„Magyarországon teljes a művészeti szabadság” – Csák János múlt heti interjújának három legvitathatóbb állítása

A független sajtóban megjelent hírekkel és elemzésekkel ellentétben a kormány nem készül sem centralizációra, sem az állami pénzt felhasználó kulturális intézmények szigorúbb kontrolljára – jelentette ki Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter abban az interjúban, amit április 10-én adott az InfoRádió Aréna című műsorában. Az interjú kiindulópontját azok a közelmúltban megjelent cikkek adták, amelyek a készülő új kulturális törvényről szóltak, kiszivárgott minisztériumi anyagok alapján – köztük a Qubit március 21-én megjelent írása arról, hogy mi várható a hazai kulturális életben. Noha a törvény szövegét nem láttuk, egy minisztériumi szervezeti ábra és egy táblázat eljutott hozzánk: előbbi a kultúra irányítás átalakított struktúráját vázolja, utóbbi pedig tételesen összeveti, hogy a korábbi törvényi szöveghelyekhez képest mi változik az új jogszabályban.

A Csákkal készült interjúban végigvonuló motívumok közül az első klasszikus inszinuáció: nevezetesen az, hogy a centralizációt és a szoros állami kontrollt emlegetők valójában maguk akarják ezt, az aczéli időket kívánva vissza. A miniszter másik fő állítása, hogy az állam pusztán a „feladatellátást” szabályozza és kéri számom az intézményeken, tartalmi kérdésekbe nem szól bele – miközben Csák többször is hangsúlyozza, hogy a magyar kormány a „zsidó-keresztény kultúrkör”, illetve az „Isten, haza, család hagyományára épít”, és közpénzt csak az a kulturális praxis kaphat, ami ebbe belefér. A harmadik a magánpénz szerepének hangsúlyozása, kimondva-kimondatlanul sugallva, hogy azt, ami az Isten, haza, család hármassággal leírt felfogáson kívül esik, illetve ami az intézményrendszer peremén, vagy azon kívül jön létre, azt teljes egészében tartsák el a kultúrafogyasztók. Ez utóbbi egyébként világossá teszi, hogy az általunk látott tervekben miért nem szerepel például a komplett, struktúrán kívüli (függetlennek is nevezett) színházi szféra, ami arra utal, hogy az állam meg kíván szabadulni a felelősségtől, ide nem akar közpénzt juttatni, és a projektalapon pályázható összegeket is minimálisra csökkenti.

De vizsgáljuk meg közelebbről Csák állításait!

I. „Magyarországon teljes a művészeti szabadság.”

Ha analógiát kellene mondani: nálunk pontosan úgy és olyan mértében van művészeti szabadság, ahogy és amennyire sajtószabadság: az Alaptörvény ugyan tartalmazza, a gyakorlatban azonban semmiképpen sem igaz.

Mert minek nevezzük azt a helyzetet, amikor egy munka elkészítéséhez nem lehet forrást teremteni, intézményi partnert találni, nem akad bemutatóhelye, mert a financiális és pályázati feltételrendszert és az intézményi környezetet már rég úgy alakították, hogy egyes művészeti gyakorlatok vagy témák ne férjenek bele? Ebben a helyzetben bizonyos művek már létre sem jönnek. Vagy ha éppen beférnek a keretek közé, és valahogy létre is jönnek, sok esetben csak nagyon szűk körben fejtik ki hatásukat, semmiképp sem érnek el országos szintekig – ezt garantálja például a kormányzat által kontrollált média.

A művészeti szabadság helyzetével foglalkozó, koppenhágai székhelyű szervezet, a Freemuse 2019-es jelentése (Whose narrative counts?, azaz Kinek a narratívája számít?) nagyobb terjedelemben is foglalkozik a magyarországi viszonyokkal. Több pontot is azonosít, ahol a művészi kifejezés szabadságának torzulását látja; ezek között első helyen szerepel, hogy a „kormányzat pénzügyi eszközöket használva erősíti az öncenzúrát”, illetve, hogy a jelentősebb kulturális intézmények élére olyanokat ültet, akik bizonyítják hűségüket a kormányzat „tekintélyelvű narratívájához”. Azaz be nem tilt semmit, de az erős jutalmazás, illetve a súlyos forrásmegvonás eszközével, emellett a neki tetsző emberek vezető pozícióba helyezésén keresztül mégiscsak eléri, hogy bizonyos tartalmak ne jelenhessenek meg a kulturális intézményekben.