Épeszű vízgazdálkodással meg lehetne akadályozni Magyarország kiszáradását, már csak a politikai akarat hiányzik
Úgy tűnik, csupán a regnáló kormányzaton múlik, hogy sikerül-e megállítani Magyarország – az éves GDP mintegy 3 százalékát felperzselő 2022-es, bibliai léptékű aszály során megtapasztalt – totális kiszáradását. Legalábbis erre enged következtetni a január 9-én a képviselői irodaházban rendezett Vízválasztó II. Konferencia, amelyen ökológusok, talajbiológusok, tájépítészek, vízépítő és környezetmérnökök, geográfusok, agrárközgazdászok és nem mellesleg gazdálkodók egy, a tájba integrált vízvisszatartási rendszer létrehozásának gyakorlati lehetőségeit vitatták meg.
A „Tájhasználatváltással a vízgazdálkodási problémák megoldásáért” alcímen a Szövetség az Élő Tiszáért (SZÖVET) Vízválasztó Egyesülete, az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottsága, a Zöld Gerilla Mozgalom és az Ökotáj Alapítvány által szervezett rendezvényen kiderült, hogy a szinte valamennyi szakterület és tudományág eredményeit integráló, a konferenciát összehívó szervezetek koordinálásával kidolgozott Vízválasztó koncepció megvalósításához igazából csak az állami elköteleződés hiányzik, hiszen a részletes modellszámításokra és terepi tapasztalatokra alapozott paradigmaváltás az Európai Unió agrártámogatási rendszerén belül bárminemű kisajátítás vagy kényszerintézkedés nélkül levezényelhető és nem mellesleg finanszírozható lehetne. Az egész napos eseményen terítékre került a klímaadaptációban kulcsszereplő természetes felszíni és felszín alatti vizek hőtana, kis és nagy körforgása, természetes hidrológia viselkedése, ökológiai és jogi státusza, társadalmi és gazdasági haszna.
Vízes helygazdálkodás
„A probléma forrása nem önmagában az aszály, vagyis, hogy nem esett elég eső, hanem a jelenlegi tájhasználat és művelési gyakorlat, ami talajtani, hidrológiai, agroökológiai értelemben is fenntarthatatlan” – emlékeztette a hallgatóságot Balogh Péter geográfus, homokhátsági gazdálkodó, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület alapító tagja és jelenlegi elnöke a 2022 szeptemberében megrendezett első vízválasztó konferencia óta publikált tudományos eredményekkel alátámasztott tényre.
Az ország összterületének 44 százalékát kitevő szántóföldek elenyésző töredékén megoldható öntözéssel szemben a Balogh által vizes helygazdálkodás néven emlegetett alternatíva a csapadékot helyben tartó természetszerű folyamatokkal operál. Báder László geográfus-mérnök, a BME tanára azt is bemutatta, hogy az adaptáció kulcsa a párolgáson alapuló, kis vízkörnek nevezett hidrológiai ciklus, amely során a párolgó víz a besugárzott energia 70 százalékát képes „elvinni” a felszínről, hogy aztán a nyári csapadék közel 30 százalékát adó felhőkből újra lehullva biztosítsa a mikroklíma további hűtését.
A nagyüzemi szántóföldi gazdálkodás eltüntette az agrártájakról a természetes fás társulásokat és az időszakos vízállásos területeket is. Ez azért jelent gondot, mert így a klímaváltozás által felbolygatott nagy hidrológiai ciklusok negatív hatásait nem képesek ellensúlyozni a lokális csapadékeloszlásban kulcsszerepet játszó kis vízkörök sem. Márpedig a szentpétervári orosz Atommagfizikai Intézet kutatói, Viktor Gorskov és Anasztázia Makarijeva által 2006-ban kidolgozott, négy évvel később terepi kutatások eredményeivel alátámasztott elmélet szerint az erdős növénytársulások biotikus pumpaként szivattyúzzák a nedves légtömegeket, így a csapadékfelhőket saját maguk fölé.
Talajszegénység
Mostanra sikerült feltárni a 10 millió évvel ezelőtt lerakódott Pannon-üledéket, és nem ritka, hogy a gazdák a termőrétegétől megfosztott, durván leromlott szántókon a 8,5 pH értékű meszet szántják csupán – figyelmeztetett Dobos Endre, a Miskolci Egyetem talajtan-professzora.
A művelés alatt álló magyarországi termőterületek kétharmadát veszélyezteti valamilyen talajpusztulási folyamat: az erózió, a tömörödés, a savanyodás vagy a szikesedés. A szántóföldi talajok szervesanyag-tartalmának csökkenését ráadásul egyáltalán nem fékezi, hanem egyértelműen gyorsítja a műtrágyák és növényvédőszerek nyakló nélküli használata, ahogy a járványként terjedő szerkezetromlást is, amelynek mértékét drasztikusan fokozza a gépesítéssel intenzívebbé tett mélyszántásos művelés. Dobos arra is felhívta a figyelmet, hogy a hektáronként 2-3 mázsa műtrágyának alig 30 százaléka hasznosul a termesztett növényekben.
