Visszatért a vadonba a cambriai madárbirs

A Cotoneaster cambricus, más nevén vad madárbirs vagy Creigafal y Gogarth egykor viszonylag elterjedt növénynek számított, legalábbis amennyire annak lehet nevezni valamit, ami szinte kizárólag egy kietlen walesi földnyelven, a Great Orme’s Headen él meg. Onnan is majdnem sikerült kipusztítani: mivel csinos növénynek tartották, sokat gyűjtöttek belőle dekorációs célból, míg végül 1978-ra mindössze hat tő maradt belőle.

A növényt fogságban kezdték el szaporítani, a projekt mostanra már eljutott odáig, hogy összesen 110 tőről tudnak, ezek közül harmincat a Chesteri Állatkert munkatársai most ültettek el egy titkos helyszínen. Az ültetvény pontos helyét nem csak a növénygyűjtők miatt titkolják: a korábbi populációt a kecskék, birkák és tehenek is alaposan megtépázták, a most kiválasztott helyszínen gondoskodtak róla, hogy a növények megfelelő körülmények között nevelkedhessenek.

A madárbirsmentő program negyven évvel ezelőtt indult, és nem lehet állítani, hogy gyorsan haladt volna: 2003-ban még mindössze 17 példányt gondoztak, ebből sikerült végül 110-et kitenyészteni. A növény helyzetét tovább nehezíti, hogy vadon csak egy alkalommal figyeltek meg magról kikelt példányt belőle, valószínű, hogy a fiatal növényeket a nyulak, a kecskék és egyéb állatok lelegelik, de mivel a sziklás terepet kedveli, elképzelhető, hogy a sziklamászók is kárt tesznek bennük.

Csak a szerencsének köszönhető, hogy megmaradt

Nagyon valószínű, hogy az 1978-ra megmaradt néhány tő is annak köszönheti a fennmaradását, hogy viszonylag kényes növényről van szó: a hajtásokat nem lehet meggyökereztetni, így valószínűleg a botanikakedvelő viktoriánusok sem ragaszkodtak egy idő után a begyűjtésükhöz. A modern genetikai vizsgálatok bebizonyították, hogy a Cotoneaster cambricus tagjai csak a Great Orme tíz kilométeres körzetében élt meg, és a fennmaradt példányok szoros genetikai rokonságban álltak egymással – de az is kiderült, hogy valóban őshonos walesi fajról van szó, nem pedig behurcoltról, mint ahogy azt korábban feltételezték.

Már a növény felfedezése sem volt egyszerű: Tom Parry botanikus szerint először J. W. Griffith írta le a növényt 1783-ban, de a felfedezését sehol nem publikálta, arra pedig csaknem ötven évet kellett várni, hogy 1830-ban John Williams újra tudomást vegyen róla. Az elhanyagoltság legfőbb oka az volt, hogy Llandudno, aminek a közelében a Great Orme található, akkor még jócskán az Isten háta mögött volt – de azt Williams is kiemelte, hogy tudomása szerint a madárbirs, amit a helyiek sziklaalmának (Graigafal) neveztek, csak ezen a hegyen él meg.

Hosszú huzavonát követően végül éppen Parry bizonyította be, hogy nem egy alfajról, hanem külön fajról van szó, és ő állt az élére a megőrzési projektnek is. Parry szerint a történet egy különösen kétségbeejtő pontján az is felmerült, hogy a fajt ne cambricusnak, hanem anglicumnak nevezzék, de szerencsére Wales megúszta ezt a gyalázatot.

Richard Hewitt, a Chesteri Állatkert botanikusa szerint a mostani telepítés hét év közös munkájának a gyümölcse, amiben a Bangori Egyetem, több botanikuskert és az állatkert is részt vett, és ami jól mutatja, hogy a konzervációs törekvések egyáltalán nem reménytelenek - még akkor sem, ha csak hat meglévő példánnyal indulnak el.