Meg tudja magát védeni Európa?

Az Európai Unió országainak védelmi képessége már azelőtt is komoly aggodalmakra adott okot, hogy kiderült, Donald Trump lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Beiktatása annak lehetőségét vetíti előre, hogy az új adminisztráció jóval kisebb támogatást nyújt majd a megtámadott Ukrajnának, és könnyen elképzelhető, hogy Kijev további segítése egyre inkább az európai országokra hárul. Trump nem egyszer utalt már arra, hogy Ukrajna támogatásából Amerika jóval nagyobb mértékben veszi ki a részét, mint európai szövetségesei. Szerinte Washington eddig 350 milliárd dollár értékben nyújtott Kijevnek segítséget, míg az európai államok mindössze 100 milliárd dollárral támogatták az ukránok honvédő harcát. Trump számai azonban köszönőviszonyban sincsenek a tényekkel. A még hivatalban lévő hadügyminiszter, Lloyd Austin szerint a hadfelszerelés formájában eljuttatott amerikai támogatás értéke a háború kitörésétől máig mindösszesen 62 milliárd dollárt tesz ki, míg az európaiak hasonló segítsége 57 milliárd dollárt.

Lehet erre azt mondani, hogy nem érdemes egyik oldalnak sem hinni, mert különböző politikai táborokhoz tartoznak, és minden bizonnyal elfogultak. Ám ha megnézzük a Kieli Egyetem Világgazdasági Intézetének a háború elejétől negyedévenként frissülő kimutatását, azt látjuk, hogy 2024. október 31-ig az Egyesült Államok 59,9 milliárd euró értékben szállított fegyvereket és lőszereket Ukrajnának, vagyis Austin állítása jóval közelebb áll a kutatóintézet adataihoz, mint Trumpé. Ezen érdemben az sem változtat, hogy ha a fegyverszállítások értékéhez hozzáadjuk az USA által nyújtott közvetlen pénzügyi segítség eddigi értékét (25 milliárd euró), illetve a néhány milliárdot kitevő humanitárius segítséget. Ha ezt megtesszük, azt látjuk, hogy az Egyesült Államok október végéig nem egészen 90 milliárd euróval – és nem 350 milliárd dollárral – támogatta Ukrajnát, míg az Európai Unió országai ennél lényegesen nagyobb segítséget nyújtottak. Az EU ugyan eddig fegyvereket és lőszereket nem szállított, de intézményei 42,2 milliárd euró közvetlen pénzügyi támogatást adtak Ukrajnának. Ezen felül, ahogyan az Egyesült Államok is, néhány milliárd euró értékben humanitárius segítséggel is hozzájárultak a harcban álló ország támogatásához.

Az európai országok azonban nemcsak az EU intézményein keresztül segítették Kijevet, hanem kétoldalú megállapodások keretében is. A két legnagyobb európai fegyver- és lőszerszállító Németország (11 milliárd euró) és Nagy-Britannia (10,1 milliárd euró) volt, de rajtuk kívül Dánia, Hollandia, Svédország, Franciaország és Lengyelország is jelentős – külön-külön több milliárd eurót kitevő – katonai segítséget nyújtott. Vagyis míg az európai államok által juttatott segítség összértéke október végéig 124,7 milliárd eurót tett ki, addig az amerikai segítség teljes értéke mindösszesen 88,3 milliárd euró volt. Amerika abban a tekintetben sem áll különösebben jól, ha az általa nyújtott segítség nagyságát GDP-arányosan határozzuk meg. Az eddig biztosított washingtoni segítség mindössze az amerikai bruttó hazai termék 0,4 százaléka, vagyis GDP-arányosan az Egyesült Államok nincs az első húsz donorállam között. A 2. világháború idején a kölcsönbérleti törvény (Lend-Lease Act) keretében Washington Nagy-Britanniát, a Szovjetuniót és egy idő után a francia ellenállást GDP-jének közel 4 százalékával támogatta. Ebből viszont világosan látszik, hogy az amerikai vezetés a tengelyhatalmak megerősödését és esetleges győzelmét olyan súlyú egzisztenciális fenyegetésnek látta, amit semmiképpen nem akart megengedni, és ezért szövetségeseit jelentős támogatásban részesítette. Ezzel szemben az ukrajnai háborút a jelenlegi adminisztráció – és valószínűleg a trumpi is – csak regionális konfliktusnak látja, ami mögött nem érzékel Amerikát fenyegető kihívást.

Trumpot láthatóan aligha foglalkoztatják különösebben a tények, és könnyen lehet, hogy 2025. január 20-i beiktatása után – arra hivatkozva, hogy Amerika már eddig is mindenki másnál nagyobb segítséget adott – jelentősen csökkenti majd az ukránoknak nyújtandó támogatást, és az ezzel összefüggő terheket megpróbálja Európára hárítani. Európának azonban nemcsak védelmi képességei korlátozottak, de hadiipari kapacitásai is. Jelenleg az ágazat teljesítménye messze elmarad egy hosszan elhúzódó, nagy fegyver- és lőszerigényű háború szükségleteitől. Hiába múlja felül az Európai Unió gazdasági ereje Oroszországét legalább tízszeresen (a német gazdaság önmagában legalább kétszer nagyobb), mindebből nem következik, hogy az EU vagy Németország hadiipari termelése is ilyen arányban múlná felül Oroszországét.

