Új tanulmányok az MIT, a Stanford és az Illinois-i Egyetem kutatóitól az árak meghatározásával próbálkozó argentin kormányról és a szegényeket nehezebb helyzetbe hozó amerikai szabályozásokról. Heti közgázhíradónkat hallják.

Az árakat érdemes a keresletre és a kínálatra bízni

Időről időre előkerülnek olyan ötletek, hogy valaminek hivatalosan is meg kéne határozni az árát, hiszen mégsem engedhetjük meg, hogy annyira drága legyen valami, mint amennyire a piac diktálja. Sok módja van annak, hogy a szegényeket segítsük, például a különböző transzferek, támogatások, mégis vannak, akik szívesebben szabályoznák az árakat. Ilyen árszabályozás a lakbérplafon is, amiről decemberben írtam már, hogy nem működik, de jó ötletnek tűnhet meghatározni a kenyér árát is.

Egy most megjelent műhelytanulmány argentin tapasztalatok alapján arra jut, hogy az árszabályozás ott bevezetett formája legfeljebb félsiker volt: bár legalább nem vezetett hiányhoz, a cégek viszonylag egyszerűen ki tudják játszani a konkrét termékekre vonatkozó plafont.

Diego Aparacio és Alberto Cavallo (MIT) azt vizsgálták, hogy mi történt, amikor 2007 és 2015 között az argentin kormány megpróbálta meghatározni, mennyiért adhatnak a szupermarketek bizonyos termékeket. Az ottani kormány 2013-ig csak a fű alatt tárgyalt a szupermarketláncokkal. Aztán a 25 százalékos inflációt látva először minden termék árát befagyasztotta néhány hónapra a nagy láncokkal kötött megállapodással. Végül elengedte az árakat, kivéve egy 500 termékből álló, különböző élelmiszereket és hasonló mindennapi szükségleteket tartalmazó listát. Ezeknek a termékeknek 6 hónapig nem változhatott az ára.

Az argentin kormány még arra is gondolt, hogy nem minden bolt ugyanazt árulja, így minden üzletnek saját listát írt elő. Sőt, a hatóságok nemcsak a meghatározott árakat ellenőrizték, hanem azt is, hogy a termékek mindig legyenek elérhetőek (így persze kevésbé meglepő, hogy nem lett nagy áruhiány). 2014 elején végül 100 termékre csökkentették a szabályozott listát. Ekkorra már szó sem volt titkos megállapodásokról: telenyomták a sajtót az árszabályozással, országszerte reklámozták a szabályozott árakat, sőt mobilalkalmazásokat fejlesztettek, hogy az emberek segítsenek megállítani az árdrágító boltokat.

De mi volt ezeknek az intézkedéseknek a hatása? Aparacio és Cavallo egy nagy internetes áruház napi árait gyűjtötték össze 2007 és 2015 között. (Hasonló adatokat bárki letölthet a The Billion Prices Project honlapjáról, ahova ők is felteszik az áraikat.) 15 millió adatpontot gyűjtöttek be: a 9 év minden napján az összes, a boltokban kapható termék árát. Persze ezek csak egy kis részének próbálta meghatározni a kormány az árát, de ezek voltak a legfontosabb árucikkek, már ami az inflációs számításokat illeti. (Az inflációt egy meghatározott termékkosár alapján számolják).

A kutatók arra jutnak, hogy a termékek árának korlátozása nem volt érdemi hatással az inflációra: csak rövid távon estek a termékek saját árai. Bár azt várná az ember, hogy az eladók cserébe más, nem szabályozott árú termékeket drágítanak majd, nem így történt. A cégek csak a 2013-ban néhány hónapig tartó teljes árbefagyasztás idején hagyták abba egyes termékek árusítását, de a tanulmány szerint más időszakokban nem történt ilyen, ami meglepő lehet, hiszen a sztenderd közgazdasági elmélet szerint ha korábban tökéletes volt a verseny a cégek között, akkor ilyen helyzetben áron alul, a termelési költség alatt kellett volna árulniuk a termékeiket. Persze ennél bonyolultabb a helyzet: például ezekkel az áron alul értékesített termékekkel tudják behozni a vásárlókat, akik más árucikkeket is vesznek, amiket megéri eladni. Ráadásul a kormány rá is kényszeríti ez eladókat, hogy mindent áruljanak tovább.

A sztenderd elmélet szerint az árkorlátozás áruhiányhoz vezethet, mert a piaci árnál alacsonyabb árnál nagyobb a kereslet, mint a kínálat. A tanulmány szerint az árkorlátozások után többször fogytak ki az eladók a korlátozott árú termékekből. Ami viszont igazán érdekes: amikor konkrét termékek árait korlátozták, a cégek nagyon hasonló, de jóval drágább cikkeket dobtak piacra. Például néhány nappal azután, hogy a kormány korlátozta egy népszerű csokis-vaníliás desszert árát, megjelent az 50 százalékkal drágább vaníliás-csokis desszert.

Akaratlanul is a szegényeknek árthatnak bizonyos szabályozások

Az energiafogyasztás adóztatása mellett egy másik eszköz az energiahatékonyság növelésére a különböző szabályozások bevezetése. Az USA sok államában vannak érvényben olyan szabályok, amelyek minden újonnan épített háztól megkövetelnek egy minimális energiahatékonysági szintet. Christopher Bruegge (Stanford), Tatyana Deryugina (University of Illinois) és Erica Myers (University of Illinois) tanulmányukban azt vizsgálják, milyen hatásuk van az ilyen szabályoknak a különböző keresetű emberek házaira.

A kutatók azt használják ki, hogy Kalifornia különböző részein a különböző éghajlatok miatt eltérő szabályozás van érvényben. De nem a különböző éghajlatú nagy területeket hasonlítják össze, hiszen ezek sok más szempontból is jelentősen eltérhetnek egymástól, hanem csak az éghajlati határokon lévő szűk, 3 kilométeres zónákban lévő házakat, a határok két oldalán. Azt vizsgálják, hogy ezekben a szűk zónákban, egymáshoz közeli helyeken hogyan alakultak a házak árai és méretei 1982-től, amikor bevezették a különböző szigorúságú szabályozásokat.

Az eredmény: a szigorúbb szabályozások egy kicsit, nagyjából 1 százalékkal csökkentették a háztartások áramfogyasztását. De nem ez az igazán érdekes hatásuk, hanem hogy átlagosan ugyanennyivel csökkentették a házak méretét. Az alsó két jövedelmi ötödben ez a hatás sokkal nagyobb: itt az energiafogyasztás is 4 százalékkal csökkent, csak éppen vele csökkent az egyes házak mérete is. Ami miatt viszont igazán rossz a szegényebbeknek a szabályozás: miközben átlagosan 2 százalékkal nőttek a négyzetméterárak a szigorúbb szabályozás miatt, az alsó két jövedelmi ötödben 8-12 százalékkal esett az ingatlanok értéke – felerészben azért, mert csökkent a házak mérete.

A szerző a Harvard Egyetem PhD-hallgatója.