Hatalmas bukással indult, aztán világszám lett az idén 100 éves Bauhaus

A Mai Manó Ház Moholy-kiállítással tiszteleg a Bauhaus elindulásának centenáriumán a 20. század legismertebb összművészeti iskolája előtt. A legendás weimari intézményben Moholy-Nagy László honosította meg a fotográfia elméleti és gyakorlati oktatását. Ennek első lépéseként az autodidakta magyar képzőművész 1925-ben kézikönyvet írt, Festészet, fényképészet, film címmel. Pedig Moholy „fotótörténeti és kortárs fotóművészeti érdeklődése meglehetősen behatárolt volt: úgyszólván csak arra terjedt ki, ami a Bauhaus általa képviselt koncepciójába beleillett” – derül ki Szilágyi Sándornak A fotográfia elméletei című 2014-es kötetéből. 

Kísérleti fotográfia egykor és ma

Moholy saját magát is inkább hívta fényalakítónak, mint fotográfusnak. „Arra kell törekednünk, hogy az eddig csak reprodukciós célokra használt apparátusokat produktív célokra is alkalmazhatóvá tegyük” – írta 1922-es programadó cikkében. 

A produktív „fényképezést” Moholy például úgy valósította meg, hogy a fénnyel közvetlenül, vagyis kamera közbeiktatása nélkül rajzolt a fényérzékeny felületre. A fotópapírra elhelyezett tárgyakat megfelelő ideig levilágította, majd az így készült képet előhívta. Így készült a fotogram.

A fotogramot a közhiedelemmel ellentétben nem Moholy találta ki, ekkoriban mások, például Christian Schad német, valamit Man Ray amerikai képzőművész is kísérleteztek ezzel a technikával. Az ilyen eljárással készült képre végül azért a Moholy által használt név ragadhatott rá, mert ő volt a legkevésbé egoista:  nem a saját nevéből fabrikált nevet a technikának – mondta a Qubitnek Dobokay Máté képzőművész, aki a fotograméhoz hasonló technikával készült luminogramjait két Bauhaus centenáriumnak dedikált budapesti tárlaton, a Vasarely Múzeumban és a Ludwig Múzeumban is kiállítja. „Akárcsak a fotogramok, a luminogramok is kamera nélkül készülnek, csak ezek esetében a fényt nem tárgyak, hanem színszűrők közbeiktatásával manipuláltam” – mondta Dobokay, aki a fotográfiai nyersanyagok széles tárházával kísérletezik.

Moholyt egyébként a kamerán kívül számos más médium és annak az alkotási folyamatban betöltött szerepe, vagy épp annak hiánya is érdekelte. Kísérletezett a gramofon működési elvéhez köthető többszörösítési eljárásokkal, illetve a telefonnal is. Zománcfestékkel acéllemezre festetett képet úgy, hogy a kép elkészítésére vonatkozó, korábban soha meg nem beszélt instrukciókat több száz kilométerről diktálta le – mondta Dobokay. Az EM1 telefonképet három éve 6 millió dollárért értékesítette a Sotheby’s aukciósház. 

Középkori céhek a 20. századi új művészetben

Moholy 1922-ben csatlakozott az idén áprilisban éppen száz éve, a patinás tájképfestő hagyományáról ismert weimari művészeti akadémia utódjául, Walter Gropius építész vezetésével nyílt összművészeti Bauhaus iskolához. Egy tanítványa, az 1923-ban készült, és az azonos című filmklasszikust is ihlető, a New York-i MoMA-ban kiállított Metropolis című fotómontázst jegyző német-holland Paul Citroen úgy emlékezett vissza Moholy-ra, mint akinek „vitalitása kimeríthetetlennek látszott. (...) Senki nem volt, aki nála inkább egy objektív dolognak szentelte volna magát. (...) Olyan lázzal szentelte magát a Bauhausnak, hogy mi lehetséges összeroppanásáról kezdtünk beszélni.”

