A de-extinction filozófiai problémái: fel szabad-e támasztani a kihalt fajokat?

Képzeljük el, hogy egy nap arról számolnak be a híradások, hogy biológusok Tasmánia eldugott erdeiben majdnem egy évszázada kihaltnak hitt tilacint (más néven tasmán tigris vagy erszényes farkas) találtak. Vagy egy kis északi szigeten óriásalkára bukkantak, amit a 19. században nyilvánítottak kihaltnak. Esetleg az Indiai-óceán egy rejtett szigetén tovább élő dodókat fedeztek fel, amelyek a 17. században pusztultak ki. Ezeknek a híreknek minden bizonnyal örülnénk, talán még pezsgőt is bontanánk. Áldanánk a nevüket azoknak a környezetvédő tudósoknak, akik áldozatos erőfeszítések révén rátaláltak ezekre a csodálatos lényekre. Megkönnyebbülnénk, hiszen ezek a fajok a korábbi idők kíméletlen vadászatának és természetpusztításának eredményeként haltak ki. Enyhülne az emberiség kollektív szégyene, amit az okoz, hogy értelmetlen pusztulásra ítéltük ezeket az ökológiai szempontból is fontos élőlényeket.

Mennyiben változna a kép, ha arról értesülnénk, hogy más tudósok laboratóriumi körülmények között, a legújabb biotechnológiai eszközökkel „támasztották fel” ugyanezeket a fajokat, klónozás vagy génszerkesztés révén? Első reakciónk talán ugyanaz lenne, mint az első esetben: örömöt és elégtételt éreznénk, igazolva látnánk az eddig és a továbbiakban erre a célra fordított erőforrások felhasználását. De akár tovább is léphetünk: elképzelhetjük a gyapjas mamut, a kardfogú tigris, a dinoszaurusz vagy a neandervölgyi ember hasonló megjelenését is. Az első lépések reményt adhatnak arra, hogy a közeli jövőben a kihalt fajok széles tárháza válhat újra a világunk részévé. Különös módon azonban ez utóbbi lehetőség több aggályt, köztük számos etikai és filozófiai problémát is felvet. Valahogy nem felhőtlen a lelkesedésünk, amikor a fajok feltámasztása (de-extinction) biotechnológiai úton válik lehetségessé. De vajon miért?

Az elmúlt napokban nagy port kavart az amerikai biotechnológiai vállalat, a Colossal Biosciences bejelentése, miszerint megszülettek a 10 000 éve kihalt óriásfarkas első élő példányai. Sokan vitatták a cég állítását, mivel valójában szürke farkasok genomját változtatták meg olyan módon, hogy a megszülető kölykök hasonlítsanak az egykori fajra. Cikkünkben nem abban szeretnénk állást foglalni, hogy valóban sikerült-e feltámasztani az óriásfarkast – röviden: úgy gondoljuk, hogy nem –, hanem a de-extinction koncepciójának filozófiai, különösen etikai vonzatait szeretnénk szemügyre venni. A de-extinction szó szerint a meglehetősen magyartalan kihalás-visszacsinálásként vagy kihalásmentesítésként (a Nobel-díjas Jennifer Doudna, a CRISPR megalkotója könyvének magyar fordításában így szerepel), esetleg a természetesebben hangzó, de némileg eltérő jelentésű fajfeltámasztásként lenne fordítható, éppen ezért a továbbiakban az angol nyelvű irodalomban bevett, eredeti kifejezést használjuk.

Mitől faj egy faj?

Lehetséges ellenérzéseink két csoportra oszthatók. Az egyik abból fakad, hogy az így feltámasztott fajok voltaképpen nem feleltethetők meg az eredetinek, nem hitelesek, autentikusak. Inkább csak halovány másai az eredeti fajoknak. Sarkosan fogalmazva: becsaptak minket. De tegyük fel, akár gondolatkísérlet formájában, hogy mégis sikerül valahogy pontosan visszaállítani az eredeti, kihalt fajt. Ez a lehetőség is felvet számos komoly elméleti és gyakorlati dilemmát. Az egyik ilyen egy alapvető metafizikai szempont, miszerint a fajok úgymond maguktól alakultak ki, évmilliók során, a természeti folyamatok rendje szerint, amikor viszont emberi szándék, intencionalitás hozza újra létre őket, megváltozik az ontológiai státuszuk. Az így feltámasztott biológiai fajok már bizonyos emberi célokat szolgálnak, még akkor is, amikor ez a természet és a fajok önértékét feltételező etikai elveink érvényesülését jelenti.

Hogy erről a kérdésről mondhassunk valamit, érdemes tisztázni, hogy pontosan mit is érthetünk a faj fogalmán. Elsőre úgy tűnhet, hogy nincs sok tisztáznivaló: adott egy faj, mondjuk a dodó, aminek már nem léteznek élő példányai, és genetikai eszközökkel létrehozzuk ugyanennek a fajnak az élő egyedeit. Eszerint a faj bizonyos tekintetben hasonló individuumok halmaza. A hasonlóság alapja lehet valamilyen genetikai vagy fenotípusos, tehát megfigyelhető (pl. megjelenés- vagy viselkedésbeli) tulajdonság, illetve ezek kombinációi. Ezek olyan lényegi vagy esszenciális tulajdonságok, amik kijelölik az adott fajba tartozás szükséges és elégséges feltételeit: minden egyed, ami rendelkezik ezekkel, a faj tagja, és semelyik egyed nem a faj tagja, amelyik nem rendelkezik ezekkel. Bár elsőre ez elfogadható megoldásnak tűnhet, az ilyen esszencialista megközelítésekkel több komoly gond is akad. Egyfelől nem igazán találunk ilyen erős értelemben vett esszenciális tulajdonságokat, amik az egy fajba tartozás feltételeit kijelölnék, másfelől az evolúció egész gondolata rávilágít arra, hogy miért nincsenek ilyen éles határok: a fajok nem élesen elváló, statikus kategóriák – ahogyan egykor például a taxonómia atyja, Carl von Linné gondolta –, hanem a maguk történetiségében konstruálódó közelítések.