A két oldal hadiipari termelésének hiteles összehasonlítása nem egyszerű feladat. Elvileg a NATO európai tagállamai 380 milliárd dollárt költenek védelmi célokra, míg Oroszország hasonló költéseit 120 milliárd dollárra becsülik, vagyis kevesebb, mint harmadára. Ugyanakkor nominális értéken számolva nem sok értelme van az összehasonlításnak. A hadiipari termelés zárt piacra történik, annak különböző elemei, például a munkaerő ára, nehezen összemérhető. Az autokratikus rendszerekben a fegyverek és lőszerek ára lényegesen alacsonyabb lehet a piaci árnál, ezért érdemes óvatosan bánni a nominális értéken történő összehasonlítással. Ma, nominális értéken számolva, Oroszország védelmi költései durván kilencedét teszik ki az amerikainak. Ez azonban félrevezető. A tényleges helyzet ugyanis sokkal inkább az lehet, hogy Moszkva védelmi kiadásai, ha azokat „katonai vásárlóerő paritáson” vesszük számba, nagyjából felét teszik ki az amerikaiaknak.

Az orosz hadiipari szektor számára az is előnyt jelent nyugati versenytársakhoz képest, hogy a vásárlások centralizáltak, és általában nagy tételben történnek. Ezzel szemben az európai hadiipari piac meglehetősen fragmentált – nemcsak az oroszhoz, hanem az amerikaihoz képest is. Jellemző, hogy a világ 10 legnagyobb hadiipari cége között csak egyetlen európait – a brit BAE Systems-et – lehet találni, miközben az első öt helyen amerikai vállalat áll. Valószínűleg ennek a fragmentáltságnak a következménye, hogy számos fegyvertípus esetében Európában jóval magasabb az önköltségi ár, mint az Egyesült Államokban. Jól példázza ezt az amerikai M1A2 Abrams harckocsi és a német Leopard 2A8 önköltségének összehasonlítása: az előbbi másfélszer olcsóbb, mint német társa.

Ám az alapvető probléma mégiscsak az, hogy a NATO európai tagállamainak hadiipara jelenlegi állapotában képtelen lenne egy elhúzódó és az ukrajnai háborúhoz hasonló intenzitású konfliktus esetén hadseregeit kellő mennyiségben lőszerekkel és fegyverekkel ellátni. Szakértői becslések szerint az ukrajnai háborúban orosz oldalon már egy ideje napi tízezer különböző kategóriájú tüzérségi lövedéket lőnek ki. Ha Németország a mai hadiipari kapacitásai mellett egyedül keveredne háborúba Oroszországgal, akkor Berlin rövid időn belül felhasználná – elveszítené – összes tartalékát, és még abban sem bízhatna, hogy hadiipara gyorsan pótolni tudná a hadsereg lőszer- és fegyverigényeit. A német hadiipari kapacitás jelenleg arra elég, hogy egy év alatt annyi tűzérségi lőszert gyártson, amit a ma folyó ukrajnai háború intenzitása mellett mindössze hetven napra lenne elegendő. Oroszország, annak köszönhetően, hogy 2022 őszétől jelentősen felfuttatta fegyver- és lőszergyártását, ma képes fegyverfajtáktól függően – a katonai repülőgépek kivételével – 2-6 hónap alatt legyártani Németország teljes fegyverkészletét, miközben a németek erre nem évek, hanem csak több évtized alatt lennének képesek.

Szerencsére Berlin, ahogy a többi EU- és NATO-tagállam, aligha kerül olyan helyzetbe, hogy egyedül kelljen felvennie a harcot Oroszországgal. De még ez az együttes európai erő is nagyon kevés lenne, ha nem állna mögötte az Egyesült Államok ereje. Ez éppúgy vonatkozik a hagyományos, mint a nukleáris fegyverek teremtette erőre. Az EU-nak a britek távozásával egyetlen olyan tagja maradt, amelyik rendelkezik nukleáris fegyverekkel, de Franciaország a maga 290 nukleáris töltetével még a britekkel kiegészülve (225 darab) sem lenne képes felvenni a harcot az 5580 stratégiai hordozóeszközökre felszerelhető nukleáris robbanófejjel rendelkező Oroszországgal. Ezért van Európa számára óriási jelentősége az orosszal összemérhető amerikai nukleáris erőnek (5044 darab). Ha az nem lenne, az oroszok nukleáris fölénye leküzdhetetlen lenne. Az amerikai nukleáris erő természetesen nem abban az értelemben nélkülözhetetlen Európa biztonsága szempontjából, hogy használják is ezeket a fegyvereket, hanem a nukleáris elrettentés szempontjából. Európa számára kulcsfontosságú, hogy az amerikai „nukleáris védernyő” hitelt érdemlően garantálja biztonságát.

