Mennyire lehet megtanulni szaxofonozni 30 nap alatt?

Június 15-én, egy forró nyári napon a II. János Pál pápa téren bandukoltam haza a hátamon egy óriási táskával – ebben volt az a szaxofon, amit életemben először azelőtt egy órával fogtam a kezemben. A 8. kerületi hűvös hangszerüzlet után a fullasztó melegben izzadtam a fejem fölé tornyosuló kemény tok alatt, és annak ellenére, hogy a megszólaltatáshoz elengedhetetlen nádat otthagytam, így vissza kellett érte fordulnom (ami plusz 15-20 perc izzadást jelentett), letörölhetetlen mosolyt viseltem az arcomon. A furcsa, izgalommal vegyes boldogságot pedig az sem árnyékolta be, hogy a bérlés sem olcsó mulatság: a 40 ezer forintos kaució mellett havi 16 ezer forintot kell letenni az asztalra a hangszerért.

A következő egy hónapban pedig a további hurcolászás helyett sikerült elérnem, hogy ne csak megfújni tudjam, hanem egy egész oktávot le tudjak rajta játszani, valamint egyszerűbb gyakorlatokkal is próbálkozom már, amikor az időm engedi.

De kellett pár hét, mire megszoktam a fogásokat, a fújási technikát, és megértettem azt is, hogy a szaxofont lehet hamisan fújni, ráadásul rettenetesen hamisan lehet fújni. Ez valószínűleg nemcsak engem zavar, hanem a ház többi lakóját is, meg a szomszéd házban lakó zenészeket, de szerencsére a zongorista, a hegedűs és a trombitás is nagyon toleráns, az esti órákat pedig együtt töltjük meg zeneszóval. Furcsa zenekar ez, de a kutyasétáltatók megjegyzései alapján nem annyira rossz a végeredmény, mint amilyennek hangzik.

A hirtelen felindulásból elkövetett hangszerbérlést egyébként mintegy 25 évnyi sóvárgás előzte meg. Ezt piszkálta meg egy beszélgetés a szerkesztőségben kicsit több mint egy hónappal ezelőtt, amikor összeszedtem minden bátorságomat, és zöldfülűként, kicsit aggodalmaskodva felhívtam egy hangszerkölcsönzőt, hogy béreljek egy szaxofont. Egy véletlennek köszönhetem, hogy már másnap elmehettem az üzletbe, ahol talán a világ egyik legtürelmesebb zenészével találkoztam, aki nemcsak megnyugtatott, hogy ezt érdemes kipróbálni, de arra is vállalkozott, hogy az első lépéseket megmutassa ott helyben. Egy órán keresztül hallgatta a zavarba ejtően szánalmas próbálkozásaimat, amik felidézték bennem életem minden eddigi bénázását.

Nem a nulláról kezdtem

A zenei pályafutásom viszonylag korán indult, de inkább az érdeklődés vezérelte és nem a tehetség. Óvodás koromban nagyon közel laktunk egy zenetagozatos általános iskolához. Az ablakokon kiszűrődő hangok megfogtak, és nagycsoportosként határoztam el, hogy én oda akarok járni, a szüleim pedig nem ellenkeztek. A felvételin a testvérem ugyan lényegesen jobb eredményt ért el, ugyanis neki, velem ellentétben igazán remek ritmusérzéke van, de azért engem sem küldtek el – így kezdtem 6 évesen furulyázni az első osztályban.

A tanév végén választhattunk hangszert, amivel folytathattuk a tanulmányainkat. Szaxofonról akkor még álmodni sem mertem, de a fuvola is megfogott, és kisgyerekként is meg tudtam fújni, úgyhogy piccolózni kezdtem, ami valószínűleg pont ugyanannyira viselte meg a szüleim és a szomszédaink dobhártyáját akkor, mint most a szaxofon a környezetemét.

10 évig nem is volt baj, szépen haladtam a zeneiskolai tanulmányaimmal (egy rövid, kétéves hegedűs kanyar mellett), de aztán szinte egyik napról a másikra letettem a zenélésről. Különösebben soha nem voltam tehetséges, a virtuóz gyakorlási elszántság is hiányzott belőlem, tehát sem az eredményeim nem voltak olyan kimagaslóak, hogy megtartsanak a pályán, sem a fuvola nem vonzott már annyira, hogy napi szinten az életem részének akarjam tudni.

Nagy szerencsémre a családom jóvoltából saját hangszerem volt, amit ugyan egyre ritkábban vettem elő, de a mai napig velem maradt. Aztán idén májusban hirtelen felindulásból előkaptam, elvittem egy hangszerészhez egy kisgenerálra, új kottákat vettem, és a hangszerüzletben megláttam a régi álmomat is: a szaxofont.

Gyerekkori álomból felnőttkori szenvedés

Először bátortalan voltam, és megfogni sem mertem egy szaxit, de egy beszélgetés arra inspirált, hogy ne mondjak le arról a legalább 25 éves álmomról, hogy megtanuljak játszani rajta. Kellett még pár hét, mire elszántam magam és óvatosan kibéreltem egy szaxofont, de legalább az első lépést megtettem egy hónappal ezelőtt.

