Elhunyt Ferenczi Attila, az utolsó klasszikus futballtudós
Július 5-én, 65 éves korában elhunyt Ferenczi Attila, a labdarúgással foglalkozó magyar nyelvű szakirodalom egyik, ha nem a legtermékenyebb szerzője.
A játékelméleti és tradíciókutatási eredményeit összesen 23 kötetben publikáló utánpótlás-szakedző munkásságára annak ellenére csak a legutóbbi időkben kezdtek el felfigyelni a magyar futballvilág vezérkarában, hogy a szakmai fórumokon kétségtelenül karcosan kritikus Ferenczi az 1999-es első írásaitól kezdve a regnáló kormányzat által hivatalosan is ajnározott Aranycsapat játékstílusának elméleti és gyakorlati rekonstrukciójával, edzőnek és játékosnak egyaránt oktatható, komplett képzési rendszerként bevethető korszerűsítésével foglalkozott .
A magánkiadás okán a tartalom és a forma tekintetében is formabontó kötetekben kifejtett futballfilozófiai tézisek ugyan alapos kutató- és elemző munkára épülnek, de kétségtelenül az analóg-korban születtek. Akkor, amikor a következtetések levonását nem segítették még a futóteljesítménytől a labdaérintések számán át a rontott passzokig minden részletre kiterjedő statisztikai adatok, terület- és labdabirtokláson alapuló dominancia, illetve a mágikus xG-vel jelzett gólesély-mutatók.
Ferenczi volt viszont az első, aki szóra bírta az addigra legfeljebb a kollektív szurkolói emlékezetben, filmekben, szépirodalmi alkotásokban élő, de a pályákról kiveszett magyar stílust nemcsak ismerő, de azt még az 1980-as években is sikeresen alkalmazó szakembert.
„Az utakat, a megoldásokat soha nem abban kerestük, hogy na gyerünk, nyúljunk vissza a gyökerekhez, ahonnan elkezdtünk építkezni, hogy megpróbáljuk talpra állítani, újra felépíteni a magyar focit. Olyat akartunk alkalmazni, ami soha nem volt a stílusunk (…) akartuk a hollandot, akartuk a németet, akartuk az angolt. Csak azt nem, amit évtizedeken keresztül tudtunk, és bennünk volt és van” – Kovács Ferenc, az MTK és a Videoton legendás edzője fogalmazott így 2006-ban A tradicionális magyar labdarúgás alapelvei című kötetében. A 2010-től Európa-liga néven futó egykori UEFA-kupa 1985-ös kétmeccses döntőjét a Real Madrid ellen csupán gólaránnyal elvesztő – a madridi Santiago Bernabéu stadionban azonban győzedelmeskedő – székesfehérvári gárdával az utolsó valódi magyar klubvilágsikert elérő tréner több évtizedes hallgatás után osztotta meg tudását Ferenczivel. Vagyis mindazt, amit az 1920-as években kikristályosodott, az 1960-as évekig fejlesztgetett, és múló pillanatokra – mint a Videotonnál – később is megcsillanó stílusról tudni érdemes.
Ferenczi hívta fel a figyelmet arra is, hogy a közismerten beteg magyar focit leginkább saját hagyománya volna képes hatékonyan gyógyítani. A gyors, sokmozgásos, változatos mezőnybeli helycserékkel és rövid passzos, földön tartott labdakezeléssel operáló játék elméleti és gyakorlati sorvezetőjét Hogyan futballozzunk? címen már az 1930-as években megírta Holits Ödön, korábbi szövetségi kapitány. Tőle tudjuk azt is, hogy tudatos rendszerré az említett edzőlegendával nem azonos Kovács Ferenc labdarúgó-szakíró 1945-ös Alakzat vagy rendszer című könyve fejlesztette – a későbbi aranycsapat sikereit megalapozó Bukovi Márton MTK-tréner edzésmódszerei és játékfilozófiája alapján.