Paul Feyerabend, a tudomány legádázabb ellensége

Where science has gone wrong, azaz Hol siklott ki a tudomány? Ezt a címet adta két fizikus, T. Theocharis és M. Psimopoulos annak a cikknek, ami 1987-ben jelent meg a Nature-ben, és arra vállalkozott, hogy részletesen jellemezze az angolszász tudományos világot és annak filozófiai hátterét. Ez önmagában is szokatlan, ám miután a szerzők áttekintették a kor ismert filozófusai, az osztrák Karl Popper és az amerikai Thomas Kuhn szerintük eleve relativista munkáit, a szintén osztrák származású Paul Feyerabendről azt írták: „az akadémiai filozófia Salvador Dali-ja” és „a tudomány legádázabb ellensége.”

De ki is volt az a Feyerabend, aki minden bizonnyal örömmel fogadta ezeket a jelzőket, mi több, büszkén jellemezte magát az áltudományok védelmezőjeként, a tudományos módszer ellenségeként, miközben visszafordíthatatlanul átalakította a tudományfilozófia és a tudománytanulmányok történetét és módszerét a 20. század második felében?

A hagyományos filozófiából a perifériára

Paul K. Feyerabend 1924-ben, Bécsben született egy középosztálybeli családban, és eleinte a világtól elszigetelt életet élt az első világháború után apránként talpra álló osztrák fővárosban. A gimnázium elvégzése után 1942-ben besorozták a náci hadseregbe; eleinte Franciaországban, később Horvátországban állomásozott, majd 1943-ban Oroszországban harcolt, és megkapta a Vaskeresztet. 1945-ben megsérült a keleti fronton, és noha csupán ideiglenesen bénult le, egész életére sánta maradt. A háború végén rövid ideig színházi előadásokat írt, és 1949-ben felajánlottak neki egy asszisztensi állást Bertolt Brecht mellett, amit visszautasított, ám a színészkedés, a színház és általában a művészetek mindig is közel álltak hozzá, számos maníros gesztus pedig még kései írásaiban is visszaköszön.

1946-ban jutott vissza Bécs franciák által megszállt részébe, ahol fizikát, csillagászatot, történelmet, szociológiát és filozófiát tanult. Ekkoriban került kapcsolatba Karl Popper és Ludwig Wittgenstein filozófiájával, amelyek nagy hatással voltak a gondolkodására. Nem sokkal ezután írta meg doktori disszertációját az úgynevezett protokollmondatokról – ezek olyan állítások, amelyek elviekben a legalapvetőbb tapasztalatokat rögzítik (amennyire lehet, közvetlenül), miközben rajtuk alapulhat a tudomány építménye.

Az 1950-es években Feyerabend alapvetően klasszikus filozófiai karriert futott be: számos tanulmány publikált a kvantummechanika filozófiai interpretációjáról, illetve több olyan nagy hatású írást tett közzé, amelyben a hagyományos pozitivizmust és empirizmust kritizálta ismeretelméleti szempontból, realista alapállásból. Mivel rendkívüli jártasságot szerzett a tudománytörténet terén, érveit mindig számos történeti példával támasztotta alá, egyforma hangsúlyt fektetve a logikai-fogalmi, illetve a történeti érvekre. Kollégái korán felismerték írásainak egyedi hangvételét, téziseinek újszerűségét, és gyorsan pozíciót szerzett magának először Popper asszisztenseként Londonban, majd a bristoli, ezt követően a Kaliforniai Egyetemen (a Berkeley az 1960-as évektől számos radikális mozgalom fellegvára volt, és ez jelentős mértékben rányomta a bélyegét Feyerabend gondolkodására).

A módszer

A korai 1960-as években több tudományfilozófus fordult a tudománytörténet felé és vallotta azt, hogy a tudomány valódi és mély filozófiai megértése előfeltételezi a tudomány történetének ismeretét. Olyan szerzők szálltak szembe az 1940-es és 50-es évek alapvetően pozitivista szellemiségű ortodoxiájával, mint Thomas Kuhn, Norwood Russell Hanson vagy épp az Angliába emigrált Lakatos Imre. Ám míg ezek a szerzők a tudomány történetét nyíltan arra használták, hogy a tudomány racionalitása, esetenként fejlődése mellett érveljenek, Feyerabend az 1960-as évektől új utakat kezdett járni.

Harminc évvel ezelőtt, Feyerabend halálakor Forrai Gábor a következőképp jellemezte őt a Replika folyóiratban: „Különös gondolkodó volt. Tudományfilozófusként tett szert hírnévre, ugyanakkor megvetette a tudományfilozófiát. Érdektelennek, színvonaltalannak, sőt, társadalmilag károsnak tartotta. Briliáns polemista, aki nem hitt az érvek erejében. Ha a másik véleményét meg akarjuk változtatni – hirdette –, a propaganda vagy az agymosás bármely racionális érvnél többet ér.”

