700 méter a havannai Calle G és a Paseo del Prada utcák hossza, ahol a kubai fiatalok szívesen lógnak, mert itt található a 35 nyilvános wifi-pont egyike a kommunista ország fővárosában. Erről a 700 méterről kapta címét az az anyag, amit Szász Lilla fotográfus két éve készített a városi törzsekről. Kuba azóta még súlyosabb válságba süllyedt, és a második rész már azokra az elszánt fiatalokra koncentrál, akik az exodus ellenére az országban maradtak (az elmúlt néhány évben a 11 milliós Kuba lakóinak legalább a tizede elhagyta az országot, amit a kubai történelem legnagyobb exodusaként tartanak számon). A fotográfussal a kubai fiatalok ellenállásáról beszélgettünk, és arról, hogy ebben hogyan segít nekik az országban 2016 óta elérhető internet.

Munkáiban sokszor foglalkozik társadalmi kisebbségekkel, peremhelyzetben lévő csoportokkal. A 700 méter emósai, deszkásai, szörfösei, rockerosai, metalorosai, punkjai is ebbe a tematikába illeszkedtek?

SZL: Már nagyon régen el akartam jutni Kubába. Eredetileg az izgatott, hogy miként hatott a 2016-os internetliberalizáció a diktatórikus berendezkedésben élő fiatalokra, az életükre, az identitásukra. Mi alapján alkotnak közösségeket, csoportokat? Mik az álmaik? Merre tartanak? Láttam egy nagyon szép fotóanyagot, egy kubai fotós, Alejandro González AM- PM című sorozatát, ami a kubai városi törzseket mutatta be. A városi törzs mint fogalom egyébként egy francia szociológustól, Michel Maffesolitól ered, ő alkotta meg még a 80-as években: főleg zenei alapú életstílust és közös kulturális érdeklődésű csoportokat értett alatta. Ma a városi törzseket a kommunikációs technológia és a hús-vér, nagyvárosi szubkulturális közösségek egyfajta keresztmetszetében lehet megragadni. A Gonzalez képein látott frikiket (furabogarakat) látva, ami szintén Maffesoli szóhasználata, elfogott a kíváncsiság, hogy mindezt érdemes lenne élőben is megnézni. 2019-ben a tranzit.hu, egy magyar kortárs művészeti program és az Artista X Artista kubai rezidensművész-stúdió közösen kiírt egy hathetes kubai tartózkodást lehetővé tévő pályázatot, amin hárman nyertünk magyarok, de a covid miatt az eredetileg tervezett 2020-as kiutazás helyett végül csak 2023-ban jutottam el Havannába. Már két éve is olyan rosszak voltak a körülmények, hogy a fogadó szervezetnél azt mondták, hogy csak saját felelősségre menjek. Mostanra még súlyosabb lett a helyzet – amíg kint voltam, végig nem volt meleg víz, az áramkimaradások pedig szinte mindennaposak voltak.

Donald Trump amerikai elnök a beiktatását követő első intézkedéseként újra felhelyezte Kubát a terrorizmust támogató országok listájára. Tapasztalt bármilyen vegzálást a kubai hatóságok részéről akár most januárban, akár két éve?

Most másodszorra elég nehezen engedtek be az országba, a kubai reptéren négy különböző ember vitte el az útlevelemet. Azzal együtt, hogy volt vízumom, megvoltak a szükséges papírjaim, kiszedtek a sorból, és elkezdtek kérdezgetni. Szerencsére már itthonról is nehéz elképzelni, hogy milyen egy ilyen vákuumban lenni, amikor nincs internet, nem tudsz kommunikálni, segítséget kérni, telefonálni. Azért váltam gyanússá, mert egyedül mentem és nem csoportos úttal, másodjára, illetve azért, mert művész vagyok. Az ottlétem alatt nem tapasztaltam vegzálást a hatóságok részéről, de végig gyomoridegem volt, hogy mi lesz majd visszafelé. Végül egyébként semmi nem volt. Volt nálam huszonkét tekercs film, és iszonyatosan tartottam attól, hogy mi lesz, ha elveszik. De gond nélkül tudtam kijutni az országból, olyan volt kifelé, mintha nem is ugyanaz az ország lett volna, mint ahová érkeztem. Inkább azt nézik , hogy ki megy be, pedig az ember kifelé visz információt.

