„Oké, szóval itt vagyunk az, őő, elefántok előtt, igen. Az az érdekes ezekben a srácokban, hogy, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú, ormányuk van, és ez tök menő. És igazából ennyi.” (Jawed Karim, a Youtube társalapítója a platformra elsőként feltöltött videóban, 2005. április 23-án)

„Ha tetszett a videó, lájkoljatok, iratkozzatok fel – itt, itt és itt –, kommenteljetek, és ha még több tartalmat szeretnétek látni, támogassatok Patreonon!” (átlagos youtuber a 2020-as években)

Ezzel a két idézettel nagyjából össze is lehet foglalni a Youtube fejlődéstörténetét: az aranyos bénázástól és a rossz minőségű házi felvételektől húsz év alatt odáig jutottunk, hogy emberek tízezrei főállásban, megállás nélkül gyártják a videókat és folytatnak vérre menő küzdelmet a nézők figyelméért egy olyan platformon, ahová minden egyes percben több mint 500 órányi felvételt töltenek fel.

A legeslegelső videót („Me at the zoo”) húsz éve ezen a napon, 2005. április 23-án töltötte fel a jawed nevű felhasználó – a fent idézett, mindössze 19 másodperces videó kizárólag ezen elsősége miatt írhatta be magát az internet történelmébe, hiszen ma már nincs olyan algoritmus, ami akár Jawed Karim rokonainak is feldobná a San Diegó-i állatkertben készült felvételt. Médiakutatók szerint viszont ez a prototípusnak is betudható videó mégis mély nyomot hagyott a platform történetében: tulajdonképpen máig kamerába beszélő, viszonylag eredeti, viszonylag rövid tartalmakat készítő amatőrökre gondolunk, ha meghalljuk azt, hogy vlogger, vagy hogy youtuber.

Mára azonban több milliárd videó között böngészhet, aki ellátogat a világ második leglátogatottabb weboldalára, vagy rábök a képernyőn a jól ismert piros-fehér ikonra, esetleg megnyomja a dedikált Youtube-gombot az okostévéje távirányítóján – kell ennél jobb bizonyíték a kulturális beágyazottságra? Az elefántok ormányáról való habogástól Justin Bieberen, PewDiePie-on és a Gagnam Style-on át hosszú út vezetett idáig, és ha húsz évnyi Youtube-ot egy cikkbe sűríteni lehetetlen vállalkozás is, bolondok lennénk ezen a szép napon meg sem próbálni.

Kis internetes forradalmak ágyaztak meg a Youtube sikerének

A betárcsázós internet és a korai alternatívák (ISDN, ADSL) korszakában, mondjuk az ezredforduló környékén a videó egyszerűen nem volt internetre való műfaj. Még a tömörített avi, mpg vagy mov fájlok is olyan nagy méretűek voltak, hogy azok folyamatos betöltése (vagyis streamelése) csak álom lehetett, de letöltésük is igencsak időigényes volt. Saját videólejátszót is leginkább csak a nagy médiavállalkozások engedhettek meg maguknak, így például a CNN.com-on viszonylag korán be lehetett tölteni rövidebb híreket.

Aztán a 2000-es évek közepétől egyre nagyobb hullámokat vert a még telefonvonalon szállított, de már szélessávú internet, majd idővel a kábeles és optikai hálózaton szórt gyors internet, amivel egy időben a mobilnet is fejlődésnek indult – a 2000-es éveket meghatározó 3G még csak módjával, a 2010-es évekre befutó 4G viszont már teljesen alkalmas volt a jó minőségű videók streamelésére. Az, hogy ezek a folyamatok milyen gyorsan zajlottak le egy adott helyen, nagyban befolyásolta az olyan platformok lokális sikerét is, mint amilyen a Youtube – Magyarországon pár év késéssel, a 2010-es évek elejére lett csak igazán menő az internetes videózgatás.

