Az óriásalka és a kihalás felfedezése

Gyerekkoromban, a kilencvenes években, egy hosszabb autóút után szétkenődött rovarok valóságos tömege borította a kocsi lökhárítóját és szélvédőjét. Ma már ezzel szinte egyáltalán nem kell számolni, miközben már a harminc évvel ezelőtti rovarmennyiség is bőven alulmúlta a mondjuk ötven évvel ezelőttit, hogy távolabbi időtávlatokról ne is beszéljünk. A fajok kihalása és a még létező fajok egyedszámának csökkenése mindig az egyéni élettapasztalatainkon belül értelmeződik: minden generáció a saját gyerekkorában tapasztalt állapotokat tekinti természetesnek, így a változás, a pusztulás mértéke hosszabb távon láthatatlanná válik. A konzervációbiológiában változó alapvonal szindrómának (shifting baseline syndrome) nevezik ezt a pszichológia jelenséget.

A kihalásra gyakran úgy gondolunk, mint egy pontszerű eseményre, miközben valójában sokkal inkább időbeli folyamatról van szó – egy faj előbb-utóbb elkerülhetetlenné váló, időnként lassabb, máskor geológiai léptékben drasztikus gyorsaságú eltűnéséről. Nem olyan, mint egy vulkán kitörése, hanem sokkal inkább olyan, mint egy gleccser olvadása; az ember számára nem érzékelhető közvetlenül, hanem csak utólagosan rekonstruálható. Egyre ritkuló észlelések, egy-egy példány feljegyzett pusztulása vagy megölése, majd a hiány, amit még egy darabig gyakran reménykedés kísér, hátha valahol még maradtak fent a fajnak példányai, és végül a felismerés, hogy vége: az élet fájának egy megismételhetetlen ága megszakadt.

1858 nyarán két brit ornitológus, John Wolley és Alfred Newton expedícióra indul Izlandra abban a reményben, hogy rábukkannak az óriásalkára (Pinguinus impennis) vagy régies angol nevén garefowl-ra (amely az óészaki geirfugl, szó szerint dárdamadár elnevezésből ered) erre az Atlanti-óceán északi részének sziklaszigetein költő, nagy testű, röpképtelen madárra.

Az óriásalka kitömött példányai és tojásai a viktoriánus naturalisták körében igencsak keresettek voltak, ritkaságuk miatt meglehetősen magas összegekért keltek el. Akkoriban viszont az a hír járta, hogy a madár eltűnt; a halászok és kereskedők már évek óta nem találkoztak élő példánnyal. Wolley és Newton célja az volt, hogy felkutassák a valószínűleg egyre fogyatkozó faj még létező populációit, és – nem mellékesen – bőröket és tojásokat gyűjtsenek. Az expedíció az eredeti célját tekintve nem jár sikerrel, két hónap után üres kézzel kellett visszatérniük Angliába. Bár az út ebben a tekintetben kétségkívül kudarccal végződött, utólag mégis egy keserédes dicsőséget tudhat magáénak: a viktoriánus tudomány felfedezte a kihalást.

Gísli Pálsson izlandi antropológus angolul 2024-ben megjelent The Last of Its Kind: The search for the great auk and the discovery of extinction című könyvében a korabeli dokumentumok és feljegyzett szemtanúi beszámolók alapján részletes történeti narratívát vázol fel erről a tudománytörténeti jelentőségű 1858-as expedícióról. Bár Wolley és Newton már nem láttak egyetlen élő óriásalkát sem, az általuk kikérdezett, a madarat rendszeresen vadászó és tojásait gyűjtő halászok és földművesek, valamint az természetbúvár gyűjtőkkel kapcsolatban álló kereskedők egy jó része még igen. Tudtán és szándékán kívül Wolley és Newton valójában az eltűnt óriásalka kihűlőben lévő nyomait rekonstruálta; Wolley öt terepi naplójában, az úgynevezett Gare-Fowl Booksban feljegyzett részletes szemtanúi beszámolók segítségével pontosabb képet kaphatunk a faj kihalásáról. A helyi adatközlők visszaemlékezéseiből rekonstruálhatóvá vált az utolsó ismert példányok sorsa, és kiderült, hogy a kihalás közvetlen oka az emberi vadászat volt, nem pedig természetes populációcsökkenés vagy környezeti változások. Az utolsó ismert példányt minden valószínűség szerint 1844-ben ölték meg Eldey apró szigetén, Izland délnyugati csücskétől 13 kilométerre; Wolleynak és Newtonnak már esélye sem volt élő óriásalkára bukkanni.