Hogyan viseli a lakosság a politikai elnyomást? Erre mennyire látott rá ebben a két rövid időszakban?

A politikai elnyomással az emberek egyszerűen nem foglalkoznak, de mindenkinek az életében ott van. Olyan, mint a NER, csak nagyobban. Ez egy biznisz, egy vállalkozás a kormány részéről. Van egy cégcsoport, Gaesának hívják őket, ami nagyon sok üzletágban benne van, többek között a szállodaépítésben. Gyakorlatilag bűnszervezetként működik. Például ahol én laktam most, ott a házinének kellett fizetni az Airbnb-díjat, de ezen kívül még a kormánynak is kell adót fizetniük. Cserébe nincs áram,és nincs víz, mert minden forrást a közeli szálloda építésére kell átcsoportosítani. Mindenki a feketegazdaságban részt véve próbál életben maradni. A lakosság többségének van külföldi kapcsolata, ahonnan hazaküldenek mindenfélét, és azt próbálják helyben értékesíteni, még akár drágábban is, mint ahogy nálunk kapható. Gyakorlatilag minden eladó, tehát a gyógyszerektől kezdve minden az utcán tobzódik. Mindenki seftel ezerrel. De ez inkább Havannában megvalósítható, mert ott azért több ember van, több helyről tudnak beszerezni dolgokat. Csak az összehasonlítás kedvéért: két ember nyugdíja összesen 3000 peso (nagyjából 10 EUR, az is feketepiaci váltással számolva). Egy tálca tojás 4500 peso. Két ember nyugdíja egy tálca tojásra sem elég. A folyamatos internet-, víz- és villany-, illetve áruhiány amúgy mindig mozgásban tartja az embereket, ugyanis minden nap van mit megoldani, olyan nincs, hogy ott folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy a velük szemben levő házban egy közeli szálloda építése miatt egy teljes hónapja nincs víz. Az emberek megtanulnak ezzel valahogy együtt élni: naponta többször mennek vízért, gyakorlatilag ezzel töltve a napjaik nagy részét. Egy ilyen társadalomban nem lehet nagyon tervezni, megnyugodni sem. Meg lehet tanulni ezzel együtt élni, és elfogadni, hogy Kuba egy ilyen hely. A rengeteg megoldandó feladat mellett a rendszeren sincs idő gondolkodni, ami adott esetben nagyon is jól jön a hatalomban lévőknek. Nem is érdekük hogy az emberek helyzetén változtassanak.

A 700 méter a nyilvános wifi pontok köré tömörülő fiatalokról szólt. Mit lehetett megfigyelni az ilyen városi gyülekezésekről, együttlétekről?

Kicsit olyan érzésem volt, és ezt nagyon szerettem, mint amikor a nagyszüleimnél a falvakban kiültek az emberek a lócára, és onnan nézték a teheneket, vagy a többi embert, ahogy jöttek este haza. Tehát megy a kvaterkázás. Mivel rettenetesen nehéz elérni bármilyen információs csatornát, vagy az információt elhallgatják előlük, a kubaiak elsődleges információforrása a szomszéd, az utcabeli, a családtag. Nagyon egymásra vannak utalva az emberek, ami miatt egyébként sokkal erősebb az együttműködés, az egymás iránt érzett szolidaritás, és a jó értelemben vett szociális háló, mint nálunk. A routerünkön például a házinénim két másik emberrel osztozott, ha éppen elment a net, egymáshoz jártak információért, hogy most épp mi lehetett a baj okozója, és, vajon meddig fog tartani, lehet-e valamit tenni azon túl, hogy újraindítják a routert. A köztereken érezhető volt, hogy a fiatalok, amennyire lehet, használják a teret, persze amikor éppen nem vegzálják őket a hatóságok. Mindenféle deszkás trükköket próbálgatnak, vagy külföldi zenét hallgatnak. Felveszik magukat, és kiteszik a videókat a TikTokra. Az egyik srác például, akivel még két éve beszélgettem, elindított egy humorvideót, amiben a kubai élet vagy a saját életének a sajátosságaira reagál, és az Instagramra tesz ki belőle reelseket. Bizonyos időszakonként egyébként teljesen megszüntetik az internet-hozzáférést. Trump beiktatásakor például az egész városban nem volt internet, még olyan helyeken sem, ahol egyébként máskor ha nagyon lassan is, de működött. Akkor meg nincs is más, csak a zene, a tánc, a dominó, és a sakk. Az emberi együttlét.

