Ramen

Misi azt mondta, az időutazót már majdnem két hete tartják láncon lent a bunkerben, amit a nagyapja épített.

Először nem akartuk elhinni persze, annyi mindent hazudott már nekünk, a fekete repülőkről például, amik miatt az apjának külön kellett járőrözgetni a reptér körül a héjával, de aztán mutatott az időutazóról egy videót, ahogy az ásványvizes kartonok tetején kuporgott.

– Nem sokat csinál – mondta Zotya, de azért kétszer megnéztük újra. Az időutazó a térdét átkulcsolva ült a kartonon, csillogott, mint az ezüst.

– Azt hittük, valami ruha az rajta, de sehogy se tudtuk leszedni róla, aztán apám rájött, hogy biztos a bőre – mondta Misi.

– Hogy tudtátok elkapni? – kérdeztem.

Az időutazók mindig hirtelen bukkantak fel a legváratlanabb helyeken, pár pillanatig bámészkodtak, aztán ahogy jöttek, úgy el is tűntek. Még lekamerázni vagy lefényképezni is ritkán lehetett csak egyiket-másikat. Mindenki utálta őket, mert általában nem hoztak szerencsét.

– Apám azt mondja, kint volt az erdőn a héját vadásztatni, az meg persze megint nem akart kézre jönni, utána kellett menni a madárfogó hálóval, akkor látta meg. Fent volt a domb tetején, ott, ahonnan a legjobban látszik az erőmű, azt nézte, aztán észre se vette, hogy apám mögéje került.

Misi apja a repülőtér solymásza volt, az volt a dolga, hogy elijessze a gépek közeléből a galambokat. Persze ezt se akartuk neki elhinni, amikor először elmesélte.

– És mért nem engeditek el? – kérdezte Zotya.

– Vagy mért nem viszitek be a parancsnokságra? – kérdeztem.

– Hülye vagy? – mondta erre Misi. – Mit mondunk majd nekik, hogy az erőmű körüli tiltott erdőben voltunk orv-nyulászni meg fácánozni, aztán véletlenül fogtunk egy időutazót? Apámat egyből kirúgnák.

– Te is ott voltál? – kérdezte Zotya. – Az előbb még azt mondtad, Apád volt csak ott egyedül.

– Akkor nem tudta volna hazahozni – Misi rántott egyet a vállán. – De ha nem hiszitek, akkor nem hiszitek – és kivette Zotya kezéből a telefont.

– Mér nem hagyjátok elmenni? – kérdeztem most már én is.

– Nagyapám ki akarja vallatni – mondta Misi. – Azt mondja, rosszat jelent, hogy az erőművet nézte. Az mindig rosszat jelent, hogyha ezek néznek valamit.

– Hagyjál már – mondta Zotya. – Nagyapádnak az a mániája, hogy az erőmű fel fog robbanni. Tudja az egész város, elmondta mindenkinek. Régen még megafonnal prédikált róla a Főtéren, győzködte a népet, építsenek bunkert.

– Fel is fog, az nem is kérdés – mondta Misi. – A kérdés csak az, hogy mikor. És nagyapám azt mondja, hogy az időutazónak ezt tudnia kell. És valahogy ki fogja szedni belőle. Száz százalék.

– Mit adtok neki enni? – kérdeztem.

– Semmit nem akart megenni. Aztán tök véletlenül kiderült, hogy a rament szereti. De csak a poliposat.

– Fujj – mondtam.

– Fujj – mondta Zotya is.

– De arról is csak a levest issza le, a tésztához nem nyúl.

Erre már nem is pfujjoltunk.

– És hogy vallatjátok? – kérdeztem.

– Azt nem mondhatom el – mondta Misi.

– Tuti, hogy van arról is videód – mondta Zotya. Hirtelen odanyúlt, kikapta Misi kezéből a telefont.

– Add vissza – mondta Misi –, úgyse tudod a kódot. – De addigra én már mögötte voltam, elkaptam a nyakát és satuba fogtam.

Megpróbált oldalba könyökölni és lábfejen taposni, pont úgy, ahogy honvédelem órán tanultuk, de szerencsére elég bénán csinálta, és túl gyenge is volt. Zotya lehúzott neki egy pofont.

– Nyugodjál már – mondta. Misi el akarta rántani a fejét, de Zotya telibe kapta.

– Kapd el a karját – mondtam, de Zotya akkor már Misi csuklóját fogta, rányomta az ujját a telefon ujjszkennerére. Nem ment könnyen, mert Misi nagyon vergődött, de erősen fogtam, és akkor feloldódott végre a telefon. Elengedtem Misit.

– Adjátok vissza – mondta, a nyakát masszírozta, az egyik oldalon kicsit vérzett a szája.

A képernyő fölé hajoltam, Zotya a videók előnézeteit pörgette, a szülinapi videók meg szelfik után végre eljutott az időutazóshoz, továb görgetett, de hiába, azon kívül már csak egyetlen egy volt a telefonon, annak is egy sötét téglalap volt az előnézete.

Azért rányomott, a videó elindult, sötét volt rajta, aztán egy zseblámpa fénye látszott, ahogy körbevilágít a bunkereben, a kamera a láncra közelített, hangtalanul követte. Szuszogás hallatszott, egy pillanatig azt hittem a videóról hallom, de Misi volt az, odahajolt velünk együtt ő is a képernyő fölé.

A képernyőn a lánc látszott, ahogy körbe tekeredett az egymásra halmozott vizes rekeszek és konzervhalmok körül, a lánc végén ott volt az üres acélnyakörv.

– El akartam engedni, de akkorra már elszökött magától – szólalt meg nagyon halkan Misi.

A kamera tovább mozdult, a felvételen a bunker betonpadlója látszott, egy kupacban üres ramenespoharak, melléjük szórva egy csomó tészta. A kamera akkor rándult egyet, látszott, magasra emelték, a lámpa a tésztahalomra világított, tisztán látszott, hogy a tészta szálaiból hét számot raktak ki egymás mellé. Egy dátum volt: évszám, hónap nap.

Éreztem, hogy kiszárad a szám.

– Ez két hét múlva lesz – mondta Zotya, remegett a hangja.

– Mért nem egyből ezt mondtad – kérdeztem, visszaadtam Misinek a telefont.

– Úgyse hittétek volna el – mondta, aztán a kézfejével letörölte a szája sarkáról a vért.