A technikumok nem az életre készítik fel a gyerekeket, hanem a pillanatnyi munkaerő-szükségletet próbálják kielégíteni

„Azt várja a kormányzat, hogy érettségizzen a gyerek, de ne gimnáziumban, hanem technikumban, őt pedig hívjuk munkásembernek, és ne az értelmiségi kört szaporítsa” – mondta kérdésünkre egy, a szakképzésben dolgozó, névtelenséget kérő forrásunk. A szakember szerint a közoktatás egészében lehet is érzékelni a technikumok (régi nevükön szakközépiskolák) felé való elmozdulást, de az korántsem olyan mértékű, mint amit kormányzati szinten várnának.

De vajon milyen érdekek fűződnek ahhoz, hogy a diákokat a gimnáziumok és végső soron az egyetemek helyett a szakképzés felé tereljék, hogyan valósul ez meg, milyen buktatói vannak, és mit szólnak hozzá az érintettek?

„Az iparosítást a kezdetektől fogva szorgalmazza az Orbán-kormány, és valamennyire tényleg meg is erősítette. Ha viszont iparosítunk, akkor szakmunkásokra is szükség van. Ebben a Parragh-féle kamarai vonal (Parragh László 2000-tól 2024-ig volt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke) nagyon erősen megjelent, és rendre visszaköszön a legkülönbözőbb szakképzéssel foglalkozó koncepciókban. Mindegyik arról szól, hogy nekünk szakmunkásokra van szükségünk, de ehelyett azok a fránya gyerekek gimnáziumba mennek. Egy részük, ne adj isten, még utána felsőfokon is tovább akar tanulni, és hiába minden intézkedés, ezek a diákok csak nem akarnak a szakképzésbe menni” – mondta Györgyi Zoltán oktatáskutató a Qubitnek.

„Az interjúkban a technikum ritkán volt benne a szülők gyerekeikkel kapcsolatos aspirációiban, ez inkább az adott életük realitásához kapcsolódó döntés. És ki ne emlékezne arra a klasszikus »két legyet üt egy csapásra« érvelésre, hogy ha szakközepet végez a gyerek, akkor egyszerre lesz érettségije és szakmája is” – mondta Kovai Cecília kulturális antropológus, a HUN-REN KRTK Regionális Kutatások Intézetének munkatársa, aki kutatótársaival egy délkelet-magyarországi kisvárosban vizsgálták roma és nem roma szülők gyerekeik oktatásával kapcsolatos attitűdjeit.

De hiába minden igyekezet, valami miatt ellenáll a rendszer, és az adatok is azt mutatják, hogy ha volt is elmozdulás, a mai nevén szakképző iskoláktól, régi nevükön szakmunkásképzőktől teljesen elfordultak a diákok, sőt egy idő után az érettségit adó, tehát a technikumi képzésre jelentkezők száma is csökkent. Györgyi szerint az egyik ellenállási pontot maguk a diákok, illetve a szüleik jelentik, de maguk a közoktatási intézmények sem nagyon forszírozzák ezt az irányt. „Ismerve ezeknek a rendszereknek a logikáját, senki nem akarja maga alól kihúzni a talajt, és valószínűleg a közoktatási intézmények fenntartója sem akarja csökkenteni a gimnáziumi kereteket, mert ez az ő egzisztenciájukat is veszélyeztetné. A szakpolitika eddig a tereléssel próbálkozott, például a technikumokban kapható ösztöndíjakkal, de még így sem akar odamenni az eddiginél több diák, sőt hosszabb távon csökkent is az ott tanulók aránya”.

A múltat végképp eltörölni

De mit kell tudni a 60-as években, majd 2019 óta megint technikumnak nevezett szakközépiskolának hívott intézményről, ami egyébként az egyik legkevésbé kutatott területe a magyar oktatási rendszernek?

„Hiába az elmúlt 15 év rengeteg jogszabályváltozása, a rendszer alapjai: a gyerekek, az épületek és a munkaadói oldal nem tudott megváltozni. Kicsit öncélú politikai játszmáknak tartom azt, ahogy például a 2019-es törvényváltozással gyakorlatilag mindent eltöröltek a múltból, a fogalomhasználattól a rendszer belső összefüggéséig mindent teljesen megváltoztattak – kezdte a magyarázatot Totyik Tamás, a Pedagógus Szakszervezet alelnöke. A 60-as évekig technikumnak, 2016-ig szakközépnek, 2020-ig szakgimnáziumnak, majd újra technikumnak nevezett iskolatípusban a változások a szakszervezeti vezető szerint „sokszor fogalmilag nagynak tűnnek, de tartalmukban, mélységükben alig látszanak. Szakmai szinten mindenki tudja, hogy ez sokszor csak szómágia”.

Igaz, tette hozzá Totyik, ez a pánikszerű állandó jogszabály-módosítás nem mindig a mindenkori kormányok káoszteremtő szándékából eredt, sokkal inkább arra próbáltak reagálni, hogy 2008 környékén kifulladt a 70-es évek demográfiai hulláma, elkezdett csökkenni a gyereklétszám, és ez fölszivárgott a középfokra is. „A 2000-es évek második felétől úgy elkezdett csökkenni a szakképzésbe történő beiskolázás, hogy az pánikszerű beavatkozásokra késztette a mindenkori irányítást”.

De miért akarták az egymást követő kormányok mindenáron megmenteni a szakképzést, ahelyett, hogy engedtek volna annak az amúgy is erősödő tendenciának, hogy a gyerekek benne maradjanak az általános érettségit adó képzésben, és csak 18 éves koruk után tanuljanak szakmát? Totyik szerint évtizedek óta húzódó, meddő vita tárgya, hogy hány éves korban alkalmas egy gyerek arra, hogy bekapcsolódjon a szakképzésbe és a tényleges munkavégzésbe. „Van egy nagyon hátrányos helyzetű réteg, ami az iskola diszfunkciói miatt annyira alacsony kompetenciákkal kerül ki az általános iskolából, hogy egyetlen esélye, ha manuális tevékenységekbe vonják be, és minél hamarabb szakmát tanul. De az is jó, és azt is hagyni kell, aki esetleg később érik. Tehát a gyerekből kellene kiindulni: ne az iskolaszerkezetet erőltessük a gyerekre, hanem a gyerek találja meg azt az iskolatípust, amelyikben ő ki tud bontakozni”.

Hegesztés helyett problémamegoldást kellene tanulniuk