De mit is jelent pontosan az, hogy Wolley és Newton expedíciója felfedezte a kihalást? A francia Buffon gróf már a 18. században felismerte, hogy sok fosszilis maradvány nagymértékben különbözik a mai formáktól, ennek ellenére úgy gondolta, hogy ezek nem tűntek el véglegesen, csak számukra kedvezőtlen klimatikus változások hatására regionálisan eltűntek vagy módosultak. Georges Cuvier, a párizsi Muséum d’Histoire Naturelle világhírű anatómusa volt az, aki a fosszilis leletek részletes összehasonlító anatómiai vizsgálata alapján amellett érvelt, hogy bizonyos fosszilis formák annyira eltérnek a ma élő rokonaiktól, hogy nem lehet szó egyszerűen ismeretlen vagy még fel nem fedezett fajokról. Cuvier számára a kihalás az egykori élővilág drasztikus átalakulásainak bizonyítéka volt, amelyet a természeti katasztrófák, „kataklizmák” sorozata váltott ki. Cuvier állítását a korban sok naturalista nem fogadta el. Bár azt, hogy egyes fajok, sőt egész csoportok örökre eltűnhetnek a Föld színéről, a 19. század közepére már gyakorlatilag minden művelt rétegek körében általánosan elfogadott volt, arról, hogy ez pontosan hogyan és miért történik, illetve mi a jelentősége, megoszlottak a vélemények.

A kor kétségkívül leghíresebb naturalistája, Charles Darwin sem fogadta el Cuvier kihalásra vonatkozó elképzeléseit. Darwin természetesen tisztában volt vele, hogy a földtörténet során a fajok nagy része eltűnt, ugyanakkor számára a kihalás nem kataklizmatikusan lezajló, hirtelen esemény volt, hanem lassan és folyamatosan történő folyamat, az evolúció természetes része.

Ez a kor nagy geológiai szembenállásához kapcsolódik, ahol az egyik oldalon a Cuvier által is propagált katasztrofizmus, míg ezzel szemben a mindenekelőtt Charles Lyell nevével fémjelezett uniformitarianizmus áll. Míg a katasztrofizmus a Föld történetét időszakos, nagy hatású természeti katasztrófák sorozatának tekintette, addig az uniformitariánusok úgy gondolták, hogy a jelenben is megfigyelhető, nagyon lassan zajló folyamatok révén magyarázhatók az olyan geológiai léptékű események, mint például a hegyek kiemelkedése és eróziója. Ahogy az eredetileg James Hutton nevéhez fűződő elv kimondja: a jelen a múlt kulcsa. Természetesen előfordulnak természeti katasztrófák, például áradások és hegycsuszamlások, de ezek alapvetően lokálisak, a Föld geológiai léptékű története szempontjából nem jelentősek.

Darwin a HSM Beagle fedélzetén tett, öt éves föld körüli útja során lelkesen olvasta Lyell Principles of Geology (A geológia alapelvei) című háromkötetes művét, és – ahogy később saját maga fogalmaz –, Lyell „buzgó tanítványává” vált. Ennek eredményeként az 1859-ben (a Wolley-Newton expedíció utáni évben) megjelent híres művében, A fajok eredetében az uniformitarianizmus elvét alkalmazta az élővilág történetére. Az akkoriban elterjedt közhiedelemmel ellentétben azonban Darwin nem forradalmi újdonságként vezette be a fajok változása, az evolúció koncepcióját; valójában 17. század végétől sorra jelentek meg különböző, úgynevezett transzmutacionista elképzelések. Darwin érdeme elsősorban az volt, hogy – egy másik brit naturalistával, Alfred Russell Wallace-szal nagyjából egyszerre – a fajok változásának központi mechanizmusaként a természetes szelekciót jelölte meg. Ez az elv elegáns, ugyanakkor jelentős magyarázó erővel bíró elméleti keretbe illesztette a Darwin által több évtizeden át nagy gonddal, szisztematikusan gyűjtött empirikus adatokat.

