Mi történt a két oxfordi tudóssal, akik állításuk szerint időhurokba kerültek Versailles-ban?

„Egyszeriben minden természetellenesnek és taszítónak tűnt, még a fák is élettelennek és hamisnak tűntek, mintha csak egy képen szerepelnének; nem volt se fény, se árnyék, és a szél is elült” – így indul annak a kalandnak a leírása, amit két neves oxfordi akadémikus vetett papírra, és ami állításuk szerint arról szól, hogy miként kerültek mind a ketten időhurokba, amikor Franciaországban időztek.

Az időhurok a versailles-i kastély parkjában, a Kis-Trianon-palotánál jött létre, és a két tudós gondosan utána is nézett, hogy mi okozhatta, mielőtt leírták volna az élményeiket. Saját néven nem merték kiadni a történetet, bár éppen titkot sem csináltak abból, hogy érdeklődnek az okkultizmus iránt – ez a századforduló tájékán, amikor a történet játszódik, még csak szokatlannak sem számított.

Morison és Lamont

A nemes egyszerűséggel An Adventure (Egy kaland) címmel ellátott könyv Miss Elizabeth Morison és Miss Frances Lamont neve alatt jelent meg, de valódi szerzői a két oxfordi tudós, Eleanor Jourdain és Charlotte Moberly voltak. A kaland idején mindketten az Oxfordi Egyetem női tagintézményében, a St. Hugh’s College-ban tevékenykedtek: Moberly volt az igazgató, Jourdain pedig a helyettese, aki később követte is őt a posztján. A két nő együtt vett részt egy kiránduláson a versailles-i kastély parkjában, ahol megtekintették a Kis- és a Nagy-Trianon-palotát, és mint később kiderült, találkoztak magával Marie Antoinette-tel és az udvartartás számos tagjával is.

Ezt ők maguk akkor még nem vették észre, de a cikk elején idézett beszámolórészlet alapján már sejtették, hogy valami nem stimmel: Jourdain és Moberly a kirándulást követő tíz évet arra fordították, hogy megpróbálják megfejteni, mit is láthattak, és miért nem találják meg a kirándulás során látott objektumokat, például egy kunyhót és egy kis hidat. A 19. századi viseletbe öltözött, furcsa franciasággal beszélő emberek, akikkel találkoztak, már csak a habnak számítottak a crème brûlée-n.

Hiányzó részletek

Csakhamar kiderült, legalábbis Jourdain és Moberly számára, hogy időutazásban vettek részt: a későbbiekben hiába keresték, nem találták meg a parknak azt a részét, ahol 1901-ben sétáltak, a kutatásaik során viszont több ismerős alakot is felismertek – illetve akit nem nekik sikerült azonosítaniuk, azokat a későbbi követőiknek már igen, a könyvük ugyanis a megjelenése után azonnal bestseller lett, és még évtizedeken keresztül foglalkoztatta a kutatókat – igaz, nem feltétlenül a spiritisztákat, hanem inkább az irodalom- és társadalomtörténészeket.

Azt, hogy valójában mi történt, talán sosem fogjuk megtudni, azt viszont, hogy mekkora érdeklődés övezte az Adventure-t, jól mutatja az is, hogy még 1991-ben is jelent meg róla komolyan vehető tanulmány, nem is beszélve arról a számos könyvről és cikkről, ami vagy Moberlyék mellett, vagy ellenük érvelt az elmúlt bő száz évben.

A sötét képű ember

De mi történhetett? Moberly és Jourdain, illetve Morison és Lamont szerint a következők. Sétára indultak a kastélyparkban, ahol eltévedtek, és a cikk elején idézett furcsa látomásban volt részük. Ezután egy pergolát láttak, aminek az árnyékában egy visszataszító, „sötét képű”, durva vonású ember állt, akit Morison mindenáron igyekezett volna elkerülni – szerencsére ekkor egy jóképű, bár sietősen érkező ember zavarta meg a jelenetet, aki a hölgyek háta mögül tűnt fel, és kifejezetten a jobb oldali ösvény felé irányította volna őket.

Amint erre indultak, hamarosan egy kis hídon kellett átkelniük, majd egy fákkal övezett ösvényre érkeztek, ahonnan egy udvarház kertjében rajzolgató hölgyre lettek figyelmesek. Őt az oxfordi nők nem tartották túl csinosnak, a viselete mégis megragadta a fantáziájukat – mint később kiderült, pont olyan ruhát viselt, mint a néhai Marie Antoinette, bár azt Moberly is elismerte, hogy ez a századfordulós divatnak is betudható. Ennek ellenére az elbeszélő úgy érezte, hogy a „skiccelő nő nem oda való”, ahol látta, ezért az előbbiekben leírtakhoz hasonlóan kellemetlen érzések kerítették hatalmukba.

Maga a ház is érdekes volt: ehhez hasonlóról még csak nem is hallottak 1901-ben a kastélyparkban, ahogy a jóképű úriember is gyanús lett Moberlynek, amiért az első felbukkanása után folyamatosan irányította a sétáló hölgyeket, merre menjenek. Valamiért az általa mutatott irányban csak 18. századi, vagy annak tűnő ruhákba öltözött emberekkel találkoztak, és az egész kaland meglehetősen valószerűtlennek tűnt. Hülyeség volt az egész? Lehet, de a közönség két kézzel kapott utána, pedig az csak később derült ki, hogy az Adventure szerzői egyébként köztiszteletben álló tudósok, még akkor is, ha csak nők – ennek később még szerepe lesz abban, hogy a kortársak és az utókor hogyan fogadta és elemezte magát a történetet.

Valós eseményeken alapul

A siker bizonyos szempontból nem volt annyira meglepő: a századfordulós Angliában a kísértethistória az aranykorát élte, egy bizonyos alműfaja pedig direkt egyes szám első személyben íródott, leginkább ahhoz hasonló felütésekkel, hogy „jómagam sosem hittem a természetfelettiben” vagy „megígértem, hogy erről sosem beszélek senkinek, de N. grófnő 18..-ban bekövetkezett sajnálatos halála után már nem köt az ígéretem, így mindent elmondok, ami azon a vérfagyasztó éjszakán történt C. márki kastélyában N.-ben”.

Na, az Adventure nem ilyen volt: az állítólagos események teljesen valósnak tűntek, még ha a stílus olykor – a korszellemnek megfelelően – némileg dagályos is volt, és tényleg úgy tűnt, hogy Moberly és Jourdain valóban azt igyekeznek megérteni, hogy mivel is találkoztak azon az első kiránduláson. Olyannyira, hogy ezt több másik utazás is követte, és a kutatók nem voltak restek levéltári és egyéb forrásokat is használni arra, hogy magyarázatot találjanak a történtekre.

A bizonyítékok

Pedig Terry Castle amerikai irodalmár szerint magyarázattal tele volt a padlás.