A faj és az evolúció gondolata között sokáig alapvető feszültség volt. Charles Darwin A fajok eredetében – a cím fényében kissé ironikus módon – a következőket írja: „(...) a faj fogalmát önkényesnek tartom, amelyet az egymásra közelről hasonlító egyedek csoportjára a kényelem kedvéért használunk.” Vagyis Darwin szerint az evolúció lassú és fokozatos természete miatt nem léteznek a fajok. A kortárs biológusok és biológiafilozófusok többsége nem ennyire pesszimista. Többé-kevésbé elfogadott megoldásnak számít a biológus Michael Ghiselin és a filozófus David Hull 1970-es években bevezetett javaslata: a fajokra ne individuumok halmazaként, hanem részekkel rendelkező történeti individuumokként gondoljunk. Nézzük a Homo sapiens esetét! Intuitívan magunkra úgy gondolnánk, mint ennek a halmaznak egy elemére, ez azonban a fenti problémákat vonja magával. A fajprobléma „radikális megoldása” értelmében a faj, a Homo sapiens egy individuum, aminek részei vagyunk. A különbség elsőre lényegtelennek tűnhet, de nagyon is lényeges: az egyes testrészeim nem attól a részeim, mert hasonlítanak egymáshoz valamilyen tulajdonságukban – genetikailag alapesetben hasonlítanak, de ha nem így lenne (például a karomat kicserélnék egy műkarra), attól még ugyanúgy a részemet alkotnák. A rész-egész viszony a kontinuitáson alapul: a részeim velem téridőbelileg folytonosak és funkcionálisan hozzájárulnak a működésemhez, a fajok pedig egy történetileg megszakítatlan leszármazási ágat alkotnak. Egy faj akkor szűnik meg létezni, amikor megszakad a történeti kontinuitása, és ezzel lezárul az individuum születéssel kezdődő (ebben az esetben ez a fajképződés) és halállal (jelen esetben kihalással) végződő élete.

Bár ez filozófiai szőrszálhasogatásnak tűnhet, valójában a modern, evolúciós alapú rendszertan alapját a fajoknak ez a történeti alapú, megszakítatlan leszármazási ágként, és nem tulajdonságaikban hasonló egyedek halmazaként felfogott megközelítése jelenti. Ha a fajokat így értelmezzük, akkor az a kérdés, hogy egy feltámasztott élőlény valóban a kihalt faj tagja-e, egészen más megvilágításba kerül. Egy laborban előállított, genetikailag akár teljesen azonos élőlény – jegyezzük meg, hogy ettől egyelőre elég messze vagyunk – még nem lesz része ennek az individuumnak. Ha a faj valóban egy történeti individuum, akkor a de-extinction során létrehozott egyedek nem a kihalt faj feltámadt részei, hanem egy másik, új individuumé. A kihalás ebben a keretben nem pusztán egy visszafordítható állapot, hanem egy történeti folyamat lezárása, amit nem lehet egyszerűen „visszacsinálni” egy új, emberi szemmel hasonló történeti folyamat elindításával. Ráadásul az sem világos, hogy a fajok biológiai identitása redukálható-e a genetikára, ahogy az a de-extinction során történik. Ehelyett a fajra jellemző fejlődési folyamatokat, viselkedési mintázatokat, társas kapcsolatokat, életmódot és ökológiai környezetet is be kell vonnunk a fajok teljes meghatározásába. A de-extinction kontextusában kevés szó esik arról, hogy egy faj biológiai identitása nem feltétlenül csupán a genetikai reprodukálhatóságon múlik, hanem egy összetett, történetileg és ökológiailag beágyazott életforma újbóli megalapozásán is – ez pedig olykor lehetetlen, vagy értelmét veszti egy kihalt ökoszisztéma hiányában.

Eltűnés és visszatérés

Attól függően, hogy mit is értünk faj fogalma alatt, az is változni fog, hogy mikor gondolunk egy fajra úgy, hogy kihalt. Az egyik az, amit funkcionális kihalásnak nevezhetünk: ez akkor következik be, amikor egy faj populációja olyan alacsony szintre csökken, hogy már nem képes fenntartani életképes populációméretet. Ennek értelmében egy faj utolsó képviselői, az úgynevezett endling-ek, mint például a már említett tilacin utolsó, 1936-ban állatkerti fogságban meghalt, Benjamin névre hallgató példánya, egy funkcionálisan kihalt faj még élő példányai. Bár ez elsőre furcsának tűnhet, valójában hasonló a helyzet egy organizmus halála esetén is: annak egyes alkotórészei (például bizonyos sejtek) még egy ideig fennmaradnak, azonban az organizmus mint szervezett élő rendszer kétségtelenül megszűnt létezni. Amikor egy faj utolsó képviselői is elpusztulnak, akkor bekövetkezik a faj úgynevezett demográfiai kihalása.