Ahogy Feyerabend egyre inkább felismerte, hogy a tudomány által vizsgált tények jelentős mértékben elméletfüggők, a társadalmi kontextus pedig átszövi a tudományos gyakorlatot, Feyerabend afelé sodródott, hogy a nagybetűs „tudományos módszer” pusztán mítosz. A század első felének filozófusai és egyúttal tudósai is úgy gondolták, hogy a tudománynak van egy évszázadok alatt kialakult, racionális, kísérleti módszere, ami lehetővé tette, hogy a tudomány mint intézmény objektivitása és neutralitása révén minden más emberi intézmény és tevékenység fölé emelkedjen. Nem kis mértékben ennek a módszernek tudták be, hogy a tudomány képes volt a tudományos forradalom során a vallás fölé helyezkedni, és a felvilágosodás során felszabadította az emberséget a „maga okozta kiskorúságból” (Immanuel Kant kifejezésével élve). Amikor egy tudós döntési szituációba került az adatgyűjtés vagy a kísérletezés során, esetleg különböző megfontolások és elméletek közül kellett választania, a hagyományos felfogás szerint elegendő volt, ha a nagybetűs Módszerre hagyatkozott, és így semleges és racionális módon hozhatta meg döntéseit, amelyek végül elvezették az objektív igazsághoz. Feyerabend azonban másképp látta a helyzetet.

A módszer ellen

1975-ben jelent meg máig legismertebb és legtöbbet vitatott műve, A módszer ellen, ami egyszerre repítette Feyerabendet a szakma csúcsára (és tette az egyik legismertebb filozófussá) és annak legmélyebb bugyraiba, miután a tudomány legádázabb ellenségének nevezték ki. (A könyv egyébként magyarul is olvasható, már ha valaki a 2002-es megjelenés utáni években hozzájutott, ugyanis manapság igazi ritkaságnak számít, legutóbb egy árverésen 120 000 Forintért kelt el egy példány). Már magának a műnek a keletkezési története is kalandos és jellegzetes.

Feyerabend egyik legközelebbi kollégája és barátja az a magyar származású, Londonban élő Lakatos Imre volt, aki Kuhn és Popper munkásságát újragondolva és továbbfejlesztve az 1960-as évektől kezdve próbált meg a tudomány racionalitása mellett érvelni. A legendák szerint Lakatos saját szobájának ablakából hallgatta Feyerabend londoni előadásait, és amikor olyasmit hallott, amivel nem értett egyet – képzelhetjük, hogy szinte folyamatosan ez történt –, fogta magát és átrohant a tanterembe, hogy a diákok előtt szálljon vitába Feyerabenddel.

Hogy vitáikat rendszeresebb mederbe tereljék, arra jutottak, hogy közösen írnak egy könyvet, amiben Lakatos védi a tudományt, Feyerabend pedig szétszedi azt, miközben „pokolian jól mulatnak”. Miután Feyerabend 1972-ben elkészült az első kézirattal, és postára adta Lakatosnak, az írásnak nyoma veszett. Lakatos értesítette az Interpolt, és a nemzetközi rendőri szervezet sikeresen megtalálta a kéziratot, visszajuttatta Feyerabendnek, aki többször is átdolgozta azt, ám Lakatos 1974-es váratlan halála miatt már csupán egyedül tudta megjelentetni a saját részét.

Az a tudománykép, amit Feyerabend olykor rendkívül nagyvonalúan és benyomásszerűen vázolt, teljes mértékben eltért a korszakot jellemző megfontolásoktól. Ő ugyanis amellett érvelt, hogy a tudomány elválaszthatatlan attól a társadalmi közegtől, amiben művelik. Noha a szociológusok régóta hangsúlyozták a társadalom szerepét a tudomány körül, a legtöbben kitartottak amellett, hogy végső soron a tudomány tartalmát a társadalmi hatások nem érintik. Feyerabend szerint azonban az, hogy a tudósok milyen alapállásból, milyen elmélet elfogadása után milyen tényeket látnak létezőnek és elfogadhatónak, nagyban függ saját pozíciójuktól, előfeltevéseiktől és fogalmi kereteiktől.