Az online videók forradalma gyakorlatilag két éven belül lezajlott. A Macromedia (2005 decemberétől Adobe) Flash technológiája korábban interaktív weboldalak és online játékok alapjául szolgált, aztán rájöttek, hogy videók feltöltésére és egy oldalon belüli lejátszására is alkalmas: erre épült a 2004 végén létrehozott Vimeo és a 2005 januárjában indult Google Video szolgáltatás is. Ezt márciusban követte a francia Dailymotion, amely a Vimeóhoz hasonlóan máig az egyik legnépszerűbb alternatív videómegosztó, áprilisban jött a Youtube, a következő egy évben pedig az Amazon és a Netflix is internetes videószolgáltatást indított, valamint az élő streaming alapjait is lefektette a mára Twitch néven ismert Justin.tv. A háttértechnológiák közben tovább könnyítettek a helyzeten: a Flash-alapú videóbeágyazást felváltó HTML5-nek hála már plugineket sem kellett telepíteni, hogy videót lehessen nézni a weboldalakon, a legújabb tömörítési technikák (pl. a méltán híres H.264) pedig lehetővé tették, hogy a nagyobb felbontású, jó minőségű videók se foglaljanak sok helyet, így több fért el belőlük az interneten is.

Videós randiszolgáltatásnak indult

A Youtube alapításának históriájáról többféle változat kering, amiket maguk a szereplők hol megerősítenek, hol cáfolnak, miközben egyértelműen rájátszanak a legendagyártásra. Az egyik ilyen történet szerint a két társalapítónak, Chad Hurley-nek és Steve Chennek egy vacsorapartin készült videók megosztásával gyűlt meg a baja, miután azok túl nagyok voltak ahhoz, hogy e-mailben továbbítsák, míg harmadik társuk, Jawed Karim szerint az vezetett a Youtube alapításáig, hogy hiába kerestek, nem találtak videókat az interneten olyan fontos globális eseményekről, mint például a 2004-es indiai-óceáni cunami.

Ezek az alapítástörténet nemesebb verziói, de a valóság minden bizonnyal közelebb áll két másik sztorihoz – ahogy a Facebook is azért jött létre, mert Mark Zuckerberg így képzelte el a csajozást az egyetemen, a Youtube megalkotását is a hormonok vezérelhették. Egyfelől Karim saját bevallása szerint nemcsak a cunamiról keresgélt videókat a neten sikertelenül, hanem a 2004-es Super Bowl félidei show-járól is, ahol Justin Timberlake „véletlenül” letépte a Janet Jackson jobb mellét takaró ruhaanyagot; másfelől Hurley és Chen állítja, hogy a Youtube az addig fotóalapú online randiszolgáltatások videós változatának indult. Egészen pontosan a Hot or Not nevű weboldal továbbfejlesztett változatát akarták létrehozni: míg ezen az oldalon a felhasználók arcképeit lehetett 1-től 10-ig tartó skálán értékelni, Hurley-ék apróhirdetésben kértek arra vonzó nőket, hogy 100 dolláros jutalomért töltsenek fel magukról videókat hasonló célból az induló oldalukra. Még a Youtube első szlogenje is erre a koncepcióra épült: „Tune In, Hook Up”, ami gyakorlatilag az oldal látogatásáért cserébe randilehetőséget ígért. Akkoriban viszont még kevesen vállalkoztak arra, hogy önszántukból mutogassák magukat az épülő online húspiacon, így az alapítóknak újra kellett tervezniük, hogy miről is szóljon a Youtube.

A Pennsylvaniai Egyetemen tervezőgrafikusként végzett Hurley és az Illinois-i Egyetem két programozója, Chen és Karim egyébként annál a PayPalnél találkozott egymással, ahol a techvilág számos későbbi nagyágyúja kezdte a karrierjét – a PayPal-maffiának is nevezett csoport tagja volt még Elon Musk, a LinkedIn-alapító Reid Hoffman, de a techvállalkozóként, befektetőként és politikai machinátorként egyaránt ismert Peter Thiel és David O. Sacks is.

