Kihordják a gazdagok gyerekeit, de velük már senki sem törődik – így működik a Magyarországon illegális béranyabiznisz

„A neten néztem az amerikai béranyák fotóit. Ott teljesen legális, és a csillogó, pózolós felület ideális terep számukra. Magukat árulják: a testüket, fiatalságukat és személyes varázsukat (...). Az amerikai gazdagok amerikai béranyát fogadnak fel, mert ki tudják fizetni. A többieknek ott van Ukrajna, India, Grúzia (...). Nem az én gyerekem lesz. Másokon segítek és a sajátjaimon. Törlesztem belőle a hitelt. Békés, boldog gyerekkora lesz az enyéimnek. Felnevelem őket, minden rendben lesz, és én végre fogok tudni aludni” – tépelődik Durica Katarina Mennyit adtál érte? című 2022-es regényének egyik hőse, a történet szerint a szlovák-magyar határ szlovákiai oldalán, egy Párkány melletti tanyán élő Vajlik Rebeka.

Rebeka, legalábbis úgy, ahogy Durica regényében szerepel, fiktív személy, amint kitalált szereplő Krisztina is, aki a regény végére a Rebeka által kihordott csecsemőt szoríthatja sajátjaként magához. „Azt akartam tudni, hogy mennyibe kerül, ha lehetséges egyáltalán. Hogy tényleg vannak-e Magyarországon béranyák, akik kihordják mások gyerekeit. Annyi mindent hallottam, annyi pletyka keringett, de semmiben sem voltam biztos (...). »Üres fészek«, ezt kell beírni a kereséshez, ez a jel, ez a kód, erről mindenki tudja, hogy miről van szó, ezt is az egyik fórumon találtam. Aztán különböző keresőszavakkal való próbálkozás után rábukkantam egy ukrán oldalra, aminek volt magyar verziója is. Petesejt-donorság, béranyaság, minden egy helyen” – ezek már a regénybeli Krisztina gondolatai, közvetlenül azelőtt, hogy néhány, Durica története szerint „titkos” internetes csoportban való regisztrációt követően felvette volna vele a kapcsolatot egy Olga nevű nő, aki a történet szerint közvetítőként köti majd össze Rebeka és Krisztina életét.

Bár az „üres fészek” keresőkifejezésre nem találtunk titkos, béranyabizniszre utaló csoportot az interneten, egy Kárpátalján élő ügyvéd honlapjának megtaláltuk azt a magyar verzióját, amelyen magyar nyelven kínál jogi segítséget dajkaanyasági szolgáltatások igénybevételéhez. Írtunk neki emailt, valamint telefonon is kerestük, ám az ügyvéd nem válaszolt a megkeresésünkre, viszont néhány héttel később a dajkaanyasággal kapcsolatos jogi ügyintézés lekerült honlapja kínálatáról.

Ahol nem egyértelmű a tiltás, a kiskapuk kísértenek

Magyarországon a hatályos jogszabályok értelmében nem lehet kibérelni egy nő méhét arra, hogy abban egy másik pár gyereke fejlődjön ki, a szabályozás mégsem eléggé egyértelmű ahhoz, hogy a gyakorlatot minden körülmények között teljesen ki lehessen zárni. Svájcban például az alkotmányban rögzítették, hogy a dajkaterhesség minden formája és az abban érdekeltek mindegyike számára büntetendő. Németországban és a skandináv országokban ugyancsak törvények tiltják nemcsak a dajkaterhességet, de még az erre irányuló közvetítői – például a gyerekre vágyó és a dajkaterhességre vállalkozó nők közötti kapcsolat megteremtésében, jogi ügyintézésben való – tevékenységet is. Magyarországon ezzel szemben a dajkaterhesség önmagában nem büntetőjogi tényállás, legalábbis nem direkt módon. Mint a témáról 2013-ban a Jogászvilágban cikkező Illés Blanka családjogi ügyvéd írta, az 1997-ben elfogadott „egészségügyi törvény kizárólagos módon sorolja fel azokat a humán reprodukciós eljárásokat, amelyeket legálisan lehet választani Magyarországon, és ezek között nincs sem a dajkaanyaság,, sem a béranyaság. Ebből következik, hogy maga a beavatkozás Magyarországon – magyar kórházakban, magyar orvosok által – jogszerűen nem végezhető el.”

Illés szerint a meddő párok mégis megpróbálhatják szétfeszíteni a magyarországi szabályozás kereteit, például úgy, hogy „a gyermeket ténylegesen megszülő nő nyílt örökbefogadással a gyermeket örökbe adja a genetikai édesanyának”. Bár a gyakorlatban a béranya által kihordott magzatnak legalább az egyik megrendelő, jellemzően az apa genetikailag is a szülője, ezért ő „jogilag is apának tekinthető, teljes hatályú apai elismerő nyilatkozatot tehet, így örökbefogadásra csak a genetikai anya tekintetében van szükség (...), a jogi szabályozásból adódó lehetőségeket kihasználók elfelejtik, hogy nem csak a magyar jog, hanem az 1993-as hágai egyezmény is tiltja az ellenértékért cserébe történő örökbefogadást! Vagyis, sem a magyar, sem a külföldi gyámhatóság nem fogja engedélyezni az örökbefogadást, ha felmerül az ellenérték megfizetése a gyermek kihordásáért és az örökbeadásért. Ezt figyelembe véve viszont az ellenérték megfizetéséről legális okirat nem készülhet, ami a felek jogait és érdekeit védené.” Az egyébként az ellentételezés nélküli dajkaanyaság mellett érvelő családjogász összegzésként azzal igyekszik elrettenteni a vállalkozó szellemű magyar párokat, hogy a külföldi béranya igénybevétele, akár az emberkereskedelemig és az embercsempészetig menően számos büntetőjogi tételt is maga után vonhat.

Van, akit semmi nem rettent el attól, hogy a pénzéért megkapja, ami szerinte jár neki

Miközben Európa több országában a béranyaság intézménye kifejezetten szigorúan tiltott, máshol vagy nem szabályozzák elég egyértelműen, vagy épp engedélyezik az efféle szolgáltatások nyújtását és igénylését. De még a szabályozás megléte sem feltétlenül jelenti, hogy a méhbérlés feltételeit kellő körültekintéssel sikerülne lefektetni, amire nemrégiben egy görögországi botránynak sikerült rávilágítania. A Deutsche Welle áprilisi riportjából ugyanis az derült ki, hogy miközben Görögországban a fizetett béranyaság nem, csak az ellenszolgáltatás nélkül vállalt dajkaanyaság engedélyezett, a jogi kiskapuk kihasználása mellett mégis nagyüzemben zajlik a béranyabiznisz. A Magyarországgal szomszédos, vagyis a hazai meddő párok számára csak néhány órányi autóútra lévő Ukrajnában viszont nemcsak a dajkaanyaság, hanem a béranyaság is legális, és egészen a háború kirobbanásáig évről évre nagyobb forgalmat bonyolító, virágzó egészségügyi szolgáltatásnak számított. Ez annak fényében nem is meglepő, hogy a Global Market Insights amerikai piackutató cég szerint a 2022-ben nagyjából 14 milliárd dolláros globális béranyapiac 2032-re már körülbelül tízszer annyit, mintegy 130 milliárd dollárt érhet majd.

A Magyarországon meddőséggel küzdő, de gyermekre vágyó párok számára az ukrajnai engedékenység jelentőségét kifejezetten növelhette, hogy a hazai egészségügyi ellátásban állami ellenőrzés alá vonták a meddőségi kezeléseket, ami miatt egyébként az Európai Bizottság idén márciusban a sokadik kötelezettségszegési eljárás alá vonta Magyarországot. Önmagában persze a meddőségi kezelések államosítása nem kellene, hogy maga után vonja a béranyaság intézményének a potenciális népszerűbbé válását, de – mint azzal áprilisi cikkünkben részletesen foglalkoztunk – Magyarországon olyan szintű zuhanórepülésbe kezdett a meddőségi kezelések sikeressége, hogy azoknak a pároknak, akiknek csak asszisztált reprodukcióval lehet utódjuk, az európai országokhoz képest fele-, Amerikához képest harmadakkora eséllyel sikerül eljutni odáig, hogy végül magukhoz ölelhessenek egy gyereket, akit a sajátjuknak tekinthetnek.