Óriási szerencsémre az üzlet tulajdonosa volt elég türelmes ahhoz, hogy az összeszerelést és a fújási technikát is megtanította. Fuvolás előképzettséggel tökéletesen életidegen volt a klarinétra és a szaxofonra jellemző nádnyelves fúvóka megszólaltatása, elsőre azt hittem, hogy felrobban a fejem, amikor erővel ráharaptam a vékony kis nádra, összezárva a levegőbemenetet. Némi zavart nevetgélés után sikerült fordítva összeállítanom a fúvókát, ami újabb kényszeredett mosolygást szült.

Végül lányos zavaromban arra jutottam, hogy lesz, ami lesz, én ezt megpróbálom otthon is. Maximum, ha sehogy se megy, akkor 3 hónap múlva elbúcsúzunk egymástól a hangszerrel.

Az első napok

Miután az üzletben majdnem kipukkadt a tüdőm, otthon már nagyon óvatosan próbálkoztam. Sőt, igazából annyira óvatosan, hogy aznap már nem is tudtam hangot kicsikarni a szaxofonból, egyszerűen kifogott rajtam. Pihenőt adtam magunknak, kiszárítottam a nádakat, ahogy az üzletben megtanították, és másnap kb. 2-3 órányi Youtube-böngészés után újra elszántam magam arra, hogy megszólaltassam a szaxofont.

A szomszédaink kb. 20 percen keresztül hallgatták a próbálkozásaimat az egyvonalas G-vel, és ezzel megörvendeztettem őket azon a héten szinte minden nap. A fuvola után óriási meglepetés, hogy a nádnyelves és testében kónuszos szaxofont meglepően könnyű hamisan fújni. Ez csak akkor lehetne rosszabb, ha betartottam volna az általában javasolt menetrendet és altszaxofonnal kezdek – ez kicsit kisebb testű, mint a tenorszaxofon, de a klasszikus hang, ami általában az emberek eszébe jut a szaxiról, az a tenoré.

A félrefújt próbálkozásokért cserébe a szaxofonos gyakorlást mindig némi fuvolázással zártam, ami klasszisokkal jobban megy. Az így eltöltött óráknak egyébként – számomra – meglepő eredménye, hogy megerősödött a rekeszizmom néhány hét alatt, a sok fújás pedig a biciklizési teljesítményemre is jó hatással van.

Az első skálám: C-dúr

Egy oktávnyi hangot egy hét alatt megtanultam, ha nem is ment elsőre tökéletesen, de kb. 6-7 gyakorlás után egyben ki tudtam fújni. És erre nagyon büszke voltam. Mindez persze nem sikerülhetett volna, ha nincs Jerzsele Katalin, aki közkinccsé tette a tudását a Youtube-on. Ugyanis egy darab könyvet nem vettem a tanuláshoz, és igazából semmit nem tudtam a szaxofonról addig, csak azt, hogy hogyan kell összerakni. Tehát videókból tanultam meg, hogyan kell lefogni az egyvonalas hangokat, meg elkezdtem már kacérkodni a félhangokkal is.

Amint megvolt a C-dúr, bátran vetettem bele magam az internet további rejtelmeibe. Találtam egy spanyol nyelvű könyvet, amit jó kiindulási alapnak gondoltam, és a megkopott olasz nyelvtudásommal értelmezni is tudtam. Ebből a rövid, 1-2 soros gyakorlatokat kezdtem el eljátszani a szabadidőmben. Ezek többnyire ritmusgyakorlatok vagy a különböző fújási technikákat gyakoroltatják.

Mostanra eljutottam odáig, hogy akármikor felkapom a szaxit, meg tudom fújni, el tudom játszani a skálámat oda-vissza, és 30-40 percig szinte folyamatosan tudok gyakorolni mindenféle, az interneten talált spanyol kottában fellelt részletet. Nem mondom, hogy jól, egyáltalán nem hibátlanul, de hatalmas élmény, hogy az, amiről kisgyerekként azt gondoltam, hogy lehetetlen, azt ma bármelyik nap megtehetem, mert felnőttként sem késő belefogni a zenetanulásba.

Ráadásul még tanár vagy iskola sem feltétlenül kell hozzá, mert a Youtube-on ehhez is, mint annyi minden máshoz, van egy csomó segítség. Jól tudom hasznosítani persze, hogy a mai napig tudok kottát olvasni, meg az sem árt, hogy a fuvolázás miatt eleve nem állok hadilábon a fúvós hangszerek megszólaltatásával. De igazából én magam sem reméltem, hogy egy hónappal a bérlés kezdete után már kottákat vásárolok, és egy olyan új hobbim lesz, ami nem csak gyötrelmet okoz (legalábbis nekem, mert abban biztos vagyok, hogy a félrefújt hangok a szomszédokat azért nem szórakoztatják túlságosan).

Az első pár hét fejlődési ütemét nehéz lenne túlszárnyalni a jövőben, de a gyorsan jött sikerélmény elkerülhetetlen ahhoz, hogy az ember időről időre elővegye a szaxofont. Nemcsak azért, mert hangos, és tudja, hogy még a szomszéd házakban is hallják, hanem azért is, mert egy ekkora hangszert tartani nehéz és fárasztó, és az egyetlen dolog, ami megkönnyíti a helyzetet, az az, ha minél többet gyakorlok. Motivációnak most megrendeltem a következő pár évre (!) való tanulnivalómat néhány kötet formájában.