Bár a videós randiszolgáltatás ötlete nem vált be, a trió meglepően gördülékenyen működő, hiánypótló videómegosztó platformot épített ki, amit különösebben le sem kellett nyomni a befektetők torkán: felhasználóbarát volt, költséghatékony, és nem is volt hozzá szükség külön szoftverre vagy pluginra. A vállalkozásra a Szilícium-völgy egyik legsikeresebb kockázatitőke-társasága, a Sequoia Capital is felfigyelt, amely olyan techcégek korai befektetőjeként bizonyított már, mint az Apple, a Google, az Airbnb vagy a TikTokot kiadó kínai ByteDance. A Sequoia már a napi néhány tízezer látogatót vonzó béta időszak alatt, fél év működés után belerakott 3,5 millió dollárt a cégbe, amit 2006 áprilisában még 8 millióval egészített ki. Ebből már futotta a bővülésre, fedezte az egyre növekvő szerverköltségeket, és bár bevételt még nem kezdett termelni, sosem látott gyorsasággal nőtt az oldal látogatottsága.

Jött a Google, és hozta a pénzt

A béta időszakot 2005. decemberében követte a szélesebb körű indulás, ami után nem sokkal már napi 8 millió megtekintést generált az oldal, és ez egy hónap alatt napi 25 millióra kúszott fel – ekkoriban legfeljebb félperces videókat lehetett feltölteni az oldalra, ezt 2006 márciusában 10 percre bővítették. Az elképesztő iramban feltöltött videókkal azonban az első nagy kihívás is elérkezett a Youtube történetében: mivel akkor még nem voltak erre automata rendszerek, néhány tucat dolgozó pedig fizikailag sem képes ennyi videó átnézésére, elszaporodtak a szerzői jog által védett tartalmak. Az illegalitás egyik első jele az volt, amikor a népszerű amerikai szkeccskomédia-show, a Saturday Night Live adásában levetített rapvideó-paródia, a Lazy Sunday a Youtube-ra feltöltött nem hivatalos verzióban kezdett igazán terjedni, amit több mint ötmillióan láttak, mielőtt az NBC levetette az oldalról.

Ezek a kihívások olyan változást követeltek meg, amit néhány millió dollárnyi befektetés nem old meg, és ezt a saját videómegosztójával szenvedő Google is érzékelte. A Google Video 2006-ban már nevetség tárgya volt az interneten: hiába állt mögötte az óriáscég, nem vonzott annyi látogatót és nem tudott olyan felhasználói közösséget kialakítani, mint az alig egyéves Youtube, amit egy San Mateó-i japán étterem fölötti irodából irányítottak. Csak az év októberéig kellett várni, hogy a Google ajánlatot tegyen, 1,65 milliárd dollárra pedig nem lehetett nemet mondani. A Google hozta magával az infrastruktúrát, a mérnöki tudást, a jogi segítséget, ami elég volt ahhoz, hogy minden akadályt leküzdve elinduljon az úton a milliárdos megtekintések, a zsíros hirdetési üzletek és az iparági (kiadókkal, filmstúdiókkal kötött) megállapodások felé.

A hirdetések kérdése, amely a mai napig meghatározza az internetezők viszonyulását a Youtube-hoz, a kezdetektől nagy vitákat gerjesztett. Chad Hurley, a cég első vezérigazgatója 2006 augusztusában így nyilatkozott a videók előtt megjelenő reklámok ötletéről: „Úgy gondoljuk, vannak jobb módszerek arra, hogy az emberek kapcsolatba lépjenek a márkákkal, mint hogy arra kényszerítsük őket, hogy a tartalom megtekintése előtt megnézzenek egy reklámot. Bárkit meg lehet kérdezni az interneten, hogy élvezi-e ezt az élményt, a válasz valószínűleg az lesz, hogy nem.” A Google hatalomátvétele után aztán gyorsan bevezették azokat a technikai újításokat, amelyek lehetővé tették a személyre szabott hirdetéseket, a végeredményt pedig ismerjük: ha nem vagy Premium-előfizető, egy percnyi videót képtelenség végignézni két darab tizenöt másodperces reklám előugrása nélkül. Hurley végül 2010-ben mondott le a vezérigazgatói posztról.