A gyermekvállalásban egészségügyi vagy más, feltáratlan okokból akadályoztatott magyar párok (és egyedülálló nők) tömegével veszik igénybe külföldi meddőségi klinikák szolgáltatásait, szakértők szerint azért, mert lényegesen rövidebbek a várólisták, megfelelő mennyiségű és tudású szakember dolgozik a szektorban, a hazainál korszerűbb eljárásokkal és eszközparkkal dolgoznak a külföldi klinikák, az ellátás személyre szabott és az egészségügyi dolgozók – a Magyarországon tapasztaltakkal ellentétben – empatikusan bánnak a külföldi klinikákon jelentkező páciensekkel. A hivatalosan meg nem erősített adatok szerint emiatt évente legalább kétezer magyar pár vesz igénybe meddőségi kezeléseket a szomszédos országokban.

Már arról is nagyon kevés megbízható információ áll rendelkezésre, hogy hány magyar párnak születik donor petesejtből származó gyermeke külföldi egészségügyi szolgáltatóknál, de arról gyakorlatilag semmilyen hivatalos adat nem létezik, hogy a meddőségi klinikák rossz hazai mutatói, illetve a szektor államosítása mekkora érdeklődést generált az ukrajnai béranyaszolgáltatások iránt. Az viszont bizonyos, hogy a Magyarországon a béranyaságnál lényegesen egyértelműbben szabályozott petesejt-donáció nehezítettsége az egyik oka annak, hogy sokan a hazai meddőségi centrumokban való próbálkozás után (vagy helyett) külföldön próbálnak szerencsét. Magyarországon ugyanis a hatályos jogszabályok szerint kizárólag altruista indíttatásból, vagyis anyagi ellenszolgáltatás nélkül adományozható még a petesejt is. Akit mégis rajtakapnak, hogy fizet másnak a petesejtjéért, szervkereskedelem, szakkifejezéssel az „emberi test tiltott felhasználása” miatt akár három évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető.

A már idézett Durica dokumentarista igényű, de hangsúlyozottan fiktív szereplőket és történeteket felvonultató regénye szerint egyébként a határokon belül sem lehetetlen kijátszani a rendszert – a 444 épp egy hónapja írt arról, hogy az egyik magánklinika ellen zajlik is nyomozás azzal a gyanúval, hogy pénzért megvették rászoruló nők petesejtjeit, amiket gazdag ügyfeleknek adtak el. Mint azt a Qubitnek elmondta, regénye írásakor Durica olyan kelet-magyarországi nőkkel is beszélt, akik pénzért hordták ki meddő párok gyermekét. Az író azt is hangsúlyozta, hogy – akárcsak az állítólagosan petesejtekkel kereskedő klinika esetében – a béranyák és a szolgáltatásaikat igénybe vevő párok között is hatalmas társadalmi szakadék tátong, vagyis alapvetően gazdag, felső középosztálybeli gyermekre vágyók veszik bérbe kilátástalan helyzetben, és gyakran mélyszegénységben élő nők méhét. Azok a béranyaságra vállalkozó nők, akik a Durica regényében szereplő karakterek megformálását inspirálták az élettörténetükkel, a szerző elmondása szerint kivétel nélkül úgy érezték, hogy ez az utolsó és egyetlen lehetőségük kitörni kilátástalan anyagi helyzetükből. Kiszolgáltatottságuk egyúttal annak is megágyaz, hogy a szolgáltatásért a gyerekre vágyó párnak felszámított minimum 20 ezer euró (8 millió forint) körüli összegnek többnyire csak a töredékét kapják meg. Az összeg nagyobbik része – hasonlóan a prostitúció hátterében zajló pénzmozgásokhoz – az érintett nők testét kizsákmányoló közvetítők markát üti, ők osztják tovább, például az embrió beültetését végző és a szülésnél segédkező orvosnak és a folyamatban részt vevő további szereplőknek.