A szabad országbeli fiatalokhoz képest a kubai tiniknek mennyiben jelent mást, hogy tartalmat osztanak meg a TikTokon vagy Instagramon?

Azt gondolom, hogy náluk ez egyrészt az egymással való kapcsolódásról, másrészt ahhoz a világhoz való kapcsolódásról szól, amiről ők azt gondolják, hogy trendi. Mivel a szélessávú internet nagyon lassú, és az átlag kubainak nehezen elérhető (a 2024-es adatok szerint egy használható internetcsomag ára összemérhető a havi átlagfizetésekkel) , sokkal inkább kommunikálnak személyesen, mint telefonról, ellentétben egy tipikus nyugati tinivel. Egyébként, ha rájuk nézel, pont úgy vannak felöltözve, mint bármilyen amerikai vagy európai fiatal. Jellemzően külföldiektől kapják a ruháikat. A fotósokkal, filmesekkel való együttműködések esetében is mindig azt kérik, hogy adományokkal (ruha, cipő, gördeszka, szörfös felszerelések) támogassuk a közösségüket, hiszen ezekhez ők nem tudnak hozzájutni. Az adományok eljuttatása is bonyolult, nagyjából az a legbiztosabb, ha az ember kiviszi magával, amit szeretne adományozni, hiszen a posta sem működik. Vagy, ha van Európában élő rokon, ismerős, aki épp megy látogatóba, rajta keresztül lehet elküldeni a dolgokat. Itt is a kooperáció működik, hiszen nem megy másképp.

Aktivizmusra használják az internetet?

Az egyik fotóalanyom, Hugo egy matanzasi deszkás csoport tagja, (#cuba_skateboarding_club). Ők egymás segítésére használják a világhálót, hogy legyen felszerelésük, tudjanak róluk, mert ezeket helyben nem tudják beszerezni. Az aktivizmusuk arról szól, hogy saját magukat fenn tudják tartani, és csinálhassák, amit szeretnek. Hugo esetében a legkevésbé éreztem azt, hogy a maradásának ténye tudatos politikai állásfoglalás lenne, de már az is politikusnak és lázadásnak számít az ő esetében, ahogyan a mindennapjait éli. Maga a puszta tény, hogy egy amerikai, imperialista szimbólumnak, a gördeszkázásnak a gyakorlója, politikai állásfoglalás.. Erről is szól egyébként az új anyagom címe: Talán holnap kisüt a nap. Mindenki, akivel beszéltem, azt mondta, hogy azért marad, mert ha ők nem, akkor ki?

A fiataloknak vannak stratégiáik a cenzúra és a kormányzati megfigyelés kezelésére? Használnak digitális, titkosított hálózatokat?

A Whatsappon szerveznek csoportokat, de ezek a csoportok nem arra irányulnak, hogy a cenzúrát megkerüljék. Aki létrehozza a csoportot, lényegében az a boss, a vezető, és ő az, aki mindig leadja a drótot, hogy hol fognak deszkázni aznap. Igazából így szerveződnek a csoportok, amiket egyébként figyelnek a rendőrök. Ez egy folyamatos macska-egér játék. Nagyon szomorú volt, hogy azok közül, akiket én fotóztam két éve, azok közül nagyjából mind elmentek az országból.

