Az ELTE Informatikai Kara, a Qubit, a Galaktika magazin és a Cubix Institute of Technology támogatásával májusban meghirdetett RobotikAI novellapályázata valószínűleg az első hazai kezdeményezés volt, amely kimondottan bátorított a mesterséges intelligencia használatára a novellaírásban. A pályázat tanulságairól itt írtunk. Az alábbiakban az általános iskolás kategória első helyezettje, Balázs Bálint novelláját olvashatják.

Az utolsó tesztalany

Jimmy az irodájában ült, és látszólag semmit sem csinált – csupán a falra rögzített, körülbelül kétméteres átmérőjű képernyőt bámulta. Az iroda nem volt nagy, de egy íróasztal és egy kanapé kényelmesen elfért benne. Épp azokon a perceken merült el a gondolataiban, amikor felvették erre a munkahelyre.

A helyiségben akkor négyen voltak: Jimmy, Trevor, Michle és Bob.

– Jól van, most, hogy mind együtt vagyunk, elmondom a lényeget – szólalt meg Bob. – Azzal, hogy felvételt nyertetek az Egyesült Járásközi Fejlesztési Társulathoz, vagyis az EJFT-hez, két teljes évig nem foglalkozhattok mással, csak a projekttel. A feladatotok egyszerű: egy tökéletesen érző mesterséges intelligenciával vezérelt robotot kell fejlesztenetek. Az alapok már megvannak, nektek csak finomítani kell a prototípust.

– Jimmy, te a pszichológiában való jártasságod miatt kerültél a csapatba – és persze az informatikai tudásod sem mellékes.

– Michle, az emberi testtel kapcsolatos kutatásaid juttattak ide.

– Trevor, te leszel a csapat vezetője. A robotikai precizitásod kulcsfontosságú lesz a hibák kijavításában.

– És természetesen teljes diszkréciót várok el mindhármótoktól! Jó munkát!

Jimmy most újra a képernyőt nézte. Hirtelen élénkülni kezdtek az események, és ez felkeltette a figyelmét. Előrehajolt.

A képernyőn egy nő lépett be egy lakásba. Felakasztotta táskáját a fogasra, majd belépett a nappaliba, ahol a férje fogadta. Leültek ebédelni. Ebéd közben a nő megszólalt:

– Te, Jani, nem gondoltál még arra, hogy lehetne egy kutyánk?

– Az igazat megvallva, még nem – válaszolta a férfi. – De nem tűnik rossz ötletnek...

– Csodás! Akkor akár holnap el is kezdhetnénk nézelődni. Hátha belefutunk egy-két eladó kölyökbe!

Az ebéd hátralévő részében már nem beszélgettek. Ebéd után a nő cipővásárlás ürügyén távozott, és a képernyő újra elsötétült.

Jimmy csalódottan dobta vissza a kanapéra a jegyzetfüzetét.

– Semmi! – gondolta bosszúsan. – Már megint semmi. A többiek már mind felfedeztek egy csomó hibát, én meg még mindig csak a mimikánál tartok...

Komótosan odasétált a kanapéhoz, és egy hirtelen mozdulattal hanyatt vetette magát rá. Félálomban még eszébe jutott Bob beszéde:

„…És mindenekelőtt ez a projekt szigorúan bizalmas. Két teljes évig nem mehettek más emberek közelébe.

A teszteléshez kísérleti alanyaink vannak, és az ő, valamint a robotok közös viselkedéséből kell kiszűrnötök a hibákat.

A cél az, hogy ne tűnjön fel nekik, hogy nem valódi emberekkel vannak körülvéve!” Bob távozott, Jimmy pedig megszólalt:

– Ezt ti nem tartjátok abszurdnak? Élő embereken kísérletezünk...

– A cél szentesíti az eszközt – válaszolta Trevor.

Egy éles sípoló hang riasztotta fel Jimmyt. A képernyő...!

Már nyúlt is a jegyzetfüzetéért.

– Drágám, megjöttem! – szólt a képernyőn a nő.

– Szervusz, kedvesem. Képzeld, itt járt a bátyád.

