Az antropogén klímaváltozás valós és fontos probléma, és nagyon sok faj kihalását okozza már most is. Ugyanakkor a Skomerhez hasonló példák arra hívják fel a figyelmet, hogy a lokális szintű élőhelyvédelem hatékonyan segíti veszélyeztetett és ma még gyakori fajok fennmaradását.
Tizenkét éve látták utoljára, eleve is nagyon kevés volt belőlük, és nem biztos, hogy él még valahol szaola, azaz vietnámi antilop.
Április elején hatalmas szenzációt okozott a Colossal Biosciences három, a kihalt óriásfarkasra emlékeztető szürke farkas létrehozásával. A kihalással fenyegetett fajokat listázó nemzetközi szervezet szerint a cég ezzel alááshatja a fajvédelmi erőfeszítéseket.
A nagy testű északi madár története nem csupán egy faj kihalását példázza, hanem azt a felismerést is, hogy az emberi tevékenység visszafordíthatatlan következményekkel járhat. Ma, egy hatodik tömeges kihalás küszöbén joggal merül fel a kérdés: néhány évtized múlva hány olyan faj tűnik el, amelyről ma még azt hisszük, hogy biztos helye van a Földön?
A mélyponton alig száz maradt belőlük, de közös portugál és spanyol erőfeszítéseknek hála úgy tűnik, a kihalásuk mégsem következik be. Ha elérik az ötezer példányt, az ibériai hiúz megmenekül – most kétezernél jár a számláló.
Egyre több kutatás mutat rá arra, hogy a fontos vándorlási útvonalakat és túlélési stratégiákat ismerő, tapasztalt egyedek hozzájárulása nélkülözhetetlen az állati közösségekben, sokszor mégis ezeket veszik célba a vadászok és a halászok.
Bár időről időre még beszámoltak észlelésekről, 2001-ben történt az utolsó bizonyított észlelés. Az IUCN még nem nyilvánította kihaltnak a fajt, de több ornitológiai szervezet már igen.
Úgy tudjuk, 1936-ban halt meg az utolsó tasmán tigris, azaz erszényes farkas. Centikre vagyunk attól, hogy génkísérletek visszahozzák a fajt, de meglehet, nem kéne rászabadítani egy csúcsragadozót az ökoszisztémára.
Egy friss kutatás szerint nagyjából 3-7 ezer ember és 1000 év kellett hozzá, hogy a sziget megafaunája teljesen kipusztuljon.
Egy friss kutatás szerint a felmelegedés és a túlvadászat mellett egy harmadik jelenség is sújtotta a mamutokat: bedugult orral nehéz párt találni és élelmet szerezni.
A legújabb genomikai vizsgálatok szerint a három legjelentősebb populáció nem keveredik egymással, így az egyedszám csökkenése fokozott kihalási kockázattal jár.
A 800 éve eltűnt moák a hegyek között kerestek menedéket, ugyanazokon a zord tájakon, ahol a mostanra a kihalás szélére került endemikus fajok.
A Föld öt nagy kihalási eseményen van túl, de egyes kutatók szerint néhány éve már beléptünk a hatodikba is. Ebben bizonyos szinten nincs semmi különös, csak annyi, hogy ezt a mostanit javarészt az ember okozza.
Pusztulásukat egy véletlen esmény okozhatta, ám, hogy az mi volt, még nem világos. Csak az biztos, hogy nem genetikai okok következtében halt ki villámgyorsan az utolsó gyapjas mamut populáció.
Az I. Albert belga királyról elnevezett Prionops alberti-ről „kihalása” előtt sem készült értékelhető fénykép.