Az elmúlt évek kutatásai egyértelműen igazolják, hogy a felszíni víz, a talajnedvesség és az alacsony talajvízszint közötti szoros és háromdimenziós kölcsönhatás ismeretében a vizes élőhelyek helyreállítása és a szisztematikus, kontrollált elárasztások jelenthetik a klímaváltozás negatív hatásaival szemben való védekezés leghatékonyabb formáját. A fenntartható földhasználati technológiák kulcselemeként a nagy területen talajba szivárogtatott víz egész tájakat tehet ellenállóvá az aszályokkal szemben.
Fokról fokra
Koncsos László, a Budapesti Műszaki Egyetem vízi közmű és környezetmérnöki tanszékének vezetője az általa jegyzett évtizedes kutatások és számítógépes modellek alapján azt is bemutatta, hogy a Tisza mentén a használaton kívüli mélyárterek bevonásával, modern vízügyi szakértelemmel felvértezett emberi beavatkozással hogyan lehet a változó vizet fokról fokra kivezetni a főmederből, precízen szabályozva az elöntés mértékét. Kétségtelen, hogy a ma szinte folyamatosan szivattyúzott belvizes szántóföldek ezzel kikerülnének a művelésből.
Koncsos azt is bemutatta, hogy Magyarország 4,7 millió hektárnyi szántóföldjéből 500 ezret érintene a funkcióváltás. Ezek a sekély, az év egy részében tocsogós, vadban gazdag területek ugyanakkor a magasabban fekvő szomszédos területek vízellátását is szavatolnák, pótolva az elsivatagosodással fenyegető krónikus talajvíz- és csapadékhiányt.
Több mint érdekes, hogy a 2004-ben a Tisza völgyének árvízvédelmi biztonságáról és az azzal kapcsolatos fejlesztésekről szóló Vásárhelyi-tervről rendelkező (LXVII. számú) törvényben a vésztározókat eredetileg a Koncsos-féle tanulmányokban is emlegetett víz járta, úgynevezett tájgazdálkodási területeken alakították volna ki, a fokok összefüggő rendszereként.
Restaurált tájak
Miközben a magyar agrárpolitika kétségtelenül vakrepülésben próbál alkalmazkodni a klímaváltozáshoz, megfontolandó, hogy a civilmozgalmak által világszerte szorgalmazott erdősítések a nem megfelelően kiválasztott helyszíneken, a talaj vízkészleteit megcsapoló, gyors növekedésű fafajok telepítésével, nagyobb kárt is okozhatnak a remélt hasznuk helyett, derült ki Tölgyesi Csaba ökológus előadásából. Azokon a területeken, ahol a klíma korábban sem támogatta egybefüggő erdők kialakulását – a kárpát-medencei agrártájak márpedig ilyen helyek domesztikálásának eredményei –, a gyepek jelentik a leghatékonyabb védelmet a klímaváltozás hatásai ellen.
Nyugat-Európában, a 6-8 ezer évvel ezelőtti erdőktől elhódított területeken voltaképpen csak hagyják a visszatérni az élővilágot ahhoz az állapothoz, amely ott a civilizáció előretörése előtt természetesen kialakult. Tölgyesi és kollégái terepkutatások eredményei alapján azonban megállapították, hogy a Duna-Tisza közének rohamos elsivatagosodása a klasszikus erdőtelepítésekkel nem állítható meg, sőt, inkább felgyorsítja a negatív folyamatokat. Először négy éve publikált eredményeik szerint az erdők kifejezetten negatív hatással vannak az olyan talajok hidrológiai mérlegére, mint amilyenek az Alföld homokos vidékein találhatók.
Az összefüggő ültetvények lombkoronája által felfogott és onnan elpárolgó víz mértéke a fenyvesekben meghaladhatja az éves csapadékmennyiség 30 százalékát, de még a lombhullató fajoknál is elérheti a 20 százalékot. Vagyis az egyre gyakoribb hőhullámokkal felerősített párolgás miatt a talajnedvesség tovább csökken, az ültetvények pedig gyakran még kitermelésük előtt kiszáradnak. A ligeterdőkkel tarkított, a természeteshez hasonló sokféleségű gyepek vízháztartása ezzel szemben sokkal takarékosabb: a lágyszárú társulások segítik a víz visszapótlását.
A kutatók szerint a 18. század előtti természetes ökoszisztémák mintájára kialakított erdős sztyeppek és a minőségi faanyag kitermelésére is alkalmas ártéri erdők jelenthetnek megoldást a klímaváltozás és a kizsákmányoló tájhasználat miatt mára szinte csonttá száradt, 12 ezer négyzetkilométer területű Homokhátságon. Ezzel és az árterek hidrológiai és botanikai restaurációjával meg lehetne állítani, vagy akár vissza is lehetne fordítani a negatív folyamatokat. A félszáraz éghajlatú Alföldön ugyanakkor leginkább az erdős sztyeppeknek megfelelő gyep-erdő-mozaikokkal lehetne elejét venni a totális elsivatagosodásnak. A mozaikos térbeli hálózatot alkotó, a mélyártereken, egykori folyómedrek öblözeteiben helyre állított vizes élőhelyek pedig elsősorban az alacsony termőképességű, belvizes szántókat kiváltva teljesítenék be agrárökológiai és klímaadaptációs funkciójukat.
A vízválasztó konferencia főszervezői expozéja az alábbi videóban nézhető meg:
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
