A magyar drukkerek kiszurkolták magukat az Eb-n – de mi a fene az a szurkolás?

„Származékszó, a szurok főnév szurk tőváltozatából keletkezett az -l igeképzővel. Eredeti jelentése »szurokkal beken« (1792) volt, ma általános »szorong« (1844) és »drukkol« (1879) jelentései a szorongást kísérő testi jelenségek, az egymáshoz szorított kezek ragadása, a félelem okozta izzadás hatására fejlődtek ki.”

Jelenleg jobb híján ez, a Zaicz-féle etimológiai szótár szerinti megoldás számít a hivatalosan elfogadott, ám vitatott álláspontnak a „szurkol” szavunk jelentését illetően, de az is igaz, hogy rögös és hosszú út vezetett idáig: nagyjából nyolcvan éve indult meg a sportnyelvi és a labdarúgáshoz köthető szavak egyre szélesebb körű magyarítása.

Ezek közül több kísérlet megmaradt, mások kikoptak: a szurkol a szándék szerint a „drukkol” kifejezés magyaros megfelelője lett volna, de a szó – mire a német eredetű, de Németországban ebben az értelemben nem használt drukkolás elterjedt volna Magyarországon – már létezett, csak épp nem a sportszurkolói tevékenységre használták. A diáknyelvi eredet szép példája, hogy Karinthynál 1916-ban, a Tanár úr kéremben a diák drukkolt, és nem ám a csapatának: be volt szarva az iskolaszolgától.

Az örök vizsgadrukk

A diákok legalább 1877, a szó első írásos említése óta drukkolnak hasonlóképpen; a drukkot 1888-ban, a drukkert a mai jelentésében először 1932-ben említik. Szurkolni viszont már 1844 óta lehet, de csak a szó szorongás értelmében – bár ahogy többen is kiemelik, valakiért vagy egy csapatért szurkolni nem áll annyira távol a szó eredeti értelmétől, vagyis attól, hogy az illető a jövő bizonytalansága miatt aggódik, legyen az a pedellus vagy egy focicsapat kezében.

A harmincas években, amikor a szurkolást elkezdték a jelenlegi értelmében használni, a döntés már tudatos volt, és azért született, mert a művelt közönség és a nyelvészek a magyar sportnyelv jövőjéért aggódtak, ezért minél több idegen, a foci esetében leginkább angol eredetű szónak kerestek magyar megfelelőt.

A huj-huj-hajrázók és a hevülőtábor

A nyelvújítás feladatát a Nemzeti Sport vállalta magára a harmincas évek elején. A lap Vadas Gyula főszerkesztősége alatt fokozatosan vezette be az új szavakat a futballnyelv addig javarészt angol kifejezései helyett. Hiába nem angol eredetű, az újság első nyelvújító pályázatában épp a drukker magyar megfelelőjét keresték, az eredményt pedig a Nemzeti Sport 1931. október 18-i számában közölték:

„Legyen a drukker szurkoló, támasszuk fel ezt a régi diákkifejezést!”

Bánhidi Zoltán nyelvész a Magyar Nyelvőrben 1970-ben megjelent tanulmánya (Szurkoljunk!) szerint ez egyúttal a „szurkoló” mai formájának megszületése is: bár a Nemzeti Sport egy későbbi cikkében azt állítja, hogy a kifejezést már 1930 előtt is használták sportszurkolói értelemben, a kutató ennek nem találta nyomát. A szurkolóval, akármilyen homályos is a kapcsolata a szurokhoz, valószínűleg egyébként még jól is járt a magyar nyelv: Bánhidi szerint a beküldött pályázatok között szerepelt még a hevülő, az izgó és a huj-huj-hajrázó is.