40 éves a Primo, a magyar csodaszámítógép, amiről életedben nem hallottál

A Qubit főszerkesztői hírlevelét, az Anarki in the Kitchent a Qubit+ előfizetői minden hétfőn megkapják; az e heti számot most mindenki olvashatja.

***

„A magyar nép szorgalmas, elmés, nyitott és elfogadó. Mer új utakon járni, és innovatív készségekben gazdag. Találmányai mindegyike – így a golyóstoll, a hologram vagy a Rubik-kocka – az emberiség fejlődésének egy-egy meghatározó pontja.”

– Hszi Csin-ping, a Kínai Népköztársaság elnöke, a Kínai Kommunista Párt főtitkára, 2024. május 8., Magyar Nemzet

Meghitt és megható születésnapi rendezvényt tartottak múlt pénteken a magyar informatika fellegvárában, a SZTAKI-ban abból az alkalomból, hogy 40 éve készült el és jelent meg a boltokban a Primo, a hazai fejlesztésű csodaszámítógép, amire készítői és rajongói máig nosztalgiával emlékeznek, miközben a legtöbben még hírből sem hallottak róla. A rendezvényen előadást tartottak mindazok a legendás figurák, akiknek közük volt a Primo létrejöttéhez, és bár sokan már nem élnek közülük, ott volt a vonatkozó szabadalmak egyik szerzője, a projektet kívülről-belülről, a legapróbb részletekig átlátó Manno Sándor, a hardverért felelős Tick József, a szoftvert jegyző Tiszai Tamás, a billentyűzetet megalkotó Örley Gábor és még sokan mások.

A szomszéd teremben ki is állították a fennmaradt gépek egyes példányait. Íme az ünnepelt: jobbra a Primo a kapacitív billentyűzettel, balra az utód, a Pro/Primo.

De hogy mit ünneplünk pontosan, amikor a Primót ünnepeljük, azt nehéz megmondani. A Primo nem az első magyar fejlesztésű számítógép volt, és bár jórészt itthon tervezték és szerelték össze rekordgyanús idő, 8 hónap alatt, nem kizárólag hazai alkatrészekből állt, és nem kizárólag saját fejlesztésű szoftver futott rajta. Termékként nem volt kifejezetten jó minőségű, soha nem volt nyereséges, nem jutott el tömegekhez, és persze nem is lett világhírű. Amikor az ember a „szorgalmas, elmés, nyitott és elfogadó magyar nép” dicsőséges haditetteit emlegeti, nem a Primo jut eszébe először, de talán még utoljára sem. A Primón ennek ellenére igenis van mit ünnepelni: azt, hogy a szorgalmas, elmés, nyitott és elfogadó magyar kutatóknak hála egyáltalán megszületett. Ezáltal pedig, bár korszakos találmánynak egyáltalán nem nevezhető, a csoda minden kritériumának megfelel. És persze amekkora csoda volt a létrejötte, olyan törvényszerű volt a bukása is.

Csoda, hogy összejött; nem csoda, hogy nem lett világsiker

Amikor 1983-ban az MTA-hoz tartozó, mára többek között épp a Primónak köszönhetően legendássá vált kutatóintézet, a SZTAKI munkatársaiban felmerült az ötlet, hogy elkészítsenek egy otthoni, iskolai használatra és persze játékra szánt mikroszámítógépet, nem légüres térben ténferegtek, és nem üres papírra kezdtek rajzolni. Épp ebben az időben, a nyolcvanas évek elején jelentek meg az olyan elképesztően sikeres modellek, mint az angol Sinclair-féle ZX81 (1981), a ZX Spectrum (1982) vagy az amerikai-kanadai-német Commodore 64 (szintén 1982). Volt hát miből ihletet meríteni, de ez azt is jelentette, hogy ahhoz, hogy egy magyar fejlesztésű és gyártású számítógép meghódítsa a hazai és főleg a világpiacot, ezekkel a behemótokkal kellett volna felvennie a versenyt. Nem csoda, hogy nem sikerült.

Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy a második világháború után szédületes fejlődési pályára álló nyugati országok megegyeztek abban, hogy nem adnak át olyan technológiát, találmányt, eszközt vagy szabadalmat a keleti blokk országainak, köztük Magyarországnak, ami technikai, gazdasági és katonai előnyhöz juttatná őket. A hírhedt CoCom-listán a híradástechnikai, számítógépes eszközök előkelő helyen szerepeltek, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy hivatalosan ilyesmit nem lehetett beszerezni. A hivatalosan persze nem jelenti azt, hogy sehogy. 1983-ban, amikor a Primo ötlete felvetődött, az iskolákban már használatban volt egy magyar gyártmányú mikroszámítógép, a HT-1080Z, az pedig hongkongi licenc alapján készült, és ékes példája volt annak, hogy a CoCom-listát sem vette mindenki véresen komolyan: volt az a pénz, amiért egy nyugati cég (Hongkong akkor még bőven a brit gyarmatbirodalom része volt) szóba állt a tiltólistára tett keletiekkel.

Sárisáp, a magyar Cupertino és Molnár Árpád, a magyar Jony Ive

A Primo történetének legviccesebb fordulata, és ezt a poént a születésnapi előadók sem győzték elégszer elsütni, hogy mivel a szóba jövő nagy hazai üzemek rugalmatlannak bizonyultak, a gyártás a sárisápi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezetben zajlott, aminek fő profilja nem a számítástechnika volt, hanem a tojás. A tojás viszont aranyat ért: a téeszben készült tojásport sikerült valutára vagy ködös barterüzletek keretében nyugati alkatrészekre váltani, a szintén helyi készítésű tojáslikőr pedig kenőpénzként működött – így történhetett meg, hogy bár a Primo Magyarországon készült, a mindenféle tilalmak ellenére ötven százalékban nyugati alkatrészekből állt. A processzor például kalandregénybe illő módon került bele úgy, hogy az amerikai Zilogtól származó Z80-as, ami az 1977-től 1981-ig gyártott mikroszámítógép, a TRS-80 és később a ZX Spectrum lelke volt, valahogy eljutott a Német Demokratikus Köztársaságba, ahol U880 néven reinkarnálódott, majd kikötött Sárisápon (lásd tojás). Manno Sándor szíves utólagos pontosítása szerint „a Primók zömében az U880 NDK proci van, de az EMO sokszor eredeti, vagy SGS gyártású Z80-at szállított, az elérhetőség és az ár függvényében. Az U880 tapasztalataink szerint teljesen kompatibilis volt az eredetivel. Most már legálisan gyárthatná az NDK!!!”

A Primo szoftveres lelke, a BASIC interpreter ugyanilyen kalandos úton jutott a Videotonba, majd onnan a SZTAKI-ba, ahol, maradjunk ennél az eufemizmusnál, „visszafejtették” a kódot. Maga a gép háza (korabeli szaknyelven: a puttony) egy külsős tervező, Molnár Árpád tervei alapján készült, akiről annyit lehet tudni, hogy később egy táskaüzemben dolgozott tervezőként, és bár a ház kifejezetten jól sikerült, tagadhatatlan, hogy kísérteties hasonlóságokat mutat a TRS-80-nal vagy a Nagy-Britanniában annak idején dizájndíjjal kitüntetett ZX81-gyel.

Ami tehát a Primóban működött, az leginkább nyugatról származott, ami nem működött, az keletről. A költséghatékonyság miatt a SZTAKI-sok mindenből a lehető legolcsóbbat szerezték be, de például, ahogy az a pénteki eseményen elhangzott, a szovjet gyártmányú integrált áramkörök annyira silány minőségűek voltak, hogy külön szerkezetet kellett tervezni a tesztelésükre, és amelyik működőképesnek bizonyult, az bekerült a Primóba, amelyik nem, annak mennie kellett – na nem a kukába, hanem „egyéb felhasználásra”. A minőségi problémák egyes források szerint oda vezettek, hogy az első 100 példányból rögtön 60-at vissza kellett küldeni, és bár később sokat javult a selejtarány, vitathatatlan, hogy a Primo minősége elmaradt a profi gyártástechnológiával készülő nyugati modellekétől.

