Tűnnek el a hetvenes évek épületei, pedig csak most kezdjük megszeretni őket

Idén a Budapest100, a százéves budapesti házakat bemutató eseménysorozat aktuális epizódja csupán ötven évet ment vissza az időben. A program ezúttal a hetvenes évek építészetét állította a középpontba, egy olyan időszak hazai architektúráját, amelyhez meglehetősen ambivalens a viszonyunk. A korszak épített produktumai ugyan valamiképp belesimultak a környezetbe, amelyben élünk, de még nem csúszták át egyértelműen a respektált, történetileg és piacilag is felértékelt kategóriába, ahogyan ez megtörtént például a Bauhaus, vagy egy fázissal korábban a szecesszió épületeivel.

Az építészeti szakma javarészt értékükön kezeli a késői szocialista modernizmus épületeit, a társadalmi közeg még nem, bár az érdeklődés, amint ezt májusban a Budapest100 is mutatta, már eleven. Eközben a hazai hetvenes évek mint gazdasági, kulturális és politikai éra, ma is megosztó, talán nem függetlenül attól, hogy egy olyan hatalom árnyékában élünk, amely láthatóan sokat tanult annak az időszaknak a hatalomtechnikai megoldásaiból, és erősen épít a szocialista aranykor iránti nosztalgiára.

A kiteljesedő kádárizmus évtizede ez, amelyben az 1968-as (később persze visszafújt) Új Gazdasági Mechanizmus eredményei még éltek, és még messze volt a nyolcvanas évek közepe, ahol a rendszer hanyatlása egyértelmű jeleket mutat majd. A hatalom a fogyasztásban konszolidál, a nyugati kölcsönökkel stabilizál, az ellenzékkel szembeni leszámolásban radikalizál. A Metronóm ‘77 táncdalfesztivál és Charta ‘77 ellenzéki aláírásgyűjtő akciója. Az állampolgár, ha lassan is, de gyarapodhat, ha szerény mértékben is, de fogyaszthat, ha szigorúan szűrten is, de eljuthatnak hozzá a nyugati kultúra egyes produktumai. Hidegháború és pangás. Olcsó a balatoni nyaralás és drága a nyugati út. Nyugatias szállodák a belvárosban, putrik és nyomor a külvárosban, ahogy ez a Cséplő Gyuri (1978, r.: Schiffer Pál) című filmben látható. Egyszerre masszív, de egyre hanyagabbá váló megfigyelés és adatgyűjtés. Az évtized elején, 1972-ben diákokat vernek meg a rendőrök március 15-én, az évtized végén már a szamizdatok készítőit veszik üldözőbe. A kettő között a kultúra (azaz inkább az ellenkultúra) egyes szereplői körül megfagy a levegő, ez a kiutasítások, egyirányú útlevelek évtizede is; aki létezésével a rendszer alapjait kérdőjelezi meg, annak ajtót mutatnak, ahogy ez megtörténik például Halász Péterék Lakásszínházával, de olykor cellaajtót is, amint ez a Darabbér című szociográfia szerzőjével, vagy Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című esszé szerzőivel történik. „Szűk levegő” és szürke alapszín, a változatlanság érzete, csakhogy a következő évtized még reménytelenebb korszakot ígér. Ahogy Cseh Tamás énekli: „A nyolcvanas évek sapkát viselnek”.

Mi volt olyan jó a magyar hetvenes évek architektúrájában, és mi olyan érdekes benne ma? A tervekben tetten érhető nagyvonalú, nyugati ideák? Vagy a kivitelezés időnkénti bumfordiságai, a brutalizmus borzongató esztétikája, a porló beton miatti mulandóság? Vagy csak arról van szó, hogy a korszakhoz tapadó negatív érzelmek elhalványodtak, a fiatalabb generációk számára már nem érzékelhetők, és ez elég ahhoz, hogy egy épületre rátekintve ne az akkori kontextust és ne is az elmúlást lássuk, hanem a tömeget és a teret, az arányokat, itt-ott az időtálló, csúcsminőségű anyagokat, és mindenekelőtt a víziót.

Esetleg közös, mai kiúttalanságunkat és nosztalgiáinkat, azt, hogy a bizonytalan jövőhöz az idealizált múltban keresünk fogódzókat. A „nosztalgia-mód” jellemzéséhez Mark Fisher a Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? című könyvében (2009, magyarul 2020, fordította Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás) Fredric Jamesont idézi. Eszerint olyan posztmodern kondícióról van szó, „amelyben a jelent, de még a jövőt is csak a múlt meghaladott formáival tudjuk megragadni. Miközben kultúránk kizárólag a jelenre és a közvetlenre koncentrál – a hosszú táv eltörlése nemcsak a jövőre, hanem a múltra is érvényes (…) –, képtelen létrehozni a jelen autentikus formáit, így mindent elural a nosztalgia és a retro."

Az úgynevezett BUVÁTI házban, az egykori Köztársaság, ma II. János Pál pápa téren, a tizenöt emeletes lakóépület alsó szintjén, a néhai Mézes Mackó helyén, ma divatos megoldással co-working iroda és kávézó működik. Az enteriőr egyértelműen a hatvanas évekre, a szocialista modernizmus esztétikájára játszik rá, vagyis a Papp Dezső tervezte BUVÁTI ház korszakára. Szemünk előtt a jövő múltja: szinte retrofuturista az imázs. A bútorokkal, formákkal, fényekkel és színekkel, de még az ajándéktárgyakkal is, hiszen a ház képével ellátott vászontáska, pulóver, póló is vásárolható itt, az építészeti szakkönyvek, fotók, plakátok mellett. Itt találkozunk Balla Reginával, a Budapest100 program egyik idei kurátorával, aki ahhoz a generációhoz tartozik, amelynél már nem tapadnak negatív fogalmak sem a hatvanas, sem a hetvenes évekhez. „Vannak a nagymamáink, akik benne éltek abban a korban, ők másképp néznek rá, vannak a fiatalok, akiknek ez a múlt újrafelfedezése, és van a köztes generáció, amelyik akkortájt született. Nekem például a nagymamám abban a korban a számára lehető legoptimálisabb karriert futotta be, a dél-magyarországi Coop-láncnál. A nagypapám pedig a Tisza Bútorgyárban dolgozott, ahol a panellakásokba szánt konyhákat gyártották. Nekik ez a korszak a legjobb éveiket, a kiteljesedést jelenti. Soha nem hallottam tőlük, hogy milyen csúnya volt az a panellakás, amit megkaptak, számukra megfelelő volt, egy lépcsőfokot jelentett az életükben, és nem panaszkodtak rá” – mondja a fiatal építész, aki kutatási témájául a hetvenes éveket választotta.

Szerinte az, ami a közönség körében most történik a hetvenes évek építészetével, a szakma szintjén már végbement. „Körülbelül húsz éve elég mélyen foglalkozik ezzel a szakma, de most valahogy megérett a köztudatban.” Közben pedig itt állunk számos olyan épülettel, amellyel kezdeni kellene valamit, hisz sok szempontból korszerűtlenné váltak. „A hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években számos közintézmény épült, amelyek mára jelentős felújításra szorulnak. Főként az óriási üvegfelületekkel rendelkező közintézményeknél, az energiaválság közepette nagy kérdés az, hogy például a fűtésüket meg tudjuk-e oldani? Van-e erre korszerű válasz, akár megújuló energia integrálásával? A mai irodapiaci környezetben, ahol a bérlők folyamatosan cserélődnek, ezek a házak meg tudják-e tartani a bérlőiket, és ha nem, akkor mi fog velük történni?”