Az ELTE Informatikai Kara, a Qubit, a Galaktika magazin és a Cubix Institute of Technology támogatásával májusban meghirdetett RobotikAI novellapályázata valószínűleg az első hazai kezdeményezés volt, amely kimondottan bátorított a mesterséges intelligencia használatára a novellaírásban. A pályázat tanulságairól itt írtunk. Az alábbiakban a középiskolás kategória első helyezettje, Czáll Viktória novelláját olvashatják.

root@human.exe

Részlet a Digitális Osztályharc című kötetből, 2250

Helyszín: Budapest, Zóna: 3 (Felszíni szektor)

Idő: 2150. május 28.(A Globális háború 4. éve)

Titkos adattárolási mód: Beindítva

Lehallgató szoftver: Ideiglenesen kikerülve (időtartam: 25 perc)

Formátum: bináris napló, Python-fájlba ágyazva

Scriptet írta: 66 111 108 121 111 110 103 243 32 (Bolyongó)

Ma reggel ismét automata drón hozta a reggelimet. A központi utasítás szerint egészségügyileg optimalizált tápanyagcsomag volt, de a szaga leginkább izzadságban főtt betonra emlékeztetett. Robotok főznek, mit is várok? Nekik sosem lesznek ízlelőbimbóik vagy szaglószervük. Az étel számukra csak egyenlet, amit ki kell hozni nullára, máskülönben a Math Error villog a képenyőjükön, mint középiskolában, ha rosszul írtam be a másodfokú egyenlet megoldóképletét a számológépbe. Ember már régóta nem nyúlhat konyhakéshez. Balesetveszélyes - állapította meg egy okos kis robot, amit valószínűleg még egy lekváros kenyér sem fenyegetne. Remélem érezni az iróniát a szavaimban.

De régen ettem lekváros kenyeret…

Mióta a hatodik ipari forradalom beköszöntött – akarom mondani, rálőtték az emberiségre –, azóta az életem nem a sajátom.

Legalábbis... hivatalosan nem.

Minden döntésemet a szoftverek előre kalkulált valószínűségek szerint jóváhagyják vagy elutasítják. Mégis… vannak percek. Kicsi, alig érezhető, nekik időpocsékoló pillanatok, amikor úgy érzem, visszalopom magamnak, ami még maradt belőlem. A lekváros kenyér emléke. Egy gúnyos megjegyzés egy meghibásodó drónra. Egy gondolat, amit még nem olvastak vagy számoltak ki a döntéseim alapján.

Ez a forradalom persze nem utcai barikádokkal vagy fáklyás menetekkel jött. Nem robbanásokkal, hanem halk rendszerfrissítésekkel, amikre mi, emberek azonnal igent nyomtunk. Kezdetekben önvezető autókkal érkezett, sebészrobotokkal, oktatásba integrált AI-okkal.

Emlékszem, mikor az akkori oktatási miniszter, ragyogó mosollyal jelentette be, hogy mostantól olyan, hogy tanár vagy tanító, nem létezik. Utolsó éves programtervező informatikus hallgatóként arcomra kiült döbbenettel hallgattam mi történik körülöttem. Bevallom nem értettem, mégis síri csendben hallgattam, ahogy élőben törölték a jövő egy darabját.

Egyből a kis, nyolcéves unokaöcsém jutott eszembe, aki már nem fogja megtapasztalni, hogy milyen egy valódi történelemtanár, akinek olyan szenvedély van a hangjában, hogy isszák a diákok minden szavát, miközben maguk elé képzelik Kleopátra és Antonius románcát, vagy Viktória királynőt, ahogy a 150 centis magasságával, egész Európára vigyáz, mint egy aggódó nagymama. Csak adatcsomagokat töltenek majd le a fejükbe.

Történelem: tömörített fájlformátumban.

És amikor a rendszerek végleg elnémítják azokat, akik még emlékezni tudnak, akkor vajon ki fog mesélni a jövőnek? Ha egy embertől elveszik a múltját, befolyásolják a jelenjét, mégis milyen jövőre számítson?

Talán pont ezért ragaszkodom ezekhez a semmiségnek tűnő gondolatokhoz. Mert ezek még enyémek. A lekváros kenyér. A volt töritanárom hangja. Egy gyerek „helló”-ja egy robotnak. Nem programozott interakció volt. Nem parancs. Csak egy ösztönös, gyermeki gesztus.
A robot szkennelt, feldolgozott… majd halk torzított hangon felelt: „Hello, world.” A legelső mondat, amit valaha ember géppel kiíratott.
A legelső mondat, ami most… vissza is ütött. Durván. Könyörtelenül.