– Vágom... – válaszolta bosszúsan a nő, de a férje félbeszakította:

– Inkább ne! Az amúgy sem rád vallana, ha erőszakkal oldanád meg a helyzetet. – Hogy mi? Nem, szó sincs róla! Csak azt mondtam, hogy vágom, vagyis értem...

Jimmy izgatottan ugrott fel.

– Ez az! Hogy ez eddig nem jutott eszembe… Az azonos alakú szavak! Máris hasalt a jegyzetfüzet fölé, hogy rögzítse az észrevételét.

Pár órával később Trevor nyitott be hozzá, és vacsorára invitálta. Jimmy úgy döntött, még nem tesz említést a felfedezéséről – a jelentés még nem volt kész.

Napjai gyakran teltek ilyen rutinszerű dolgokkal: reggel közös kávézás Michlével a labor konyhájában, délelőtt adatfigyelés, délután jegyzetelés, este beszélgetések Trevorral az étkezőasztalnál. Minden mozdulatukban ott volt az összecsiszoltság.

– Te Jimmy, szerinted hogy lehet, hogy az alanyok nem kérdőjelezik meg, hogy három éve nem láttak esőt? – kérdezte egy este Michle, miközben vörös teát kortyolgattak.

– Mert nem kérdőjeleznek semmit. Már megszokták, hogy a világ készen van nekik – válaszolta Jimmy, miközben felrajzolt egy ábrát a konyha melletti falitáblára.

– Tudod – szólalt meg Trevor egy másik este, miközben egy zongoramintás sütit szeltek hármasban –, veletek dolgozni még ebben a steril világban is emberi dolog. Mintha tényleg lenne valami igazi… társaságunk.

Jimmy akkor még csak nevetett ezen. De belül mélyen örült. Nem tudta, mikor szokta meg, de már nem csak kollégaként tekintett rájuk – barátok voltak.

Este hárman ültek egy asztalnál: Trevor, Michle és Jimmy. A beszélgetés épp a szilvás gombócról folyt – már két hete nem kaptak, és nagyon hiányolták.

– És amikor meg van csurgatva egy kis mézzel...

– Vagy porcukorral... Jimmy, te tudod, milyen jó a diós, mézes szilvás gombóc? Isteni! Trevor csapatában egyébként gyakran esett szó efféle jelentéktelennek tűnő témákról. – Vágom – mondta Jimmy.

– Már hogy vágnád, amikor két hete nem kaptunk? Mellesleg kés sincs nálad!

Jimmy ereiben megfagyott a vér. Most hasított belé a szörnyű felismerés: ő maga is csak egy kísérleti alany, akit robotok közé zártak, hogy megfigyelhessék, mennyi idő alatt jön rá az igazságra.

Nem tudni, hogy a hirtelen sokk, vagy a vacsorájába kevert méreg végzett vele – de Jimmy hirtelen összeesett, és azonnal meghalt.

A holttest közelében álldogáló emberszabású robotok egyike megnyomott a falon egy óriási piros gombot, mellyel aktiválta az épület alatt elhelyezett detonációs bombát. Pár perccel később a teljes fejlesztő-laboratórium a levegőbe repült.

Hivatalos közlemény:

Értesítjük a tisztelt lakosságot, hogy a Mars Cassiopeia-szektorában működő EJFT egyik fejlesztőlaboratóriuma sajnálatos módon egy hibás gázpalack robbanása miatt teljesen megsemmisült. A körzetet határozatlan időre lezártuk. Megértésüket köszönjük.

Egy másik irodában, egy toronyépület ablakánál öltönyös férfi állt, amikor odalépett hozzá egy fiatal beosztott.

– Főnök, a 68-as számú fő kísérleti alany is meghalt. A méreg jól működött. – És a kutatási eredményei?

– Minden megvan, uram. Már be is iktattam a robotok új programozását. – Nyomok?

– Az épületet teljesen megsemmisítettük. Uram, mit gondol, most már beiktathatjuk a robotokat a mindennapi életbe? Hiszen a 68-asnak volt a legtöbb esélye rájönni a turpisságra, és neki is egy teljes évbe telt.

– Igaz. A központi számítógép szerint is neki volt a legtöbb esélye. De ha most beiktatjuk őket... nem hibázhatnak.