Mindez egyébként nincs másként a béranyaság intézményével szemben megengedőbb országokban sem, nem véletlen, hogy a nőjogi szervezetek világszerte a női test prostitúcióhoz hasonló, a strukturális társadalmi egyenlőtlenségek miatt szükségszerűen bekövetkező kizsákmányolásának tekintik a béranyaságot. Ezt támasztják alá Veronika Siegl német kulturális antropológus Ukrajnában és Oroszországban, a háború kitörése előtt végzett korábbi kutatásai, amelynek tanulságait egy tavaly novemberben megjelent kötet foglalja össze, valamint az amerikai Princetoni Egyetem által jegyzett vizsgálat is. Bár Durica kérdésünkre hangsúlyozta, hogy regényéből sem statisztikai adatokat, sem mélyebb társadalmi struktúrákat nem lehet feltárni, egy tavaly június 8-án, a témában a budai Nyitott Műhelyben tartott kerekasztal-beszélgetés szociológus résztvevői, mint arról a Qubit is beszámolt, a hazai illegális béranyaszolgáltatások esetében ezt a szöveget tartják a magyarországi valóság jelenleg elérhető leghitelesebb leírásának.

Hajszálon múlt, hogy a dajkaanyaság ma nem legális Magyarországon

A magyar jog egyébként 1997-ig se nem tiltotta, se nem engedélyezte a pótanyaságot. Ezért is történhetett, hogy az egyik legismertebb televíziós riporter, Friderikusz Sándor 1992-ben egy olyan nőt látott vendégül Az én mozim stúdiójában, aki – akárcsak Durica regényének fiktív béranyája – szorult anyagi helyzetéből szeretett volna felállni azzal, hogy az adásban ajánlotta fel kétmillió forint ellenében, hogy kihordja egy arra rászoruló pár gyermekét. Hogy Friderikusz vendégének mi lett az utóélete, nem tudni, viszont 1997-ben új egészségügyi törvény lépett életbe, ami az eredeti tervek szerint rendelkezett volna a béranyaságról. A magyarországi szabályozás, akárcsak a most botrányba fulladt görögországi, csak az úgynevezett dajkaanyaságot, vagyis az ellenszolgáltatás nélküli magzatkihordást engedélyezte volna, épp úgy, ahogy az a petesejtdonáció esetében történt. Az eredeti elképzelések szerint, mint arról az Ars Boni jogi szaklapban Merrikin Gina írt 2019-ben, az így született gyereket, pontosabban a beültetendő embriót csak az úgynevezett kívánságszülők ivarsejtjeiből hozhatták volna létre, és csak abban az esetben ültethették volna a pár valamelyik tagjával rokonságban álló dajkaanya méhébe, ha a pár dokumentumokkal igazolja, hogy másképp nincs esélye utódra. A tervezet kidolgozói azt is feltételként állították volna, hogy a feladatra csak olyan 25 évesnél idősebb, de 40-nél fiatalabb nők vállalkozhattak volna, akik legalább egy saját gyereknek már életet adtak. Az így világra jött újszülött jogilag nyílt örökbefogadás útján vált volna genetikai szülei gyermekévé.

A dajkaanyaságot szabályozó törvény 2000-ben lépett volna hatályba, csakhogy az 1998-ban hatalomra kerülő első Orbán-kormány egy törvénymódosítással törölte a szóban forgó passzust a jogszabályból. Az akkor még MDF-színekben politizáló Hende Csaba, akkori igazságügyi minisztériumi államtitkár a parlamenti vita során nemcsak azzal érvelt a dajkaanyaság részleges engedélyezése ellen, hogy a születendő gyermeket esetleg a kívánatosnál többen akarják majd magukénak, hanem azzal is, hogy az állami szabályozás szemszögéből akkor keletkezik a legsúlyosabb dilemma, ha az újszülöttért – például mert valamilyen születési rendellenességgel jön a világra, vagy ahogy Hende fogalmazott, „nyitott gerinccel születik vagy mongolidióta” – esetleg senki nem akarja vállalni a felelősséget, végül senki nem akarja felnevelni.