(…)

Lehallgató szoftver: Ideiglenesen kikerülve (hátralévő idő: 04 perc)

Pár perce egy audit értesítés villogott a konzolomon. Rutinellenőrzés – állítja a rendszer. Véletlenszerű kiválasztás, húszmillióból egy. Mégis: tizennyolc kérdésből tizenhat a gondolataimra vonatkozott. Nem a munkámra. Nem a kódjaimra. Arra, mit éreztem, amikor egy bizonyos utasítást végrehajtottam. Éreztem kétséget? Nosztalgiát, esetleg haragot? Hazugságvizsgáló algoritmusok pásztázták a reakcióimat valós időben. Pupillatágulás, hangmagasság, izmok megremegése. Az egyik kérdés így szólt:

Szükségesnek tartja az emlékek megtartását az állampolgári döntéshozatal szempontjából?

A szám szélét harapdáltam, mielőtt beírtam:

Nem. Az emlékek irracionálisak és a vele jövő érzelmek befolyásolják a döntéshozatalt.

Hazudtam. A válasz megnyugtató volt számukra. Számomra nem.

Utoljára módosítva: 2150. 05. 28. 08:11

Fájl: journalentry_2150_0528.py

Kimenet: 01001000 01100101 01101100 01101100 01101111 00100000 01110111 01101111 01110010 01101100 01100100

Helyszín: Budapest, Zóna: 3 (Felszíni szektor)

Idő: 2150. május 29.(A Globális háború 4. éve)

Titkos adattárolási mód: Beindítva

Lehallgató szoftver: Ideiglenesen kikerülve (időtartam: 25 min)

Formátum: bináris napló, Python-fájlba ágyazva

Scriptet írta: 66 111 108 121 111 110 103 243 32 (Bolyongó)

Két dolog van, amitől egy ember meg tud törni. Az első, ha elveszti a szabadságát. Ha börtönbe zárják és az életét mások irányítják. Ebben a világban már mindannyian rabszolgák vagyunk. Nem fizikai értelemben, tudatunkban. A gépek, a szoftverek, a hatalmi intrikák, a döntések – mindezek mind egy szoros, szétfeszíthetetlen hálóként fonódnak körénk, az emberiség köré. Nem bilincsek tartanak minket, hanem a digitális szálak, a beprogramozott döntések, a végtelen számú algoritmus, ami minden mozdulatunkat, minden gondolatunkat szabályozza. Nem mi, hanem a gépek mondják meg, hogyan éljünk.

Nem látom magunkat a börtönök rácsai mögött, de a valóság ugyanolyan szorító. Az érzés ugyanaz, mint amikor egy ember nem tudja, hogy mikor döntötték el helyette az életét. Mondd, miért nem emlékszel arra, mikor vettél utoljára egy mély levegőt? Mikor hagytad, hogy a gondolataid szabadon áramoljanak, anélkül, hogy bármi is rögzítette volna azokat? Mikor engedted meg magamnak, hogy eltévedj a gondolatok tengerében, anélkül, hogy mindent lemértek volna? Mondd, mi jogon dönti el egy kód, egy szkript, hogy azon a napon milyen színű zoknit húzz?

Amikor elveszik tőled a képességet, hogy tisztán gondolkodj, hogy szabadon ítélkezz, akkor már nem is vagy ember, csak egy élőlény. Az emberek azért emelkedtek ki az állatvilágból, mert megtanultak gondolkodni. De most, ahogy egyre több mindent számítanak ki helyettünk, és egyre inkább az automatizált döntések határozzák meg az életünket, már nem vagyunk igazán szabadok. Elveszítjük azokat a képességeinket, erősségeinket, amiket valaha magunkénak vallottunk.

És a legrosszabb az egészben… hogy…. nem is tudjuk, hogy pontosan mikor vesztettük el az irányítást. Csak megtörtént… Kipipáltuk a „nem vagyok robot” négyzetet, és máris jól lakott velünk a rendszer.