Darwin számára a kihalás kulcsát is a természetes szelekció jelentette. Ahogy A fajok eredete összefoglaló fejezetében írja: „A fajok és egész fajcsoportok kihalása, ami olyan feltűnő szerepet játszott az élővilág történetében, a természetes kiválasztás elvének csaknem szükségszerű következménye, mivel a régi formákat kiszorítják az újak és fejlettebbek.” A fajok a véges erőforrásokért folytatott küzdelem során tűnnek el: egyes fajok sikeresebben adaptálódnak a környezetükhöz, mások kevésbé. Az idézetben szereplő fejlettség kifejezés nem abszolút, hanem relatív értelemben értendő. Nem úgy, mint scala naturae, a létezők nagy láncolatának lineáris középkori elképzelése, hanem az élettelen környezet és a többi faj jelentette, dinamikusan változó kontextushoz történő alkalmazkodás relatív, a versenytársakhoz viszonyított sikere. A kihalás éppen ezért teljességgel hétköznapi, az evolúció szokásos menetét alkotja, még akkor is, ha jelen időben nem látható.

A kortárs paleobiológusok háttérkihalási rátaként hivatkoznak a kihalásnak erre a szokásos, a földi élet alapvető ritmusát megadó ütemére, amiről alapvetően Darwin is ír. Szédítő belegondolni, hogy a valaha élt fajok körülbelül 99,9 százaléka kihalt. Ahogy az egyes organizmusok, úgy maguk a fajok sem léteznek örökké, hanem – a fosszilis rekord alapján sokszor jól meghatározható – időbeli kezdettel és véggel rendelkeznek, még ha az evolúció természetéből következően az egyes élőlények élethatáraihoz képest a fajok időbeli határai némileg elmosódottabbak is.

A kihalásnak ugyanakkor számos különböző oka lehet. A paleontológusok a múlt század végén némileg rehabilitálták Cuvier kihalásra vonatkozó elképzelésének egyes elemeit. Jack Sepkoski és David Raup a fosszilis rekord statisztikai elemzése alapján 1982-es tanulmányukban azt állították, hogy a földtörténetnek vannak olyan időszakai, amikor a kihalás normál üteme nagymértéken felgyorsul – ezek a tömeges kihalási események. A híres paleontológus, Stephen Jay Gould úgy fogalmaz, hogy ezekben az esetekben magának az életnek a játékszabályai változnak meg; míg „békeidőben” a környezetéhez sikeresebben adaptálódott faj kisebb valószínűséggel hal ki (ez a darwini természetes szelekció lényege), addig egy, az ökológiai viszonyok radikális megváltozásával járó tömeges kihalási esemény során ezek az adaptációk semmiféle garanciát nem jelentenek a sikeres túlélésére. Gould szerint az, hogy ilyenkor melyik csoport hal ki és melyik él túl, sokszor csak a puszta vakszerencsén múlik. Egy faj múltbeli evolúciós történetében semmi olyasmi nincs, ami felkészítené az élet színpadának egy ilyen előrejelezhetetlen és gyors átrendeződésére.

Az esemény kifejezés annyiban itt is némileg félrevezető, hogy valójában geológiai időléptékben mérhető, a néhány tízezer évtől az 1-2 millió évig terjedő időszakról van szó. A paleontológusok többsége öt ilyen nagy kihalási hullámot különít el (Big Five, azaz „nagy öt”), amit a fosszilis rekordban megfigyelhető nagymértékű fajpusztulás és az ökológiai átrendeződés jelez. A legismertebb minden bizonnyal a 66 millió évvel ezelőtti, a dinoszauruszokat is elpusztító kréta-paleogén kihalási esemény, amit egy aszteroida okozott. A legpusztítóbb azonban a mintegy 252 millió évvel ezelőtti, perm-triász tömeges kihalás volt, ami egyes becslések szerint a tengeri fajok 95 és a szárazföldi fajok 75 százalékának eltűnésével járt. Erős túlzással azt is mondhatjuk – ahogyan Michael Benton vonatkozó könyvének címe is fogalmaz –, hogy a perm végén majdnem maga az élet halt meg.

Az elmúlt évtizedekben azonban, különösen Elizabeth Kolbert A hatodik kihalás címen magyarul is megjelent könyve óta, egyre többen beszélnek egy hatodik tömeges kihalási hullámról, amiknek mozgatórugója immár maga az ember. Az ipari forradalom óta a fosszilis energiahordozók égetése jelentős mértékben hozzájárul a klímaváltozáshoz, ami jelentős mértékben megváltoztatja a Föld biogeokémiai rendszereit, például a szén-, nitrogén- és vízciklusokat. A klímaváltozás az élőhelyek pusztulásával, a megmaradt területek fragmentációjával, a túlhalászattal és vadászattal, valamint az invazív fajok terjedésével együtt egy olyan öngerjesztő kört alkot, ami a biodiverzitás drasztikus csökkenését eredményezi, és egész ökoszisztémák stabilitását is veszélyezteti. A fajok kihalási rátája ma nagyságrendekkel magasabb a földtörténeti átlaghoz képest. Ráadásul megváltozott az időlépték is: míg a korábbi kihalási események alapvetően geológiai léptékű idő alatt zajlottak, addig itt sokszor emberöltők alatt megfigyelhető és mérhető változásokról van szó.