Hogyan esett a választása az új sorozat, a Talán holnap kisüt a nap négy főszereplőjére?

Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy aki marad, akár Magyarországon is, miért teszi. Az anyagom épp ilyen emberekről szól: négy bátor fiatalról és azok közösségéről, akik elég makacsok ahhoz, hogy ne menjenek el – egyelőre. Mert még mindig hisznek egy ügyben, vagy a közösségük erejében. Hugo, Yaya, Monica és Ava történetében szinte semmi közös nincs, csak az, hogy kitartanak, és maradnak ebben a többszörösen terhelt és meggyötört országban.

Ava huszonnyolc éves transznemű nő, aki már tizennyolc évesen szeretett volna belevágni a hormonkezelésbe, de a közelmúltig erre nem volt lehetősége. Kubában kötelező kétéves katonai szolgálat van, neki is be kellett vonulnia, de tizennégy hónap után elbocsátották, „homoszexuális degenerációra” hivatkozva. 2011-ben Kubában még semmit sem tudtak a gendert érintő kérdésekről, nem beszélve az LGBTQI-jogokról. Tíz évvel később, 2021-ben egy népszavazás eredményeként született meg az a törvény, amiben engedélyezték a melegek házasságát, illetve Mariela Castro, Raúl Castro lánya létrehozta a CENESEX-et, a Nemzeti Szexuális Nevelési Központot, ami a biztonságos szexet és a szexualitással kapcsolatos egészséges hozzáállást népszerűsíti. Ez a szervezet rengeteg külföldi támogatást kap segélyek formájában, de ezeknek a nagy része nem jut el az érintettekhez. Ava sincs megelégedve a szervezet működésével. Azt a hormongyógyszert például, amit szed, kénytelen az anyukáján keresztül Miamiból behozatni. Jelenleg aktivistaként dolgozik: létrehoztak egy transznemű nőkből álló csoportot azzal a céllal, tapasztalatot cseréljenek a hormonkezelésről, az orvosokról, a CENESEX-ről. Azért küzdenek, hogy Kubában a transznemű nőknek is legyenek jogaik, hogy törvények védjék őket is, legyen elfogadott a transznemű identitás.

Monica, a másik fotóalanyom, kicsit olyan, mint Hugo, tehát ő is a létével lázad. Queer témájú művészettel foglalkozik, amit az Instagramon (#unicorn_bitchm) publikál. Bevallottan kicsit olyan, mint Cindy Sherman, különféle női szerepekbe öltözik, és a barátaival együtt fotózzák azt, amit szeretne performansz és installáció formájában is megjeleníteni. A havannai Ona Galériához tartoznak, általában együtt állítanak ki. Monica azt mondja, hogy én már csak azért is itt maradok. A férje már három éve Barcelonában él, és azóta jönnek-mennek a két ország között.

Ilyen könnyedén lehet utazni ki-be?

Valószínűleg házastárshoz igen, de Hugo, a harmadik alanyom például nem tudta meglátogatni a barátnőjét Németországban, mert ilyen esetben több hónapot kell várni arra, hogy kiutazási engedélyhez jusson, amit ő végül nem kapott meg. Anyja Panamában dolgozik, évek óta nem látta. Nem térhet haza, mert akkor nem tudna utána visszamenni Panamába. Hugo a nagymamájával és fiatalabb öccsével él egy Havanna melletti faluban egy romos házban, óceánra néző terasszal. Hugo álma, hogy egyszer ezen a teraszon nyit majd egy rooftop bárt a kubai deszkásoknak, szörfösöknek.

