II. Erzsébet is érintett a bukásra ítélt offshore bizniszben

A brit királyi család is érintett az offshore-botrányban, derül ki a most feldolgozott Paradise-iratokból. A dokumentumokat másfél éve szivárogtatták ki, és 96 szerkesztőség 400 újságírója még ma is dolgozik a több mint 13 millió irat feldolgozásán.

II. Erzsébet brit királynő persze nem vett részt céges taggyűléseken a Kajmán-szigeteken, ám annyi biztos, hogy az összesen 500 millió fontos királyi vagyon egy részét a vagyonkezelő Lancaster hercegség (Duchy of Lancaster) olyan instrumentumokba fektette, amelyekbe talán nem kellett volna: nagyjából tízmillió fontot helyezett olyan alapokba, amelyeknek székhelye a Kajmán-szigeteken vagy a Bahamákon található. 

Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a befektetések révén a királynő elkerülte az adófizetést, és az efféle ügyletek önmagukban nem számítanak illegálisnak, de maga a tény, hogy a brit uralkodóház offshore ügyletekben érintett, mégis felvet kérdéseket.

II. Erzsébet

Az egész offshore biznisz és a most feldolgozás alatt álló dokumentumhalom ugyanis elsősorban nem azért fontos, mert kiderülhet, hogy uralkodók, hírességek vagy politikusok póbálják minimálisra csökkenteni adófizetési kötelezettségüket – ez csak a felszín. A valódi kérdés sokkal inkább az, hogy mikor omlik össze a korábban sziklaszilárdnak hitt kártyavár. Erre biztosan nem kell sokat várni, sőt a háttérben már meg is indult a a rendszer bomlása. Ennek nem oka, hanem épp a következménye, hogy a korábban hétpecsétes titokként kezelt dokumentumok kiszivárogtak, miközben az offshore-biznisz pusztulását már 2011-ben meglengette egy Brother Layman álnév mögé rejtőző szerző az Offshore halála című könyvében.

Rogyadozik a kártyavár

Az offshore-cég alapvetően legális struktúra, hiszen bárhol lehet céget alapítani – ezt hangsúlyozzák az ügyletekben érintett tanácsadók és ügyvédek. Mint ahogy az sem feltétlenül bűn, ha véletlenül pont ott keletkezik irdatlan profit, ahol az adókulcs gyakorlatilag nulla. Így évtizedeken át az volt a bevett módszer, hogy a cégcsoportok a különböző struktúrákon keresztül olyan országokban mutattak ki komolyabb eredményeket, ahol nem kellett túl sokat adózni. Hiába volt gyanús egy ügylet, az adóhatóságok sok mindent nem tehettek – már csak azért sem, mert a kiválasztott országok semmilyen érdemi tájékoztatást nem nyújtottak a hatóságoknak, arra pedig egyetlen államnak sem volt kapacitása, hogy minden határon átnyúló ügylet mellé ellenőrt állítson. 

Pontosan lehetetlen megbecsülni, mekkora kárt okoztak a vállalatok saját országuk költségvetésének azzal, hogy kicsatornázták a profitjukat és elkerülték az adófizetést: a témával foglalkozó Tax Justice Research és az IMF a 2010-es évek elején évi 500 milliárd dollárra, a teljes magyar GDP majd négyszeresére becsülte az így keletkezett kárt.

Ez ellen addig gyakorlatilag lehetetlen volt hatékonyan fellépni, amíg az offshore cégeknek helyt adó országok nem voltak hajlandók együttműködni a hatóságokkal. Attól, hogy offshore-nak nevezik őket, nem kell feltétlenül egzotikus szigetekre gondolni: Ciprus vagy Málta, de az USA több állama, illetve a brit koronához tartozó Jersey vagy Ausztria és Liechtenstein is keményen őrizte titkait az unió más tagállamának adóhatóságai előtt. Az offshore-ozáshoz nem kellett tengerpart, sőt egzotikum sem, egyes iparágak esetében Magyarország is offshore-helyszínnek minősült. Az EU, a G20-ak és az OECD is egyre többet foglalkoztak a kérdéssel, és az offshore államok az elmúlt években fokozatosan egyre nagyobb nyomás alá kerültek.

