddigi életművének nyolcvan százaléka maradt Kabulban. A Shamama működése egyébként a tálibok előtt sem volt problémamentes, 2015-ben, szinte forradalmi módon, női aktokat ábrázoló absztrakt festményeket mutattak be, ami nem kis kockázatot jelentett. Az országban akkor sem voltak biztonságban a nők: a kiállítás évében lett utcai lincselés áldozata a 27 éves Farkhunda Malikzada, a hatalmas visszhangot kiváltó eset után pedig még 450, nők elleni erőszakos cselekményt dokumentáltak jogvédők Kabulban és környékén.

Nők már nincsenek jelen a művészeti közép- és felsőoktatásban, és emellett is zuhan Afganisztánban a művészeti hallgatók száma: 2021-ben a Kabuli Egyetem nyolc művészeti programjában még ezer hallgató vett részt, ma két program és 250 hallgató maradt.

Az 1996 és 2021 közti tálib korszak legdöbbenetesebb pusztítását a kulturális örökség szisztematikus rombolása jelentette. Bejárta a világsajtót az Afganisztáni Nemzeti Múzeum 1996-os megrohanása, amelynek során tálib fegyveresek elrabolták vagy megsemmisítették a tárgyak hetven százalékát, illetve a Bamiyan-völgy 1500 éves, óriás Buddha szobrainak felrobbantása. A második tálib rezsim, elejét véve a nemzetközi bírálatoknak, sietett leszögezni, hogy ezúttal tiszteletben tartja a kulturális örökséget, és a múzeumok és örökségi helyszínek köré valóban rendeltek is védelmet. A megőrzés helyei és a különféle kulturális archívumok azonban még sincsenek biztonságban, mert a jövőjük bizonytalan. Az ott dolgozó szakemberek gyakran egyáltalán nem kapnak fizetést, többen kénytelenek otthagyni a munkájukat. Kiállítások, műhelyek és központok zártak be, és mostanra már az a tudás is hiányzik, ami a fenntartásukhoz kellene.