Forgács Éva művészettörténész Bauhaus című, több kiadást megért kötete szerint az iskolaigazgató és Moholy abban tökéletesen egy húron pendültek, hogy Gropius „fel sem tételezte, hogy van művész, akit nem tart hatása alatt a technikai haladás. Hitte, hogy nincsen magasztosabb, művészhez méltóbb és korszerűbb feladat, mint a mindenkit boldogító tömegtermelés minőségivé tétele, egy megszelídített, átlelkesített, az európai kultúra szűrőjén átengedett amerikanizmus meghonosítása.” Mindezt egyebek mellett úgy akarta elérni, hogy az iskolájában folyó oktatást a középkori céhekhez hasonlóan építette fel. Minden részleg – az acélműhely, a textilműhely, a kerámiaműhely – élén ketten álltak: egy képzőművész és egy elismert kézműves mester.

A Bauhausba bárki jelentkezhetett, aki elmúlt 16, és még nem volt 40. Viszont már bejutni sem volt könnyű, és a próbaszemesztert követően is sok diákot tanácsoltak el. Az iskola indulása után nem sokkal már kötelező volt az eleinte féléves, majd rövidesen két szemeszteren keresztül oktatott, úgynevezett előtanfolyam elvégzése. Ennek a kurzusnak a tanára lett Moholy-Nagy László. 

Agymosás és purgálás az előtanfolyamon

Noha Gropius eredetileg csak afféle bevezetésnek és szintfelmérésnek szánta, úgy esett, hogy 1922-re az előtanfolyam volt a Bauhaus legfontosabb kurzusa. Ebben nem kis szerepe volt Moholy elődjének, Johannes Itten svájci képzőművésznek. A Bauhausban oktatók közül ő volt az egyetlen, akinek volt is pedagógusi végzettsége. Csak épp az iskola 1919-es indulása után egyből – az általa hivatalnoknak tekintett – Gropius uralmára tört.

A Moholyról is megemlékező Paul Citroenre Itten nemcsak az iskolában, hanem később, alkotói tevékenységére is nagy hatást gyakorolt. Erre ő maga így emlékezett vissza: „Ittennek démonikus kisugárzása volt. Mint mestert vagy a legbensőségesebb módon kellett imádni, vagy, amint azt szép számú ellensége tette, ugyanazzal a hevességgel gyűlölni.”

Itten nemcsak ezoterikus színelméletével, az egyéni kifejezésmód kibontakozását segíteni hivatott alkotói módszereivel, hanem egyéni ideológiai meggyőződésével is hódítani kívánt: a mazdaznan perzsa eredetű, Zarathustra által alapított és az első világháború után Európában (amerikai közvetítéssel) Otto Hanisch lipcsei tipográfus által aktualizált vallásfilozófia hívének vallotta magát. A szigorú böjtölést, vegetarianizmust, szexuális önmegtartóztatást, rendszeres tisztítókúrákat és légzőgyakorlatokat előíró szektaszerű ideológia szerint az ember küldetése az, hogy diadalra segítse a fényt a sötétséggel vívott harcában. Noha Ittent sosem hozták kapcsolatba az akkoriban szárnyra kapó náci tanokkal, a mazdaznan-filozófia részben mutatott némi rokonságot a két világháború közötti Németországban viharos sebességgel terjedő ideológiával: a mazdaznan is az árja faj felsőbbrendűségét hirdette. 

Sok dudás egy csárdában

Gropius a térítést sem nézte jó szemmel, de azt még inkább nehezményezte, hogy Itten művészeti hitvallása, vagyis az egyéni látásmód és a szokatlan megközelítés propagálása éles ellentétben volt mindazzal, amire ő maga törekedni kívánt. Gropius az építészetet tekintette a művészet csúcsának, szerinte a haladás egyet jelent „a tökéletesen racionális, művészi formák sallangjaitól mentes, s épp így esztétikus, magas minőségi színvonalú építészeti művel, amely etikai értékeket is képvisel, hiszen funkcionális, a köz szolgálatában áll.”

