Szuperszámítógéppel modellezték, hogyan növelhetők a túlélés esélyei egy atomtámadás másnapján
Mire kell számítani egy átlagos nagyvárosban egy atomtámadás után? Ezt modellezi az amerikai Virginia Tech Egyetem biokomplexitás intézetének kutatócsopotja egy összesen 8600 magos klaszter segítségével. Arra eddig is többféle modell létezett, hogy mi történne egy esetleges atomvillanást követő legfeljebb 10 percben. Ezekből régóta tudható, hogy a robbanás nyolc kilométeres körzetében hírmondónak is alig maradna valami, és nagyjából 90 ezren azonnal életüket vesztenék, miközben valamilyen mértékű sérülést egy közel egymilliós nagyvárosban is minden halandó elszenvedne. Arról viszont kevés elképzelés van, hogyan zajlana a túlélésért (és a sugárzással) folytatott, csak a kezdeti sokk után induló küzdelem.
Virtuális túlélési stratégiák
Chris Barrett informatikus, aki hosszú évek óta foglalkozik katasztrófaszimulációval, kutatócsoportjával azt próbálta felvázolni, hogyan védekeznének a sugárzás ellen, hol keresnének menedéket, mit ennének, hogyan gondoskodnának az életben maradásukról és a többi életben maradt túlélőről, pánikolnának-e, hová és hogyan próbálnának elmenekülni, esetleg egymás ellen fordulnának-e a városlakók. A szimulációban utóbbiak mindegyike egy virtuális címkét kapott, amelyből kiderül, mennyire egészséges, mikor tudott utoljára másokkal kapcsolatba lépni, képes-e mozogni, és legfőképpen, hogy pontosan mit tesz, ha beüt a baj.
A szimulációt nemcsak korábbi valós katasztrófák történelmi tanulságaira alapozták, hanem a mobiltelefonok, közösségi oldalak, online szolgáltatók által monitorozott metaadatokra is. Ezekből minden eddiginél alaposabban felmérhető, hogyan viselkedik az emberek nagy többsége egy-egy átlagos nap folyamán. Mikor hányan ülnek az autóikban, mennyire zsúfolt a belváros, hányan tartózkodnak az óvodák és iskolák környékén vagy épp a hivatali negyedben.
A történelmi tanulságokból pedig az tudható például, hogy csak azok hajlamosak egy esetleges kijárási tilalmat betartani, akiknek már az összes családtagjával sikerült felvenniük a kapcsolatot. Az emberek hajlamosak hasonlóképpen figyelmen kívül hagyni, hogy érdemes lenne távol tartani magukat az események sűrűjétől. Szinte biztosan a legveszélyesebb zónák felé tendálnak azok, akik semmit nem tudnak a családtagjaikról. Sőt, ez esetben még azok is kockázatvállalóbbak, akiknek nincsenek a saját szeretteikre vonatkozó félelmeik. Az emberek nagy része – legalábbis amerikai történelmi adatok szerint – igyekszik mások segítségére sietni.
Nem menekülnek fejvesztve
A Washingtont idéző virtuális városban a statikus adatok, például a lakóházak, az utak, az elektromos és csatornahálózatok, a kiemelt jelentőségű épületek (kórházak, telefon- és internetszolgáltatók) virtuális térképe mellett helyet kapott a nap folyamán dinamikusan változó képet mutató tömegközlekedés vagy a város és az agglomeráció közötti átmenő forgalom is.
Minden virtuális városlakónak meg kell próbálnia lenyomozni a családtagjait. Ha ez sikerül, a paramétereik például aszerint frissülnek, hogy személyesen találkoztak-e vagy csak telefonon beszéltek. Az algoritmus minden egyes túlélőnek újra meg újra felteszi ugyanazokat a kérdéseket. Megvan minden családtagja? Ha igen, menjen a legközelebbi evakuációs drosztra. Ha nem, próbálja őket egyenként elérni telefonon. A szoftver minden városlakó esetében újra meg újra kiszámolja, javult-e az egyéni esélye a kitelepítésre. Ez minden avatar esetében egy sor további adattól függ, például attól, hogy virtuális családtagjainak működik-e a telefonja, életben vannak-e, ha nem, mekkora a megtalálásuk esélye. Utóbbi paraméterek – a saját akcióik révén – a családtagok esetében is javulhatnak, egészen a robbanás pillanatát követő 36. óráig.
A NASA által az intézménynek adományozott adatközpont a másfél napos virtuális küzdelem végkimenetelét egyelőre csak egy teljes napi megfeszített munkával képes kiszámítani. A Barették adatait nukleáris katasztrófaelhárítási akciótervek készítéséhez felhasználni szándékozó amerikai veszélyelhárítási hivatal (US Defence Threat Reduction Agency) azonban nemrégiben 27 millió dollárt adományozott az intézetnek, hogy programjukat valós idejű modellezésre is alkalmassá tegyék.
Annyi mindenesetre már a mostani szimulációkból is kiderült, hogy a mobilhálózatokat kiszoláló adótornyok kapacitásának a növelése, illetve a kommunikációáramlás célzott javítása nemcsak ahhoz járul hozzá jelentősen, hogy több túlélőt sikerüljön kimenteni, hanem ahhoz is, hogy a városlakók rugalmasan kezeljék a hatóságok kéréseit. A szimuláció jobban informált túlélői higgadtabban reagáltak a vészhelyzetekre és gyorsabban jutottak el a még működő kórházakba vagy az evakuációs pontokra. Fontos lehet felhívni a lakosság figyelmét arra, hogy ne önállóskodjon a menekülés során, mert a törmelékekkel, kitört üvegekkel borított, esetleg megolvadt aszfalton nagy eséllyel szerezhet további (esetleg végleges) sérüléseket. Ami pedig a sugárzást illeti, az elől úgysem lehet időben elmenekülni. Több hasznot hozhat néhány vaskos, megerősített falú épület, ahová a túlélők menekülhetnek.