Egyre több jel utal arra, hogy Trump szeretné Európa biztonságát a hagyományos fegyverek tekintetében mindinkább az európaiakra bízni. Másképpen fogalmazva: a január végén beiktatásra kerülő elnök olyan helyzetet próbál teremteni, hogy az Egyesült Államok európai szövetségesei egy hagyományos fegyverekkel vívott konfliktusban képesek legyenek magukat megvédeni, vagy legalább hatékonyan fel tudják venni a harcot az agresszorral szemben mindaddig, amíg megérkeznek az amerikai erők. Ám Európa ettől még nagyon messze van. Ahogyan attól is, hogy a NATO európai tagállamainak mindegyike védelmi költségvetését GDP-arányosan legalább 2 százalékra növelje. 2022-ben még csak öt ilyen állam volt, ma már kilenc. Az Európai Védelmi Ügynökség (EDA) jelentése szerint az Európai Unió országai, amelyek között nincs ott a NATO-tag Nagy-Britannia és Norvégia, 2022-ben – az Ukrajna ellen indított nyílt és átfogó orosz támadás első évében – mindösszesen 254 milliárd eurót fordítottak védelmi célokra, ami alig 1,5 százaléka a tagállamok együttes GDP-jének, és csak 75 százaléka annak a tervnek, ami ezeket a kiadásokat ekkorra már 338 milliárd euróra várta. Mindez arra vall, hogy a NATO európai tagállamai még 2022-ben sem érzékelték: a világ radikálisan megváltozott, és annak a csaknem 40 éven át tartó békekorszaknak, ami Gorbacsov színrelépésével vette kezdetét, vége van. 2024-re azonban némileg javult a helyzet. Azoknak az EU-tagállamoknak, amelyek egyben a NATO tagjai is, együttes védelmi költségvetése 326 milliárd euróra nőtt, ami a közös GDP-jük 1,9 százalékának felel meg.

Azt, hogy Európa kulcshatalmai már jó ideje tartós békekorszakra rendezkedtek be, mi sem bizonyítja jobban, mint hadseregük létszáma. Franciaország alig több mint 200 ezer katonát tart hadrendben, amit további 41 ezer tartalékos egészít ki. Németország hadseregének létszáma 183 ezer fő; a tartalékállomány 32 ezres. Lengyelország 114 ezer főből álló hadsereget tudhat magáénak, míg a britek az elmúlt tíz évben nemhogy növelték volna hadseregük létszámát, épp az ellenkezőjét tették, így haderejük kevesebb mint 100 ezer katonából áll.

Mindeközben a hidegháború befejeződésétől kezdve folyamatosan csökken az Európában állomásozó amerikai katonák száma. A nyolcvanas évek végén Nyugat-Európában még közel 330 ezer amerikai katona volt, legnagyobb részük Nyugat-Németországban, de jelentős kontingens állomásozott Nagy-Britanniában és Olaszországban is. A kilencvenes évek közepére az amerikai katonák száma Európában csaknem a harmadára esett vissza, 2008-ra pedig már alig 60 ezren maradtak. Az ukrajnai háború kitörésével azonban újra növekedett a létszámuk, ami még ma sem sokkal több 90 ezernél. Vagyis az utóbbi évek némi növekedése ellenére ma durván negyedannyi amerikai katona van Európában, mint volt a hidegháború végén. Ennek a körülménynek is arra kell sarkallnia Európát, hogy nagyobb figyelmet és több erőforrást fordítson biztonságának szavatolására.

Ehhez azonban nem elég az európai hadseregek létszámának növelése és fegyverzetük korszerűsítése. Jelentősen növelni kellene az EU-tagállamok hadiipari termelésének kapacitását is. Ma ugyanis az a helyzet, hogy „az uniós tagállamok által Oroszország agressziós háborújának kezdete és 2023 júniusa között végrehajtott védelmi beszerzések 78 százaléka az EU-n kívülről valósult meg”, csaknem kétharmad részben az Egyesült Államokból. Vagyis a tagállamok csak ötödrészt képesek önmagukat fegyverekkel és lőszerekkel ellátni. Felismerve a helyzetből fakadó kockázatokat, az Európai Unió történetében először, 2023-ban elfogadott egy Európai Védelemi Ipari Stratégiát (EDIS). Ez a dokumentum azt irányozza elő, hogy az EU tagállamai 2030-ig váljanak 50 százalékban képessé a közösség fegyverekkel és lőszerekkel történő ellátására, 2035-ig pedig ez az arány nőjön 60 százalékra. A stratégia azt is fontosnak tartja, hogy a tagállamok 2030-ig érjék el, hogy védelmi célú beszerzéseiket koordinálják, és azok legalább 40 százalékát közösen valósítsák meg. Ezek az ambiciózus célok azonban aligha érhetők el jelentős anyagi források nélkül. Ahhoz, hogy a pénzt elő lehessen teremteni, közös és erős politikai akaratra lenne szükség. Lehet, hogy Trump politikája, ha másra nem, arra jó lesz, hogy ezt kikényszerítse.

A szerző történész, Oroszország-szakértő. A Qubiten megjelent korábbi cikkei itt olvashatók.

Kapcsolódó tartalmak a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás