A megalkuvás foka: náci kollaboránsok a Bauhaus-iskola növendékei között
Három, Németországban most látható új kiállítás apropóján a Guardian olyan alkotók életét idézi fel, akik így vagy úgy a Bauhaus iskolához kötődtek, és (megint csak így vagy úgy) kollaboráltak a nácikkal.
A lap cikke egy holokauszt áldozat, Otti Berger (Otilija Ester Berger) tragikus sorsából indul ki, a szövevényes élettörténeteket ismertetve. Berger halálának napja nem ismert, helye és oka azonban igen: 1944 áprilisában a félig siket, zsidó származású, kommunista Bergert szülővárosában, a németek által megszállt Jugoszláviában, a mai Horvátország területén levő Zmajevacban letartóztatták. Május 29-én pedig egy Auschwitzba tartó transzportba tették.
Az Auschwitzban elhunyt nyolc Bauhaus-tanítvány közül Berger volt a legismertebb. Anni Albersszel és Gunta Stölzl-lel forradalmasították a szövést, amelyet egyértelműen művészeti gyakorlatként értelmeztek. Berger 1927-ben, 28 évesen érkezett Dessauba, a Bauhaus Weimar utáni második székhelyére. Ugyanebben az évben nyitotta meg az iskola az építészeti tanszékét, ahová néhány hónappal később egy Fritz Ertl nevű fiatal osztrák jelentkezett, hogy ott tanuljon.
A Bauhaus közössége mindig is szűk volt, hallgatóinak száma alig haladta meg a kétszáz főt. Valószínű, hogy Berger és Ertl legalább látásból ismerték egymást. 1944-ben útjaik tragikusan keresztezték egymást. Ertl ekkor már náci párttag és SS Untersturmführer volt, és a tervrajzokon csak Badeanstaltenként, azaz fürdőegységekként jelölt létesítményeket tervezett Auschwitz számára. Ezek voltak azok a krematóriumok, amelyekben Otti Berger maradványait elégették.
Amikor Ertlt végül 1972-ben bíróság elé állították a krematórium tervezésében játszott szerepe miatt, azzal érvelt, hogy fogalma sem volt arról, hogy mire fogják használni az épületterveit. Azt mondta, hogy ő csupán építész, aki a gyakorlatba ültette át, amit még Dessauban tanult. Nem találták bűnösnek – noha egyes források szerint 1940-től már bevonták a koncentrációs tábor tervezési munkáiba.
1938 decemberében a New York-i Museum of Modern Artban (MoMA) megnyílt a Bauhaus 1919-1928 című kiállítás. A kiállítás kurátora Herbert Bayer volt, a katalógusát is ő írta. Bayert, aki a Bauhaus híres betűtípusát tervezte, a New York-i MoMA igazgatója, Alfred Barr hívta meg Amerikába.
Bayer volt az utolsó az iskola mesterei közül, aki megérkezett. Már ott volt a két korábbi igazgató, Walter Gropius és Mies van der Rohe, a magyar építész, Breuer Marcell, a szövéssel foglalkozó Anni Albers és a szintén magyar Moholy-Nagy László. Otti Berger is csatlakozott volna hozzájuk, de csak Londonig jutott. Mivel terveit a brit ízlés számára túl radikálisnak találta, az angol nyelvet pedig nehezen sajátította el, így 1939-ben hazament Zmajevacba.
1938-ra már egyértelmű volt, miről szól a nemzetiszocializmus. A Bauhaus tagjai is első kézből szerezhettek tapasztalatot róla, mivel iskolájukat 1932-ben a város új, náci párti vezetése elüldözte Dessauból, majd a Gestapo nyomására a következő évben Berlinben is be kellett zárniuk.
A nácik gyűlölték a Bauhaus-t, de kedvükre való volt a minőségi design – írja a Guardian. Az említett Herbert Bayer közvetítők megbízásából ugyan, de végül is Goebbels Propagandaügyi Minisztériumának készítette náci kampányok reklámplakátjait. Az egyik, Az élet csodája című plakát a „gyengeelméjűek” (Erbkranken, amely kategóriába az epilepsziások, melegek és veleszületett siketek is beletartoztak) kötelező sterilizálását, végső soron a náci eugenika programot reklámozta a német lakosságnak.
A háború után a coloradói Aspenben élve Bayer nem volt hajlandó beszélni erről az időszakáról, és csak úgy hivatkozott rá, mint „reklám-purgatóriumra”. Ugyanez igaz a legtöbb, mára már nagyrészt elfeledett Bauhausosra, akiknek történetét most a Weimarban látható kiállítások mutatják be.
Sok némethez hasonlóan a Bauhaus jónéhány egykori növendéke is javarészt alámerülve várta, hogy a borzalmak elmúljanak. Wilhelm Imkamp festőművész felhagyott az absztrakcióval, és a Führer által jóváhagyott nyálas realizmust alkalmazta. 1944 elején Párizsba küldték, ahol felkereste régi Bauhaus-tanárát, a Neuilly-sur-Seine-ben élő Vaszilij Kandinszkijt. A háború végeztével aztán csendben visszatért az absztrakcióhoz.
Wilhelm Wagenfeldet, a híres Bauhaus WG 24 lámpa tervezőjét „politikai kártevőnek” minősítették, mert nem volt hajlandó belépni a náci pártba, és a keleti frontra küldték. Ezt megelőzően azonban részt vett a nácik nagyszabású kiállításain, és ő készítette az üvegárut az 1937-es párizsi Világkiállítás német pavilonjának bárpultjához.
Ernst Neufert Walter Gropius tanításait használta, amikor egy építészeti szabvány-alapegységet, illetve rendszert tervezett, amelyet „Oktaméternek" nevezett el, és amelyben Hitler kedvenc építésze, Albert Speer egy esztétikai csodafegyver kulcsát vélte felfedezni. Neufert 1944-ben azt kérte, hogy a témáról írt könyvét juttassák el Martin Bormann-nak, remélve, hogy ő talán megmutatja majd Hitlernek is.
Hogy ez megtörtént-e, nem tudni; ahogy azt sem, hogy Gropius válaszolt-e arra a szívélyes levélre, amelyet Neufert 1947-ben, már a Harvardról küldött neki, és amelyben emlékeztette őt arra, hogy együtt dolgoztak a témán, annak idején, még Dessauban.