Ami a Primo árát illeti, a 10 000 forint körüli összeget lőtték be, amiről a SZTAKI-sok azt mondják, hogy akkoriban egy mosógép árának felelt meg, bár egy kisebb mosógépet 1984-ben már 2000 forintért adtak a boltban. Az biztos, hogy abban az időben a száguldó infláció miatt 6 forint volt egy liter tej, 7,60 egy kiló kenyér, a havi átlagkereset pedig 5500 forint körül alakult, és sehol nem látszottak azok a tömegek, akik szívesen eltapsolták volna kéthavi fizetésüket valamire, amiről a mosógéppel ellentétben még azt sem tudták, hogy mire való.

A hanyatló Nyugat visszavág

Azt, hogy a Primo 10 000 forintos ára hogyan viszonyult a nyugati versenytársak dollárban vagy fontban meghatározott árához, szinte lehetetlen megmondani: 1984-ben a dollár hivatalos árfolyama 48 forint körül alakult, csakhogy nyugati valutához itthon hivatalos árfolyamon szinte lehetetlen volt hozzájutni. A Primóhoz hasonló nyugati mikroszámítógépek kinti árát sokszor a 100 dolláros lélektani határ közelébe lőtték be, de mire eljutottak Magyarországra, nagyjából 10 000 forintba kerültek itthon is, így szinte kizárt, hogy az olcsó alkatrészekből Sárisápon összelegózott Primo bármire vihette volna akár itthon, akár külföldön. Ahogy Vámos Tibor, a SZTAKI alapítója a pénteki előadáson bemutatott korabeli tévéinterjúban elmondta: a Primo egyrészt a nyugati alkatrészek ára és hozzáférhetetlensége, illetve a keleti alkatrészek minősége miatt nem lehetett sikeres, másrészt azért, mert sok százezres, ha nem milliós nagyságrendben kellett volna gyártani ahhoz, hogy megtérüljön a befektetés (Sárisápon, ahol még normális telefonvonal sem volt, 800 négyzetméteres szerelőcsarnokot húztak fel a gyártáshoz.) Utólag persze könnyű okoskodni, de a számok magukért beszélnek: ZX Spectrumból összesen 5 milliót, Commodore 64-ből kb. 15 milliót adtak el összesen. A Primóból 7000-et.

A Primo tervezői és gyártói utolsó szalmaszálként az 1986-ban másodszor kiírt iskolaszámítógép-pályázatba kapaszkodtak, mert ha azt megnyerik, lett volna esély a folytatásra. Csakhogy a hanyatló Nyugat és az élelmes magyar külkereskedők keresztülhúzták a számításokat: az általános iskolai pályázatot a Piért és a Novotrade által importált Commodore 16-os nyerte, megosztva a Videoton TV Computerrel, a középiskolai pályázaton pedig csak ajánlás született, és bár az első három helyezett szerepelt a Primo utóda, a 48 kB-os Pro/Primo is, az már 17 000 forintba került, és nem volt az az épeszű iskola, ami ne a dömpingáron behozott, 8775 forintos C16-ot választotta volna helyette.

Hogy miért érdekes mindezek ellenére a Primo története? Azért, mert többet meg lehet tanulni belőle a késő Kádár-kor működéséről, mint bármilyen alapos történelemkönyvből. A szereplők visszaemlékezései, anekdotái kitűnően szemléltetik, hogyan sújtotta ezt az országot az elmaradottság, a vasfüggöny mögötti elszigeteltség, hogyan színesítette a szürke hétköznapokat a lelemény, az ügyeskedés, a fusi, a sufni, a mutyi, a kiskapu, és hogy mi mindenre volt képes a kor titkos kenőolaja: a tojáslikőr.