Ha komolyan vesszük a tudomány történetét, akkor Feyerabend szerint nem látunk olyan módszert, ami kikezdhetetlenül, egyértelműen és univerzálisan végigkísérte volna a tudomány fejlődését. Sokkal inkább azt látjuk, hogy a tudósok opportunisták: mivel a tudomány feladata a világ korábban nem ismert szegmenseinek leírása és megértése, nem lehetnek dogmatisták, és nem ragaszkodhatnak a korábbi sémákhoz. Nyitottnak kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell az új helyzetekhez, a kutatás folyamata során pedig legalább annyira fontos (olykor persze csak tudat alatt), hogy az eredmények összhangban legyenek a társadalmi és egyéb elvárásokkal, mint az, hogy precízek legyenek. „Anything goes”, azaz „bármi megteszi”, szól Feyerabend híres jelmondata, ami arra utal, hogy a nagybetűs Módszer nem létezik.

Feyerabend szerint épp ezt látjuk Galilei esetében: amikor a csillagász nyíltan kiállt a kopernikuszi világkép mellett az egyház ellenében, olyan elméleti rendszer mellett tette le a voksát, ami a korábbi, az egyház által is propagált arisztotelészi megfontolásoknak csupán egy részénél volt pontosabb, ám behozott a képbe egy újabb vitatható metafizikai elméletet a mozgásról, miközben Galilei teleszkópos vizsgálatainak eredményeit a kortársak teljes joggal vitatták. (Feyerabend szerint a korabeli beszámolók alapján Galilei teleszkópja jól működött a földi közegben, például amikor a város egyik pontjából a másikba néztek át vele, és el tudták olvasni a falakon látható kisebb feliratokat, de az égitestek esetében pontatlan volt, ha nem szinte használhatatlan.) Ugyanakkor nem arról van szó, hogy Galileinek ne lett volna igaza – ezt utólag mindannyian belátjuk. Feyerabend szerint a lényeg, hogy a Galilei és az egyház között folyó vitában épp az egyház képviselte azt a racionális, empirista és kiváltképp modern álláspontot, amely szerint egy olyan elméletet, amely számos jelenséget megmagyaráz, összhangban van az etikánkkal, a világképünkkel, és jól bejáratott, használható elméletnek bizonyult az élet és a tudományok számos területén (ez volt Galilei idején az arisztotelészi tudomány), nem adunk fel egy olyan absztrakt elméletért cserébe, ami csupán egy kisebb területen képes jól vagy jobban teljesíteni, míg következményei, nevezetesen az, hogy az ember kikerült a világmindenség közepéből, teljes életünkre és világlátásunkra is hatással vannak.

Boszorkányság, vudu és asztrológia

Feyerabend anarchista volt. Egyetemi előadásai inkább tűnhettek színházi darabnak, a tudomány szatírájának, mint hagyományos óráknak. Nem pusztán ruházatában és gesztusaiban tért el minden akadémiai szokástól és gyakorlattól, hanem kérdéseiben, témaválasztásaiban és állításaiban is. Ellenfeleit és kritikusait dilettánsnak, analfabétának nevezte, folyton személyeskedett és tréfálkozott, és igyekezett a legkevésbé sem komolyan venni az akadémiai közeget és szabályokat.

A mai napig sokan tekintenek úgy Feyerabendre, mint aki védelmébe vette a vudu szokásokat, a boszorkányságot, az asztrológiát és minden olyan dolgot, amit a hagyományos tudomány meghaladott vagy megvetett. A filozófus posztmodern relativizmusa sokak szerint egyenesen megágyazott az igazság utáni világ alternatív tényeinek – erre utal a német lap, a Die Zeit 2016-os karikatúrája, amelyen Silvio Berlusconi, Vlagyimir Putyin és Donald Trump látható. Mindannyian a francia posztmodernista Michel Foucault-ra emlékeztető fekete garbót viselnek; a hamutartó alatt Jean Baudrillard műve, A hatalom agóniája, míg a Trump ölében nyugvó köteten Feyerabend leghíresebb mondata: „Bármi megteszi!”

Az embernek valóban nem kell sokat keresgélnie Feyerabend írásaiban ahhoz, hogy olyan passzusokat találjon, ahol a vudu, a boszorkányság és mindenféle egyéb áltudomány pozitív színben tűnik fel. Miközben Feyerabend látszólag folyamatosan a tudományt hibáztatja az emberiség minden bajáért, és úgy véli, hogy a tudomány átvette a politikai hatalmat az emberek felett, és ezért el kellene vetni (ahogy a tudomány felszabadította az embereket a vallás alól, úgy kellene szerinte az embereket a tudomány elnyomása alól is felszabadítani), az áltudományok épp a racionalitás letéteményeseinek tűnnek.