Yaya Kuba egyik leghíresebb szörföse, úttörő szerepet játszik abban, hogy a szörfözés hivatalos sportág legyen Kubában. Szörfözéssel és tanítással tölti idejét a Havanna melletti strandokon. A vezetékneve Guerrero, ami spanyolul harcost jelent. Női szörfösnek lenni egy olyan macsó országban, mint Kuba, nem könnyű. Az az elfogadott, hogy egy nőnek mindig legyen belőve a haja, kifestve a körme, kisminkelve az arca, és a nőies imázsnak megfelelően legyen felöltözve. Noha senki sem mondja ki nyilvánosan, hogy a szörfözés illegális, kapták már el Yayat és társait a rendőrök szörfözés miatt. Leginkább azt kifogásolták, hogy a felszerelésük Amerikából származik. A szigeten soha nem voltak szörfeszközöket készítő gyárak, sem olyan üzletek, amelyek árulják őket, ezért a külföldi szörfösök segítik őket felszereléssel. Volt, hogy a rendőrök eltiltották őket a strandoktól, és megfenyegettek őket, hogy elveszik a deszkáikat, és börtönbe kerülnek. De visszamentek, és nem adják fel.

Ezt a vegzálást ők már megszokták?

Egyfelől megszokták, másfelől nem. Egyikük már háromszor volt börtönben egy-egy éjszakára vagy pár órára, ami azért nem kellemes dolog. Folyamatosan úgy érzik, hogy a szakadék szélén táncolnak. Ne feledkezzünk el a százezres nagyságú, Facebookon szerveződő 2021-es tüntetésekről, amiknek az volt a szlogenje, hogy a #Patria Y Vida (haza és élet) , ami a Patria o muerte (haza vagy halál) mottó kifordítása. Ez utóbbi a kubai forradalomnak volt a szállóigéje: vagy meghalsz a hazáért, vagy nem tartozol közénk. Ezt változtatták haza és életté, és ezzel a hashtaggel szerveződtek a covid után kialakult katsztrofális helyzetet követő tömegtüntetések. Nagyon sok embert, mintegy 780 főt börtönbe zártak. Sokukat most kiengedték, de azt nem lehet tudni, hogy mi lesz velük ezek után. Joe Bidennek egy-két éve volt egy olyan intézkedése, ami megkönnyítette a kubaiak távozását az országból, és akkor nagyon sokan el is mentek úgy, hogy mindent eladtak. Donald Trump most kezdi őket hazatoloncolni, miközben otthon mindent felszámoltak.

Vannak már előkészületek a most januárban felvett anyag bemutatására?

A Die Zeit még két éve írt, hogy érdekli őket a sorozat, de akkor még nem volt kész az anyag. Most el fogom nekik küldeni, a szöveget is, és megpróbálok különféle helyekre pályázni vele. Már született egy kiadvány, egy fanzine, amit Neszmélyi Réka grafikussal csináltunk az Inda Galériás Good Morning Bro kiállításomhoz. A kiállításon bemutatott négy projekt darabjai tematikus pontok mentén egymás mellé rendezve huszonöt évet kötnek össze: a peresztrojka gyermekei 1998-ban, a Szovjetunió összeomlása utáni első évek szabadságformáit kereső Oroszországában, a Vágyak és a Lányok 2005-ben Magyarországon, a 700 méter pedig, amiről már itt is beszéltünk. A kiállításra válogatott anyag a kötött létformátumokból, az elnyomottság, korlátozottság bizonyos, jellegzetes formáiból szabadulni készülő vagy már szabadulóban lévő fiatalokról szól. Azt mutatja be, hogy mi történik, ha nincs forradalom, de információ már van – mégpedig olyan információ, ami a legegyszerűbb formában, a legkönnyebben jut el ezekhez a csoportokhoz, vagyis a tömegkultúra, a sport, a fogyasztás képisége, az abban vágyható ideálként megnyilvánuló tárgyi világ.

Szász Lilla 2023-as kubai fotósorozatának egy részlete a Ludwig Múzeum Női kvóta 02.Női alkotók, Alkotó Nők című kiállításának válogatásában jelenleg is látható. A fotográfus a magyarországi idősekről szóló, 2004-es sorozatát 2023-ban a Qubit Live #7 rendezvényen is bemutatta.