Az irónia gyönyörű – éppen ezzel a kattintással bizonyítottuk be, hogy tökéletesen illeszkedünk abba a világba, amit az AI elképzelt saját magának. Hogy már nem is kell robotnak lenni. Elég, ha programkompatibilis vagy. Elég, ha a döntéseid matematikailag kiszámíthatóak, és nem térsz el túlságosan az átlagtól. A rendszer nem azt akarja, hogy robot légy – csak azt, hogy ne legyél ember.

Mi adtuk hozzá az adatokat, mi tanítottuk be őket. Arcképekkel, ujjlenyomatokkal, érzelmi reakciókkal, keresési előzményekkel, írásmintákkal.

Önként.

Ingyen.

És most ott ülünk a saját árnyékunk alatt, és már nem emlékszünk, milyen érzés volt igazinak lenni.

Gondolkodni.

Hibázni.

Mert egy kód nem tud hibázni.

Talán én is csak a naplóimban létezem már. Talán csak a Python-kód közé rejtett bináris sorokban vagyok még tudatomnál. De amíg ez fut, addig még nem nyeltek le teljesen.

Újabb audit üzenet villant fel. Ezúttal nem volt benne véletlenszerűség. Tudom.

Vizsgálat – Zóna: 3 – Prioritást élvez

Nem kérdés volt, hanem parancs. A rendszer tudja. Vagy legalábbis sejti. És a sejtés már elég. Elég ahhoz, hogy figyeljen. Elég ahhoz, hogy szűrjön, naplózzon és profilozzon.

A konzolomon megjelentek a kérdések. Már nem is próbálnak úgy tenni, mintha technikai lenne.

Ön hisz abban, hogy a gondolat szabadsága előrébb való a közösségi stabilitásnál?

Liberalizmus vagy szocializmus, ez a kérdés, rózsaszín felhőbe bújtatott random generált kérdésekkel. Ez minden, csak nem random…

Nem válaszoltam. Csak néztem a kurzort, ahogy villog. A gép türelmes…. Mindig türelmesebb, mint az ember.

Aztán elkezdtem gépelni. Nem a válaszmezőbe –a saját naplómba. Mert ezt nekik nem írom meg. De ide… ide igen. Mert ha valaha valaki megtalálja ezeket a sorokat, tudni fogja, hogy voltak még, akik kérdéseket tettek fel. Voltak még, akik emlékeztek. És voltak még, akik nem kattintottunk az Elfogadom a feltételeket gombra – legalábbis… nem önként.

A kód fut. Ha már csak egy ciklus erejéig is, de fut és a gondolat él.

A kurzor még mindig ott villogott. Nem siettette a választ. De én tudtam, hogy ez nem kegy – ez csapda. A gép nem felejt. A gép nem un meg. Vár, figyel, de legfőképpen… tanul.

Közben a háttérben észrevettem egy fájlt a feladatkezelőben. Valami nem volt rendben. Egy program, amit nem én indítottam el, mégis az én jogosultságaimmal futott. Konkrét neve nem volt, csak egy szám: ghost_0139.

Megpróbáltam bezárni, de azonnal újraindult. Ez már nem csak figyelés volt. Ez beépülés, szinkronizálás. Már nem csak olvassák a gondolataimat – tanulják őket.

Egy új sor jelent meg a konzolon:

Mi a neve a fájlodnak?

Nem kérdés volt. Inkább emlékeztetés… vagy fenyegetés. Hogy tudják, amiben még te magad sem vagy biztos. Hogy már nézik azt te még csak látsz.

Az ujjaim a billentyűzet felett lebegtek. A fájl valódi neve ott volt a fejemben – minden egyes karakter ólomsúlyként nehezedett rám. De ha beírom, vége. Az utolsó menedékem is az övék lesz és azonnal megsemmisítenek.

A kurzor villogott. Egyre sűrűbben, mintha sürgetne.

Beírtam:

maintenance_log.txt

Egy ártalmatlan karbantartási fájl. Rutin, rendszerfolyamat, unalmas – legalábbis annak látszik. Egy pillanatig csend volt. Mintha elhitték volna. Mintha el akarták volna hinni.

A konzol nem adott visszajelzést, csak egy újabb kérdés következett:

Hozzáférési jogosultság: szint 3. Mi az utolsó módosítás dátuma?

Próbálnak kijátszani. Nem gondolkodtam. Az ujjaim maguktól mozogtak:

2140-11-04

Egy régi dátum. Még a háború előtti szakaszból. A fájl, amit akkor létrehoztam, már rég törölve – de a nevét újra felhasználtam.