Feyerabend retorikája azonban nagyon könnyen félrevezető lehet a harsánysága miatt, a provokáció pedig nyilván nem a higgadt és átfogó érvelés legjobb barátja. A filozófus valójában segítő szándékkal bírálta a tudományokat, aminek egyik legszebb példája épp 1975-ből, A módszer ellen megjelenésének évéből származik. Ekkor publikált 186 vezető tudós és szkeptikus egy alig másfél oldalas írást az asztrológia ellen. Feyerabend gyorsan válaszolt az írásra, és amellett érvelt, hogy az nem csupán félrevezető, de veszélyes is. Ugyanis miközben a cím alapján az olvasónak ellenvetéseket kellett volna kapnia az asztrológiával szemben, a rövid írás mindössze néhány autoriter állítást tartalmazott (az asztrológia ellentmond a tudománynak, irracionális, és szembemegy a felvilágosodással), miközben a legfőbb érv a 186 tudós, köztük több Nobel-díjas aláírása volt.

Feyerabend szerint ez pusztán kinyilatkoztatás, aminek az az egyetlen szerepe, hogy a tudomány számszerű autoritására hivatkozva vesse el az asztrológiát. Válaszában a filozófus nem amellett érvel, hogy az asztrológia igaz, vagy hogy tudományos, hanem arra mutat rá, hogy a tudósok gyakorlata mennyire tudománytalan. Szerinte ha a tudomány az áltudomány ellen akarna fellépni, akkor először meg kellene értenie azt, hogy mi is az az asztrológia, és felteszi a retorikai kérdést, hogy a 186 aláíró közül vajon hányan ismerik az asztrológia történetét, különböző fajtáit és verzióit, hogyan tudnák azokat elkülöníteni egymástól, és egyesével végignézni, hogy ténylegesen melyik hol megy félre.

Hogy ennek a hozzáállásnak a visszásságát bemutassa, Feyerabend érdekes párhuzammal él. 1486-ben jelent meg az egyház gondozásában Heinrich Kramer Malleus Maleficarum című műve, ami a démonológia és a boszorkányságellenesség legfontosabb kézikönyve volt a korban. A könyv az inkvizítorok munkáját volt hivatott segíteni a boszorkányok üldözése során, és ebben a funkciójában a reneszánsz ideje alatt is fennmaradt, egészen a 17. századig. Feyerabend szerint a Malleus Maleficarum sokkal racionálisabb és tudományosabb, mint a 186 tudós rövid írása, hiszen Kramer nemcsak hogy áttekinti az összes lehetséges opciót és magyarázatot a boszorkányság kontextusában, de alapos és részletes világi és egyházi érveket hoz fel a saját álláspontja mellett és a többiek ellen. Függetlenül attól, hogy ma mit gondolunk a boszorkányperekről és a Malleus Maleficarum valóban félrevezető és hibás gondolatmeneteiről (legutóbb Klaniczay Gábor ír ezekről új könyvében), Feyerabend szerint Kramer pontosan azt a pluralista, érvelő, az opciókat és adatokat mérlegelő attitűdöt hozza, amit a tudósoktól elvárunk, míg a 186 vezető tudós pontosan úgy érvel az asztrológia ellen saját neve és tekintélye súlyával, ahogy az áltudósok dogmatizmusára szoktunk gondolni.

Az áltudományok haszna

Amikor tehát Feyerabend anarchista provokátorként az áltudományokat méltatta, akkor nem az áltudományokat választotta a tudomány helyett, hogy megágyazzon az alternatív tények világának. Ehelyett az ördög ügyvédjeként a tudományokat akarta arra késztetni, hogy jobbá váljanak, hogy felismerjék helyüket a társadalomban, rájöjjenek arra, hogy racionalitásuk számos kulturális normától függ, hogy ítéleteik és gyakorlataik értékek által terheltek, hogy az alternatívák figyelembe vétele nem irracionális dolog, és hogy az elméletek és hipotézisek burjánzása a tudomány előrehaladásának elengedhetetlen eszköze.

Érdekes módon az az értékterhelt, pluralista, társadalmilag elkötelezett tudomány, ami Feyerabendet az 1970-es években a tudomány legádázabb ellenségévé tette, manapság inkább tűnik ha nem is közhelyesnek, de mindenképp számos kutató alapállásának. Ahogy Feyerabend szerint a tudomány sokat tanulhat az áltudományokkal való konfrontációból (ahogy azt itthon például Beck Mihály is állította, aki egyfajta görbe tükörként tekintett az áltudományokra), úgy mi is sokat tanulhatunk Feyerabendtől, ha nyitottan és újult erővel vesszük kezünkbe a műveit, és megpróbáljuk megérteni a poént. Most, hogy lassan véget érnek a születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezések és konferenciák, a pompa, az avantgárd és az ünneplés után talán higgadtan nyithatunk új fejezetet a tudomány, az áltudomány és a társadalom viszonyának megvitatásában is.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, illetve a PTE Orvostudományi Kar Magatartástudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.

Ajándékozz Qubit+ tagságot karácsonyra!