„Olyan, mint az élet, hogy minden csak egyszer van" – magyar alkotók, akik beleszerettek a Polaroidba

„A nyolcvanas évek végén járunk. Két zseniális fickó, Vasicza Ferenc és Vasicza József kitaláltak egy szerkezetet, amely egy egyszerű képmanipulálási eljáráson alapult. Ezeket női fodrászüzletekben helyezték el, és a segítségükkel a vendégeknek lehetőségük volt kipróbálni különböző frizurákat úgy, hogy saját arcuk jelent meg egy vágyott hajviselettel. (…) A találmány polaroid technikára épült, így kerültek kapcsolatba a céggel, amely megkérte őket, hogy képviseljék a Polaroidot itthon. Ez volt az azonnali igazolványkép-készítés, a Polaroid Studio Express-hálózat alapja.” Ezt Veres Gábor meséli a Polaroid: című, idén megjelent interjúkötetben. Veres fotográfus, de feltaláló, fejlesztő is, kiterjedt kapcsolatokkal a művészeti világban és egy ponton az USA-ban a két világháború között alapított cég, a Polaroid magyarországi képviseletébe is bekapcsolódott.

A fenti pár sor jól érzékelteti a rendszerváltás utáni időket, a véletlenek, a lehetőségek, a technológia és a leleményesség találkozását: gyors, instant és egyszeri, mint maga a polaroid. Ugyanakkor kimerevített, végtelenített pillanat, ahogy Veres fogalmaz: „a polaroid történetében benne van az egész rendszerváltás története”.

Persze itt pusztán a hazai történetről van szó: a polaroid mint technika (gép és film) és a Polaroid mint vállalat kezdeti, magyarországi recepciójáról. A kötetben található képek jelentős része – itt most nagy levegőt veszünk – a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Magyar Nemzeti Múzeumának Történeti Fényképtárából való. Mialatt a kötet készült, ismét csak elindult egy rendszerváltás (valamiképp itt ér össze a könyv terében az 1989-et követő idő a mával), így komoly esély nyílt arra, hogy a Közgyűjteményi Központ (MNMKK) és vele a nyakatekert intézménynevek és betűkombinációk is eltűnjenek, de azért egy pillanatkép erejéig álljunk meg ennél a szerencsétlen elnevezésnél, amelynek a kötet kolofonja is emléket állít.

A Történeti Fényképtár két munkatársa, Fisli Éva és Szegedy-Maszák Zsuzsanna által szerkesztett könyv a polaroid magyarországi kreatív felhasználásról szól, arról a hőskorról, amikor az addig COCOM-listás kamerák és nyersanyagok egyszer csak megjelentek Magyarországon. A kutatás, illetve a könyv-projekt egy meg nem valósult kiállítás nyomán kezdődött el. A tárlat 2023-ban, az André Kertész-emlékév részeként jött volna létre, és a világhírű fotográfus időskori polaroidjaiból válogatott volna – a kutatóknak azonban ez adta az ötletet, hogy Kertész képeinek kontextusában beszélni kellene a technika magyarországi használatáról. A könyv, amelyben fotósok, művészek, kreatív szakemberek szólalnak meg, végső soron erről ad képet, de természetesen nagyon erőteljesen beszél az akkori időkről is.

Tiltások és listák ide vagy oda, Polaroid kamerák már a '80-as években felbukkantak a kereskedelem szürkezónáiban – akad a könyvben, aki úgy emlékszik, hogy a „közületi Ofotértban” is –, jómódú nyugati rokonok is behozták az országba, a technika azonban csak az államszocializmus végével vált hozzáférhetővé. Hirtelen megnyíltak a sorompók, sok minden lett elérhető, megvalósítható – kis túlzással, egyszerre jön be az instant fénykép és a személyi számítógép –, és mindaz, ami a világ fotóművészetében már a hatvanas évek óta zajlik, mintha néhány évbe sűrítve lepörögne itthon is. Amit Andy Warhol már 1958-tól használhatott, azt a hazai alkotók jobbára csak a '80-as évek végétől vehették a kezükbe – fel is szabadul bennük a kísérletező kedv.

A polaroid filmet Edwin H. Land fizikus találta fel, és ő alapította 1937-ben a Polaroid céget is. A fény és az anyag kölcsönhatásából indult ki, azzal az elgondolással, hogy lehetséges olyan filmet készíteni, amely sötétkamra használata nélkül, azonnal előhívható – ebből lett ez az instant fotótechnika. Szendvicsszerű, három rétegű nyersanyagról van szó: a felső egy átlátszó védőlap, a középső a film emulziója, az alsó pedig az előhívóanyag, lényegében vegyszerzacskó, amely reagens anyagokat (hívó- és festékmolekulákat) tartalmaz. A polaroid gép hengerei préselik szét ezt a tasakot, a szétterülő lúgos vegyszer megállítja a további fényérzékenységet, és aktiválja a festékeket. Az előhívás mintegy 60 másodpercig tart, a kép ténylegesen a szemünk előtt jön létre.

A polaroidot az államszocializmusban leginkább mint „technikai érdekességet" tárgyalták szaklapok. Később divatfotósok használták fázisfotók, tesztképek készítéséhez, megjelent a bűnügyi fotográfiában, a közlekedésrendészetben, de '89 után alkotók, művészek is kezükbe vehették. Még mindig kiváltságos kevesek, de már némileg szélesebb körben, és egészen más ambíciókkal.