Már inkább csak nyaralóhely CiprusFotó: F. Szabó Emese

„Adócsalókat támogatok”

Az életbe léptetett rendelkezések végül arra kényszerítették az országokat, hogy járuljanak hozzá az offshore háttér felszámolásához. Ezt két módszerrel lehetett elérni: az egyik a büntetés, a másik az átláthatóság, a transzparencia, és úgy tűnik, az utóbbi bizonyult erősebbnek. 

Egy OECD-ajánlás szerint, amit 2014 végén kezdtek el tömegesen aláírni az érintett országok, minden állam köteles adatot szolgáltatni az  adóhatóságoknak arról, hogy egy adott gazdasági társaságban ki az igazi tulajdonos, az úgynevezett végső haszonhúzó. (Erről uniós irányelv és minden tagállamban törvény is született.) Ha ezt egy ország nem teszi meg, lényegében magára ragaszthatja az „adócsalókat támogatok” feliratú matricát. Mára ugyanis az általános közhangulat szerint az az ország, amelyik nem ad ki adatot, segíti az adócsalást, a pénzmosást. Egy az OECD által vezetett lista szerint a korábbi offshore helyszínek saját vállalásuknak megfelelően 2017 vagy 2018 szeptemberéig kötelesek minden külföldi hátterű cégről adatot szolgáltatni. Legkésőbb egy év múlva tehát minden adóhatóság tudni fogja, hogy melyik állampolgára milyen külföldi cégben visel tisztséget.

Az érintett cégeknek és valódi tulajdonosaiknak is égető volt, hogy rendezzék ügyeiket. Ha ugyanis az adóhatóság gyanús ügyletekről szerez információt, könnyen lecsaphat az adóelkerülő cégre. Így a tulajdonosok rohamtempóban kezdték felszámolni az offshore helyszíneken működő vállalatokat, és nekiálltak hazatelepíteni őket, vagy más módon rendezni a nyitott kérdéseket. A legtöbb ügyet már tavaly rendezték – az adóhatóságok idén a 2016 végi állapotokról kaptak tájékoztatást, vagyis addigra már rendezni kellett egy sor ügyet.

Vége a dalnak

Ezzel a klasszikus offshore cégek kora gyakorlatilag véget ér. Ha marad is titkolózó cég vagy ország, azt a már említett másik eszközzel, a büntetéssel lehet jobb belátásra bírni. Itt nem adóhatósági bírságokra kell gondolni, hanem inkább könyveléstechnikai lépésekre. A szabályok most sem tiltják, hogy valaki olyan államban alapítson céget, amely nem szolgáltat adatot – ilyen például Trinidad és Tobago. Természetesen az sem tilos, hogy egy amerikai vagy európai társaság ilyen céggel üzleteljen. Csak éppen az ilyen cégnek nyújtott szolgáltatás árát nem lehet költségként elszámolni, tehát adózni kell utána, ami azért lényeges, mert tipikusan úgy lehet kicsatornázni a pénzt, ha a külföldi offshore leány extra szolgáltatást nyújt az otthoni anyavállalatnak. Az új körülmények között pedig nem igazán éri meg ily módon adót optimalizálni.

Az offshore helyszínek ugyanakkor nem tűnnek el nyomtalanul. Továbbra is lesz olyan ügylet, olyan bevétel, amelyet az érintettek – leginkább annak eredete miatt – el kívánnak dugni a hatóságok elől. Annak a gyakorlatnak azonban nagy valószínűséggel vége, hogy a legálisan megszerzett vagyont a törvények betartása mellett adómentesen el lehessen tüntetni. 

Naiv ábránd lenne persze azt gondolni, hogy az offshore-ozással minden adótervezés és -trükközés is eltűnik. Tipikus példa erre a techcégek által kiépített struktúra, amely teljesen transzparensen tünteti el a nyereséget azokból az államokból – praktikusan az Európai Unióból – ahol túl sok adót kellene fizetni. Az ilyen típusú „adótervezés” ugyanakkor inkább a szabályozás bizonytalanságára épít, semmint az információ eltüntetésére, ahogy az eddig történt.