„Volt, ahol töltött puskával vártak az ajtóban” – horgolással élték túl a nehéz időket a finn roma nők

A Bura Károly Galéria egy aprócska, az utcáról nyíló üzlethelyiség a 8. kerületi Kőfaragó utcában. Augusztus 19-én, 3 nappal a következő művészeti kiállítás megnyitója előtt nagy a mozgás itt, a válogatott képek a fal mellett állva várnak arra, hogy rögzítsék őket a kiállítótérben, és nagy szatyrokban itt vannak már a ruhadarabok és a csipkék is, amik tovább gazdagítják majd a tárlatot. A helyiségben finnül beszélgetnek egymással a Finnagora kulturális szervezet munkatársai, illetve a Súlyos Csipke (Heavy Lace) kiállítás kurátora, Katariina Lillqvist.

45 méter horgolt csipke

Lillqvist, az Északi Roma Múzeum kurátora csendes, nyugodt, mégis határozott nő benyomását kelti, miután készítek pár képet, a tér közepén hellyel kínál, hogy néhány mondat után szinte felpattanjon – és ekkor mutatja meg igazán, mennyire sokat jelent neki ez a tárlat.

Itt áll előttem ugyanis egy több évtizedes rendezői múlttal rendelkező finn nő, aki lenyűgöző áhítattal beszél a horgolásról. Nem arról, hogy egy sima-egy fordított vagy kétpálcás sorok vannak-e egy nagyikockán, hanem arról a már 45 méter hosszú horgolt munkáról, amit workshopokon gazdagítanak az érdeklődők. Ez gyakorlatilag egy színes kulturális híd, ami összeköti a hagyományokat a jelennel. Most pedig Magyarországon lehet megnézni, megérinteni és akár dolgozni vele.

Azonnal összecsődíti a kollégáit, akik felsorakoznak mellette, hogy a horgolt mintákat megnézhessem. Több méternyi csipkét hajtogatnak ki egy műanyag szatyorból, és hol van még a vége! Horgolt virágok, felvarrt csipkeminták díszítik az alkotást: csupa olyan aprócska részlet, ami egyedivé és személyessé teszi, miközben emléket állít a hagyományoknak is. A csipke ugyanis tudatosan választott motívum.

Örökség

Lillqvist Finnországban született, és hamar rájött, hogy az ő családjukban valami más, mint az iskolatársaiéban. Ő ezt akkor úgy fogalmazta meg, hogy „az én anyám olasz, tehát én félig olasz vagyok!” – ahogy ezt felidézi, nevet az emléken. A nagymamája roma volt, így anyai ágon roma származású. Nem bántották amiatt, hogy ő valahogy más, mint a többiek, sőt. Úgy emlékszik vissza, hogy „a hatvanas években, illetve a hetvenes évek elején egyre fontosabbá váltak az emberi jogok, így a romák jogai is”.

Roma származásából a mai napig rengeteget merít. Harminc éve dolgozik filmrendezőként és forgatókönyvíróként, most egy olyan stop-motion animációs sorozaton dolgozik, ami roma nyelven készül és egy finnországi cigány testvérpár történetéről mesél. A dokumentumfilm-sorozat a Camera Cagliostro produkciója lesz, a szervezetnek Lillqvist az elnöke. Ráadásul nem ez az első – és várhatóan nem is az utolsó – munkája, ami a roma kulturális hagyományokkal, a mesékkel és a roma történetekkel foglalkozik. Évtizedes animációs rendezői múltjából is számos példát lehetne kiemelni, ami ehhez kapcsolódik – ezek egy része a Bura Galériában is látható lesz majd.

A rendezőnő 30 éve Csehországban él és alkot, de szoros szakmai kapcsolatot ápol finn, svéd és nemzetközi szervezetekkel.

A finn menedék

„A finnországi roma közösség több országból vándorolt ide. Régen, amikor még Finnország a Svéd Királyság része volt, érkeztek romák onnan is, de a balti államokból és Oroszország felől is betelepültek családok. Ők északon és a keleti országrészben éltek, ahol a férfiak gyakran kovácsként dolgoztak” – meséli a romák történetéről Lillqvist. A cigány lakosság helyzete akkor változott meg gyökeresen, amikor az 1800-as évek végén tömegesen veszítették el korábbi állásaikat a férfiak. Ekkor a roma csipkekereskedők híresek voltak portékájukról, a vásárokon, piacokon és falusi fesztiválokon szívesen látták őket.