Noha a polaroidot a bevezető tanulmány szerint hívták rögtönfotónak, sőt tüsténtfotónak is, az alkotók az azonnaliságon kívül egyéb potenciált is láttak benne, újfajta képalkotási módok, látványteremtés és képi narratívák esélyét. A cég hazai képviselete pedig bennük – és nemcsak a női fodrászatokban vagy az Eötvös Cirkusz Karcsika nevű majmával készült instant gyerekportrékban – látott lehetőséget. Az említett Veres Gábor például nagy mennyiségű nyersanyagot adott a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) frissen alakult Intermédia Tanszékének. A könyvben erre visszaemlékező Sugár János azt mondja, hogy a tanszéken „hegyekben állt a polaroid”, például felvételi feladatokhoz is használták, alkotóként pedig neki az „itt és most érzete” jött át a technikából először.

Barkácskorszak, mondanánk, hiszen az alkotók számára a technika ugyanúgy újdonság, mint a radikálisan átalakuló társadalom feltételrendszere. A kötetben többek között az az izgalmas, hogy az interjúkon és a személyes praxisok leírásán ez a kettő egyszerre süt át.

Kísérleteznek a nyersanyaggal, roncsolják, szétszedik, tanulmányozzák, miközben az instant kép dokumentum-jellege, valóban megismételhetetlen volta, a sztenderd, négyzetes formátum, az utólagos manipuláció lehetetlensége tulajdonképpen mindegyiküket izgatja. Van, aki fénykísérleteket folytat vele (Kecskés Péter), van, aki a mozaiktechnikát ülteti át polaroidra, egyfajta mátrixot hoz létre, miközben a nyersanyagot fotogramként, a kamerát hordozóként fogja fel (Várnagy Tibor, Eperjesi Ágnes), van, aki ráír, ráfest, felülír (Šwierkiewicz Róbert), van, aki a fekete-fehér képeinek szemléletét viszi tovább polaroiddal (az író Nádas Péter), van, akit a popos érzet és képi textúra ragad meg (Stalter György), van, akit a szerialitás, a fázisszerűség és a sajátos színvilág izgat (Palotai Gábor), van, akit a nyersanyag kémiája foglalkoztat (Erdei Gábor), és van, aki elképesztő kreativitással használja a korszak szereplőiről készített portréihoz (Rodolf Hervé). Ezen a ponton a könyv egy hiányosságáról is beszélni kell: nagyon hasznos lenne rövid biókat is kapni a nevek mellé, az olvasótól nem elvárható, hogy mindenkit azonosítani tudjon, még akkor sem, ha a beszélgetésekből sok életrajzi részlet kiderül.

Az interjúk a konkrét praxisokon túl is sok mindent megmutatnak a korszakból. A beszélgetések mögött kirajzolódnak az akkori színtér körvonalai: milyen műhelyek, szervezetek, egyesületek működtek a rendszerváltás utáni időkben, ahol fotós alkotók találkozhattak, eljárásokat és eszközöket ismerhettek meg, és ahol nemzetközi kapcsolatok épülhettek. A törvényi változások, a civil szervezetek szabad alapítása is segített abban, hogy 1989-et követően termékeny közeg jöjjön létre az alkotók körül. Történik itt hivatkozás a Fiatal Képzőművészet Stúdiója Egyesületre (FKSE), a Fiatal Fotóművészek Stúdiójára (FFS), a Liget Galériára, de olyan szerveződésekre is, mint az Egyesült Képek Egyesülete (EKE). Némelyik ma is létezik, és a szerepük hasonló volna, a szakmai párbeszéd, fejlődés, innováció és persze képviselet terei – csak éppen a pezsgő színtér fagyott meg hosszú időre.

Az pedig szinte szíven üt, hogy milyen elevenséggel és intenzitással indulnak meg a nemzetközi együttműködések, kapcsolatok ebben a korszakban – és a kötetből is látszik, hogy ebben többek között a Soros Center for Contemporary Art-nak is hatalmas szerepe volt.

Várnagy Tibor – képzőművész, kurátor, művészetszervező, hosszú ideig a Liget Galéria nevű nonprofit hely vezetője – például elmeséli, hogy Polaroid kamerát 1989-ben, illetve -90-ben kezdett használni, amikor egy-egy hónapra Amerikába utazott, mint ahogy a felélénkülő csereutak során onnan is érkeztek ide alkotók, művészetszervezők. Egyszerűen arról van szó, hogy a művészek utaztak és bekerültek a nemzetközi vérkeringésbe: látható lett számukra sok minden, ami akkor a világban történt, mert egyrészt a Kelet-Európa iránt megnyilvánuló érdeklődés miatt meghívásokat kaptak, másrészt létrejött az az intézményes, szervezeti keret, amelyben realizálódtak ezek a meghívások.

A kötetben szereplő tanulmányokat Fisli Éva és Szegedy-Maszák Zsuzsanna jegyzik, és a hetvenes évektől máig tartó íven helyezik kontextusba az interjúkat. A könyv alaphangja korántsem nosztalgikus. Sokkal inkább személyes, miközben a megszólalók arról beszélhetnek, ami a legjobban érdekli őket, a képkészítésről. A polaroidnak ma ismét vannak elszánt rajongói, de a digitális technika és a mobiltelefonok elterjedésével, a képkészítéshez való viszonyunk radikális megváltozásával, a képi túltermeléssel mintha archaikusnak tűnne a használata. Pedig ugyanolyan friss, izgalmas és érzéki, mint egy vinyl lemez.

Polaroid:. Szerkesztette: Fisli Éva - Szegedy-Maszák Zsuzsanna. Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ, 2026.