De kétségtelen, hogy ezeknek a hirdetéseknek köszönhető az is, hogy a videózás hivatássá válhatott, és ma már senkit sem röhögnek ki azért (vagy legalábbis nem okoz meglepetést), ha azt írja be a foglalkozásához, hogy youtuber. Már 2007-ben elindult a Youtube partnerprogramja, ami a legnézettebb csatornákat a hirdetési bevételből származó részesedéssel jutalmazta, így egyre többen vállalkoztak tartalomkészítésre, ami a közösségépítéssel együtt lehetett csak igazán sikeres. Erre a receptre épültek az első Youtube-szenzációk, a platform korai korszakára jellemzően leginkább a komédia és a vlogok világából: a Smosh nevű szkeccskomédiás duó azóta egész médiabirodalmat húzott fel a brand köré, míg a családja életét dokumentáló Shay Carl 2014-ben 500 millió dollárért adta el a Disney-nek a vlogjaiból kinőtt produkciós cégét.

Sztárgyártás és eltiktokosodás

A 2010-es években már kezdett kirajzolódni a teljes Youtube-ökoszisztéma. Azon túl, hogy az emberek elsősorban vicces videókat (Schmoyoho, Epic Rap Battles of History, vagy a fogorvosi kezelés után kábán beszélő David) és videoklipeket fogyasztottak rajta, a tartalomgyártók közösségét a videójátékokkal játszó és közben sokat beszélő figurák (PewDiePie, Markiplier vagy a sok minecraftos), a sminkes-életmód vloggerek (Michelle Phan, Zoella), az egyre abszurdabb és a közösségi médiás humor mai állapotának megágyazó videósok (FilthyFrank, iDubbbz) és az amatőr zenészek vezették. Utóbbiak között időnként olyanok is felbukkantak, akik később az amatőr státuszt világhírre, dollármilliókra és tömött arénakoncertekre cserélték – Justin Bieber, Soulja Boy, Shawn Mendes vagy Lindsey Stirling is a Youtube-on kezdte a karrierjét.

A közösségi média és az influenszerkultúra terjedésével megjelentek a szponzorok is a youtuberek életében, így már több lábon álló vállalkozókká nőtték ki magukat a kezdetben csak a szobájukban egy webkamerának (majd később telefonjuknak) beszélő emberek, akiknek a Youtube mellett minden létező platformon fent kell lenniük, hogy biztosítani tudják a megélhetésüket. A siker ráadásul gyakran olyan hirtelen éri a virálisan befutó tartalomgyártókat, hogy egyik napról a másikra otthagyják az iskolát vagy felmondanak a munkahelyükön – ez már csak azért is veszélyes, mert megeshet, hogy egyetlen, kiszámíthatatlan algoritmus-csavarás miatt az egész csatornájuk megy a levesbe.

A 2010-es évek közepe óta már tényleg nincs olyan területe az életnek, ami nem képviseltetné magát valahogyan a Youtube-on. Rengeteg politikus, tévécsatorna, filmstúdió, médiacég, üdítőgyártó, sportklub, minisztérium és temetkezési vállalat jelen van a platformon, lájkolásra, feliratkozásra és kommentelésre buzdítva követőit. Töretlenül terjednek a mémek és az összeesküvés-elméletek, a tartalomgyártók a felfoghatatlan mértékű videófolyamban egyre kétségbeesettebben próbálják megragadni a nézők figyelmét (mindenki látott már túlzó arckifejezésekkel tűzdelt thumbnaileket és olyan címeket, hogy „XY BRUTÁLISAN LEALÁZTA YZ-T, DE YZ KEGYETLENÜL VISSZAVÁGOTT”), miközben a hosszabb formátumokkal dolgozó videósok a platform eltiktokosodását (Youtube Shorts) kárhoztatják, mindenki más pedig mesterséges intelligenciával előállított tartalmak gyors terjedésétől retteg.

Az elmúlt húsz év alapján azonban úgy tűnik, legyen bármilyen a technológiai környezet és legyenek bármilyen változások a fogyasztói trendekben, a Youtube él és élni fog, legfeljebb már nemcsak a kommenteket írják a botok, hanem a videókat is maguk gyártják majd.

Addig is kövessétek be a Qubit Youtube-csatornáját, itt!

További érdekességek és statisztikák a Youtube első húsz évéből:

link Forrás