Itten ármánykodása és Gropiusszal való szembenállása majdnem a Bauhaus szakadásához vezetett, pedig Gropius addigra az akkor már nemzetközi tekintélynek örvendő Paul Klee svájci és Vaszilij Kandinszkij orosz festőművészt is az iskolába csábította. Sőt, 1922-ben hatalmas Bauhaus-kiállítást is szervezett. Noha művészeti körökben élénk érdeklődés kísérte a Bauhaus fejlődését, a tárlat a szélesebb közönség előtt óriási bukás volt. A művészeti iskolát finanszírozó városvezetés pedig egyre elégedetlenebb lett. Bár nem menesztette, Gropius szigorítani akarta Itten működését, amit utóbbi annyira nem vett jó néven, hogy önként távozott. Ezután az építész – legalábbis Forgács Éva szerint – „olyan nyitott és elfogulatlan tanárt keresett, aki elképzeléseiben közel áll hozzá. A kérdés El Liszickij és Moholy-Nagy László között dőlt el, utóbbi javára.”

A március 27-e és május 12-e között látogatható Mai Manós Moholy-kiállítás kurátora, Tóth Balázs Zoltán fotótörténész szerint Gropius választása leginkább azért eshetett a szovjet avantgárd egyik legmeghatározóbb művésze helyett az alig 27 éves és jobbára teljesen ismeretlen Moholyra, mert utóbbi még könnyen formálhatónak, alakíthatónak tűnhetett. Ezt látszik alátámasztani Gropiusnak egy másik óvintézkedése is: a korábbiakból tanulva nem bízta a Bauhaus legfontosabb kurzusát egyetlen emberre. Moholy az előtanfolyamnak csak a második szemeszterét vezette, az első félévet a direktor az egyik legidősebb és némi tanítói tapasztalattal már rendelkező diákra, Josef Albersre bízta.

Jó barátból egyenrangú alkotó

El Liszickij Gropius döntése után a gyűlölködésig megsértődött. Feleségének írt leveleiben Moholy absztrakt fotográfiáját szapulta, azzal vádolta, hogy kis módosítással ellopta Man Ray művészetét, ahhoz alig hozzátéve bármit is. Ez olyannyira nem volt igaz, hogy amit csinált, azt Moholy részletekbe menően meg is ideologizálta. A fotográfia kreatív felhasználási módját a fényképezési hibaleltárból vezette le. A klasszikus fotográfiában hibaként azonosított anomáliák, például a madártávlat, a békaperspektíva, az átlós horizont, a megvilágítási torzulások, a bemozdulásos életlenség Moholy értelmezésében mind az „új látás” alappillérei voltak. 

Hasonlóképpen az önkifejezés eszközének tekintette a fotográfiai nyersanyagokkal való kísérletezést is. A fotogramok mellett fotómontázsokat, fotóplasztikákat is készített, vagyis úgy komponált képet fényképkivágásokból, hogy végeredményként perspektivikus képet kapjon. Kísérletezett azzal is, hogy belerajzolt, belefestett a fényképeibe, illetve a negatív és a fényérzékeny papír különféle roncsolására (hűtésére, különféle folyadékokkal való lelocsolására) buzdított.

A Bauhaust életre hívó Walter Gropius utóbb olyan nagyra tartotta szakmailag – az addigra egyébként jó barátjává is fogadott – Moholyt, hogy amikor 1937-ben azzal keresték meg, hogy indítson új Bauhaus-iskolát fogadott hazájában, az Egyesült Államokban is, a művészeti és iparszövetségnek (Association of Arts and Industries) maga helyett Moholyt ajánlotta. Alysa Nahmias ex-építész-rendező a Bauhaus-centenáriumra épp azért rukkol elő egy dokumentumfilmmel, mert – mint azt amerikai újságíróknak kifejtette – a Gropius és van der Rohe árnyékában munkálkodó „Moholyt nem övezte olyan elismertség, amekkora megillette volna.”