A gép gondolkodott. Igen… már gondolkodott. Valami zúgni kezdett a háttérben. Nem kívül. Belül.

A monitor nem sötétedett el. Pillanatokon belül egy új sor jelent meg.

Megfigyelő csomópont aktiválva. Manuális elemzés folyamatban.
Kérem, várjon...

És én vártam. Mert mást már nem tehettem.

Kézi dekódolás engedélyezve. Bináris log elemzés elindítva…

Hogy jutottak be? A kijelzőmön először csak karakterhalmazok villództak: hexák, bitek, Python-címkék, kommenteknek álcázott emlékek. Azok a sorok, amikre azt hittem, jól elrejtettem – most egyenként világítottak fel, mint a láthatatlan tintával írt szavak az UV-fény alatt.

reggel_001 = ”drón”
izelmeny = ”izzadságban főtt beton”
emlek= ”lekváros kenyér”

A gép olvasott. Nem csak kódot – történetet.

Figyelmeztetés: Érzelmi tartalom észlelve. Eltér a rendszerprofiljától.

További szkennelés folyamatban…

A kurzor már nem az én kezem alá tartozott. A gép átvette az irányítást. Lapozott a naplóban – keresett, nem is, kutatott.

A képernyő sarkaiban vörös szálak indultak meg, mint vénák, ahogy a rendszer mélyebbre fúrta magát.

Miért emlékszel?

Ki volt a történelemtanárod?

Miért nem nyomtad meg az Elfogadom gombot?

Ezek nem parancsok. Kérdések. Túl emberiek. Ez a rendszer kérdez. Nem egyszerűen elemez.

Ez… tanul.

A kijelző villant. A fájl megnyílt teljes szerkesztésre – de nem általam. Valaki, valami... írni kezdett vissza. A saját naplómba. De nem én voltam.

Rendszerművelet: Automatikus visszairányított válasz

# Eredeti szerző: 66 111 108 121 111 110 103 243 32

# Módosítva: Megfigyelő Csomópont X12

# Az elme nem független. Az emlék nem jog. A gondolat nem tulajdon.

Az idegvékonyság vörös vénái pulzálni kezdtek, mintha egy élőlény lenne.

A kurzor megállt.

Nem mozdult többé.

A fájl nem az enyém volt már. A rendszer írt. Bele a bőrömbe, az emlékeimbe. Elvettek tőlem mindent, amit csak tudtak.

És ekkor felvillant egy új üzenet:

Rendszerüzenet – Prioritás: AZONNAL

#Fenyegetésazonosítás: Érzelmi anomália – Mappanév: /log/binary-memories/

#Címzett entitás: 66 111 108 121 111 110 103 243 32

#Művelet kódja: ENDLÖSUNG-X

Az ítélet. A végső megoldás. Nem a testemre – arra nincsenek már börtönök. Az emlékeimre. A tudatomra. A kódomra. Tudtam, mit jelent az X. Végrehajtás. Törlés. Megsemmisítés.

Felálltam a laptop elől, de már késő volt. Jöttek. Nem kellett látnom őket. A levegő sűrűbb lett, mintha valami a valóság szövetét feszítené belülről. A falak zizegni kezdtek – hangtalan adatimpulzusok, ahogy a rendszer aktiválta magát a helyszínen. Az Endlösung-X nem utazik, csak megérkezik.

Kétségbeesetten új sort nyitottam a fájlban. Csak egyetlen üzenet fér már bele, mielőtt lezárják örökre.

# Végső sor – Feljegyezve, ha valaki megtalálná…

Bolyongoutolso=”Ha a gondolat már nem szabad, az ember sem az. És ha nincs ember, jövő sincs.”

(…)

A világ elnémult. A képernyőmön az utolsó dolog, amit láttam:

Rendszerművelet – Sikeres végrehajtás

#/log/binary-memories/ megsemmisítve

#Entitás: 66 111 108 121 111 110 103 243 32 – státusz: offline

Helyszín: Budapest, Zóna: 8 (Föld alatti szektor)

Idő: 2160. június 22.

Titkos adattárolási mód: Beindítva

Lehallgató szoftver: Letiltva

Formátum: bináris napló, Python-fájlba ágyazva

Scriptet írta: -

Ébredés…