Egyes geológusok és klímatudósok szerint már nem csupán ökológiai válságról – vagy azok kombinációiról – van szó, hanem egy új geológiai korszakról, amit a görög anthropos (ember) szó után antropocénnek nevezhetünk. Az elnevezés arra utal, hogy az emberi tevékenység immár bolygószintű erővé vált, amely olyan mértékben képes megváltoztatni az éghajlatot, az óceánok kémiai összetételét és a biodiverzitást, ami a földtörténeti eseményekkel vetekszik. Ha a földtörténet nagy kihalási eseményeit természeti katasztrófák – vulkánkitörések, aszteroidabecsapódások – idézték elő, akkor az antropocénben maga az emberiség vált az elsődleges geológiai erővé, amely globálisan formálja a bolygó arculatát. Bár az antropocén-elméletnek számos különböző – geológiai és társadalomtudományos – kritikája létezik, kétségtelen, hogy az ember környezetformáló tevékenysége immár geológiai szinten értelmezhető.

Ezzel a mozzanattal újraértékelhetjük Wolley és Newton 1858-as expedíciójának jelentőségét: mit is jelent, hogy a viktoriánus tudomány felfedezte a kihalást? Nem sokkal Angliába való visszatérésük után Wolley harminchat évesen, agyi aneurizma következtében meghalt; kiterjedt tojásgyűjteményének rendszerezésének és publikálásának fáradságos feladata Newtonra marad, aki időközben a Cambridge Egyetem zoológia és összehasonlító professzora lett, ugyanakkor krónikus halogatóként lassan haladt a munkával. Az expedíció feljegyzéseire épülő monográfiáját soha nem írta meg, és 1885-ben pedig egy viszonylag ismeretlen skót naturalista, Symington Grieve írta meg átfogó művét az óriásalkáról The Great Auk, or Garefowl: Its History, Archaeology, and Remains (Az óriásalka vagy garefowl: története, archeológiája és maradányai) címmel. Ezzel Newton végleg elszalasztotta a lehetőséget, hogy elsőként dolgozza fel a pályáját alapjaiban meghatározó madár történetét.

Az expedíció kudarca mindazonáltal ráébresztette Newtont arra, hogy közvetett módon olyasmit sikerült megfigyelniük, amit a viktoriánus naturalisták és általában a kor átlagembere elképzelhetetlennek gondolt: a kizárólagosan emberi tevékenység miatti kihalást. Ez a felismerés nemcsak az óriásalka sorsának megértésében hozott fordulatot, hanem abban is, ahogyan az ember saját szerepét értelmezte a természet átalakulásában – egy olyan világképben, ahol a bőség látszólag örök és kimeríthetetlen. W. G. Sebald A Szaturnusz gyűrűinek egyik fejezetében a heringhalászatról elmélkedik, amire sokáig könnyű volt úgy tekinteni, mint ami „a természet túlerejével szemben folytatott emberi harc példás területe. (...) A krónikákban ismételten feljegyeztek olyan éveket, amikor egyenesen katasztrofális heringözön fenyegette az egész heringhalászatot. Sőt arról is beszámolnak, hogy hatalmas heringrajokat sodort a szél meg a hullámzás a szárazföld felé és vetett ki a partra, ahol több mérföld hosszan borították a halak jó pár láb mélyen a fövenyt. Az efféle heringtermésnek csak elenyésző töredékét tudta a környező települések lakossága kosarakba meg ládákba lapátolva betakarítani. A többi megrohadt néhány nap alatt, az önnön bőségébe belefulladó természet ijesztő látványát nyújtva.” A viktoriánus kor hétköznapi és tudományos világképében elgondolhatatlan volt az, hogy a természetnek ez a határtalan bősége bármiféle emberi tevékenység miatt számottevően csökkenhetne. Newton a kihalásnak egy olyan koncepcióját dolgozta ki, ami radikálisan különbözött a Darwin és mások által feltételezett, természetes kipusztulási folyamattól. A természetes kihalás se nem jó, se nem rossz; az evolúció szükségszerű része. Ezzel szemben a kihalás Newton által bevezetett – Pálsson által newtoniánus kihalásnak nevezett – formája se nem természetes, se nem jó.