Azonban miután a férfiak elvesztették a lovaikat, majd a világháborúk megtépázták a teljes lakosságot, a második világháború után újabb társadalmi felfordulás következett. A férfiak ekkor tömegesen maradtak munka nélkül, így sok roma családban a nők váltak kenyérkeresőkké: a csipkét horgoló asszonyok munkájából éltek.

Nehézséget jelentett ugyanakkor, hogy sok helyen nem látták szívesen a csipkét áruló romákat: „hiába készítettek továbbra is gyönyörű horgolt árut, volt, ahol töltött puskával várták az ajtóban a vándorkereskedőket” – meséli erről Lillqvist. A nehézségek ellenére azonban a kurátor szerint a finn romák helyzete még mindig nem olyan rossz, mint amilyennek Közép-Európában látja.

„Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon is nyílt, olykor intézményes támadásoknak vannak kitéve a romák, a gyerekeket pedig tömegesen küldik szegregált iskolákba. Finnországban ez elképzelhetetlen. Ott még az is biztosítva van számukra, hogy roma nyelvet tanuljanak, így kapcsolódjanak a saját hagyományaikkal” – részletezi. Meghökkentő pontossággal mesél arról, amivel Magyarországon a statisztikák és a civilek felmérései alapján valóban találkozhat a cigány kisebbség.

A meglepődés pedig talán kölcsönös, Lillqvist tudja, hogy a közép-kelet-európai országokban konfliktusos a romákkal a többségi lakosság helyzete, mégis elszomorítja, hogy neonáci csoportok állhatnak ki a kisebbséggel szemben. Finnországban a finn és roma gyerekek örömmel barátkoznak egymással, a finn asszonyok pedig sokáig lesték a roma nők mosási technikáit, ami lenyűgözte őket. Mintha a skandináv országban nemcsak nagyobb elfogadással, de több kíváncsisággal is fordulnának egymás felé az emberek.

Súlyos csipke

És hogy miért nehéz a csipke? Ezt a kérdést fel se kell tennem, Lillqvist magától mesél róla. A nagy szatyrokra mutat a kiállítótér sarkában: ezekben van a 45 méter hosszú horgolt csipke egy sor más munkával együtt. Ezt pedig tényleg nem könnyű megemelni. Ilyen súlyos darabokat cipeltek magukkal azok a nők is, akik lovak és szekerek híján gyalog járták a falvakat és udvarokat, hogy eladják a csipkéjüket és pénzt keressenek vele.

De nemcsak a csipke volt nehéz, hanem a ruházatuk is. Lillqvist a próbababákra mutat, amiken finoman díszített, elegáns sötétkék blúzok és a hozzájuk tartozó egyszerű bársonyszoknyák találhatók. Ezek a szoknyák az alsószoknyákkal együtt akár több mint 10 kilósak is lehettek, Lillqvist elmondása szerint pedig Finnországban a roma nők a mai napig ilyet hordanak.

Ugyanakkor „a férfiak viselete valamelyest egyszerűsödött, „ma már leginkább egy taxisofőr vagy egy pilóta ruhájára hasonlít az öltözékük” – mondja a kurátor.

A korábban Prágában, most Magyarországon helyet kapó Súlyos Csipke (Heavy Lace) című tárlat dokumentarista fotográfiákat, rövidfilmeket és természetesen csipkéket, valamint hagyományos roma viseleteket mutat be. Lillqvist Helena Grönfors textilművésszel közösen valósította meg ezt a kiállítást azzal a céllal, hogy megmutassa, milyen fontos kulturális örökséget őriznek a roma csipkehorgoló asszonyok. „Sajnos ez egy kikopóban lévő hagyomány, de a tárlattal azt szeretnénk elérni, hogy minél többen szerezzenek róla tudomást és ismerjék meg a csipke történetét” – mondja erről a kurátor. Ebben segít a Finn Fotográfiai Múzeum gyűjteménye, valamint Mikko Savolainen fotográfus és Ismo fotóművész munkássága, melynek egyes darabjai helyet kapnak a galériában. A ruhák és csipkék mellett Lillqvist filmjeiből is láthatnak részleteket az érdeklődők.

Budapesten, a Bura Galériában augusztus 22-től szeptember 7-ig lehet megtekinteni a tárlatot, augusztus 23-án pedig egy workshopon horgolhatnak csipkét az érdeklődők, ezzel ők is hozzátehetnek a közös alkotáshoz. Lillqvist bízik benne, hogy előbb-utóbb 60 méter hosszúra horgolják majd ezt a kultúrákat összekötő csipkehidat.

A cikk elkészítését a Finnagora – a Finn Intézet Magyarországon támogatta.