Természetesen akkoriban is akadtak ismert példák arra, hogy egy faj túlvadászat miatt kihal: a legismertebb talán a dodó. A dodó ugyanakkor sok tekintetben határesetnek nevezhető; az aprócska szigeten, Mauritiuson élt furcsa endemikus faj nehezen említhető egy lapon a szinte az egész északi Atlanti-óceán területén élő madárral, ami az archeológiai bizonyítékok alapján évezredekkel ezelőtt még Floridában, Madeirán és a Földközi-tenger nyugati felén is megtalálható volt. Ahogy Errol Fuller írja, a dodót sok naturalista inkább abberációnak tekintette, olyan furcsaságnak, aminek bizonyos szempontból „nem is szabadna léteznie”. Az óriásalka ezzel szemben közönséges tengeri madár volt, ami hosszú időn át számos népcsoport gyakori táplálékát jelentette; az, hogy egy ilyen nagy elterjedésű és egyedszámú faj teljesen eltűnhessen emberi beavatkozás miatt, elképzelhetetlen volt. Ráadásul az óriásalka a 19. századra már csak olyan területeken élt, amelyek iparilag fejletlenek voltak: az izlandi halászok evezős csónakjai alig különböztek az ipari forradalom előtti alkalmatosságoktól, amikkel a korabeli emberek a madár költési területét jelentő kis sziklaszigetekre kihajóztak. Ha ezekkel a relatíve fejletlen technológiákkal, fegyverek nélkül sikerült kiirtani egy ilyen nagy elterjedésű fajt, akkor az is elképzelhető, hogy az ember felelős a pleisztocén megafauna, például a mamutok kihalásáért.

Newton kihaláskoncepciójának gyakorlati következményei is vannak. Ha egy faj túlvadászat miatt kihalhat, akkor az embert felelősség is terheli azért, hogy ezt megakadályozza. Ez a felismerés nagyban hozzájárult a modern természetvédelem megszületéséhez a 19. század második felében. Newton huszonöt éven át lobbizott a brit Parlamentben és nyilvános fórumokon azért, hogy tudományosan megalapozott szabályozásokat vezessenek be a vadon élő madarak védelmére, különösen a költési időszakban történő vadászatuk korlátozására. James Hickling tanulmányában rámutat, hogy Newton kampánya a tudományos alapokon nyugvó jogi reform sikeres megközelítésének korai példája. Ennek eredményeként 1869-ben elindultak az első jogalkotási kezdeményezések, amelyek végül több madárvédelmi törvény megalkotásához vezettek. Az érvelés kulcsa az volt, hogy a természetes populációk megőrzéséhez nem elegendő az emberek természetes erkölcsi érzékére apelláló egyéni önmérséklet; tudományos alapokon nyugvó törvényekre van szükség, amelyek megakadályozzák a jövőbeli kihalásokat. Ahogy Henry M. Cowles írja: „Azzal, hogy a kihalást tudományos kutatás tárgyává tette és az állatvédelmet eköré szervezte át, Newton a tudomány szélesebb társadalomban betöltött értékéről folyó vitához szól hozzá.” Nem esünk az anakronizmus csapdájába, ha azt mondjuk, hogy Newton előfutára lett azoknak a természetvédelmi mozgalmaknak, amelyek az ember által veszélyeztetett fajok védelméért és biodiverzitás megőrzéséért küzdenek.

Az óriásalka története nem csupán egy faj kihalásának, hanem annak a felismerésnek a története, hogy az emberi tevékenység visszafordíthatatlan következményekkel járhat az élővilágra. Ma, egy hatodik tömeges kihalás küszöbén az óriásalka nyugtalanító fényben tűnik fel; vajon néhány évtized múlva hány olyan faj lesz a múlt része, amelyről ma még azt hisszük, hogy biztos helye van a világunkban? És mit tudnánk tenni a kihalások megakadályozására? Ahogy az elmúlt évtizedek példái mutatják, maga a felismerés nem elég, ahogyan az egyéni cselekvés sem. Newton öröksége arra figyelmeztet, hogy a veszteséget mindig késői felismerés követi, de a döntés, hogy mikor kezdünk cselekedni, sokszor még a kezünkben van. Az óriásalka sorsa egy elvesztegetett lehetőség tanulságával szolgál – kérdés, hogy vajon a következő fajok esetében mennyiben lesz más a helyzet.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport munkatársa, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi adjunktusa. További írásai a Qubiten itt olvashatók.