Lenézett hordából elit alakulat: a Francia Idegenlégió valóban legendás története
A légió katonái egészen más ritmusban menetelnek, mint más hadseregek katonái. A szokásos 120 helyett 88 lépést tesznek meg percenként, így menetelésük felettébb érdekes látványt nyújt a kívülállók számára. És bár lehet, hogy a katonái lassan masíroznak, ettől még az idegenlégió napjainkban a francia hadsereg legismertebb egysége: professzionális, jól felszerelt, sokoldalú erő.
A légió bármilyen háborús helyzetben, terepen és éghajlaton kész a harcra, 24 órán belül bárhol a Földön bevethető. Ez az elit sereg ma 8000 katonát számlál, akik 136 különböző országából érkeztek. A légió tíz ezrede közül kettő tartósan Franciaországon kívül állomásozik: az egyik különítmény Mayotte szigetén teljesít szolgálatot Madagaszkár és Afrika között, a Harmadik Gyalogosezred bázisa pedig Francia Guyanában található, tagjai főleg illegális brazil aranyásók után vadásznak manapság. A 13. könnyűdandárnak 2011-ig Dzsibutiban, majd az Egyesült Arab Emírségek területén volt támaszpontja, de 2016 óta újra Franciaország és a Camp du Larzac az otthona.
Dzsibutiban található a légió legkeményebb harci kiképző központja, a CECAP, ami napjaink egyik legkíméletlenebb katonai kiképzését nyújtja. A kiképzőket és módszereiket világszerte ismerik és félik. Minden fegyvernemből érkeznek légiósok, hogy Dzsibuti meleg éghajlatán és zord körülményei között képezzék ki őket a sivatagi konfliktusokra.
A hagyományos harci készségek megtartása mellett az elmúlt évtizedekben a légió továbbfejlesztette békefenntartói tudását is. Az alakulat a jövőben is a francia védelmi politika középpontjában marad, ami lehetőséget ad arra, hogy tovább öregbítse hírnevét, amely részben félreértéseken, néhány esetben pedig a képzelet szülte eseményeken keresztül formálódott. De a légió másfél évszázados történetét egy sor háború, konfliktus határozta meg a világ számos pontján.
Kocsmatöltelékek légiója
Bonaparte Napóleon bukása után Franciaországban megnyitották a kaszárnyákat a külföldi katonák előtt, akikre szükség volt ahhoz, hogy a restaurált királyság ingatag rendszerét fent tudják tartani. Ám 1830-ban forradalom tört ki Franciaországban, és az új alkotmány kimondta, hogy külföldiek nem teljesíthetnek katonai szolgálatot a hadseregben. De amikor az egyik oldalról bezárult a kapu, mindjárt kinyílt egy másik: 1831. március 10-én Lajos Fülöp francia király rendeletben létrehozta az Idegenlégiót (Légion Étrangère), a nem franciák katonai alakulatát.
A légiót azonban még fel is kellett tölteni emberekkel. Elsősorban tisztekből volt hiány, és a vezető pozíciókat csak franciákra akarták bízni. Az alakulat népszerűsége viszont olyan mélyen volt, hogy lasszóval sem tudtak tiszteket fogni, ha valaki ilyen ajánlatot kapott a hadseregben, egyenesen sértésnek vagy büntetésnek tekintette. Így aztán külföldiek és a francia hadsereg „legcsapnivalóbb” tisztjei kerültek a légióba.
Christophe Stoffel báró kapta azt a hálátlan feladatot, hogy próbáljon valami használható egységet faragni a keze alá kerülők vegyes garnitúrájából. Nem volt könnyű dolga. Kevés volt az altiszt, a katonák csak minimális felszerelést kaptak, még fegyverből sem volt elég. De ennél is nagyobb baj volt, hogy a légiósok unatkoztak, és unalmukban a helyi kocsmák zajos, bajkeverő visszatérő vendégei lettek. A helyi börtönben lassan több volt belőlük, mint a kaszárnyában. Stoffel báró egy ízben kénytelen volt 100 nemzetőrt bevetni, hogy egyáltalán sorakozót tudjanak tartani a kaszárnya udvarán.
Ez betette a kaput a kormánynál, amely úgy döntött, a légió nem maradhat tovább Franciaországban.
Az elbocsátott lengyel század és a spanyol mészárszék
Az Észak-Afrikába, Algírba telepített légió hat zászlóaljában főleg svájciak, németek, olaszok, belgák, hollandok szolgáltak, de volt egy hetedik zászlóalj is, amely lengyelekből állt. Úgy volt, hogy ez az egység is követi a többit Afrikába, de másképp történt a dolog. Az egyik este olyan jól sikerült, hogy a zászlóalj egy teljes százada, bő 100 ember kiszökött a laktanyából, és elindult az éjszakába kocsmázni. Az este vége az lett, hogy a részeg társaság elkezdett tiszteket verni. Az egységet megszüntették, a legtöbb lengyelt elbocsátották az eset után.
Az Afrikába került egységeknél viszont megszűnt a henyélés, az unalom, és átvették a helyét a dolgos hétköznapok: utakat építettek, mocsarak lecsapolásában jeleskedtek a katonák. A következő években kisebb-nagyobb harcokban is edződtek.
Míg Afrikában szép lassan csordogált az idő, a tenger másik oldalán, Spanyolországban 1834-ben polgárháború tört ki. A légióban szolgáló katonák között sok spanyol volt, így tartani kellett tőle, hogy a teljes spanyol zászlóalj fogja magát, és hazamegy. Joseph Bernelle ezredes ezt úgy próbálta megelőzni, hogy vegyes zászlóaljakat hozott létre, így már mindegyikben mindenféle nemzetiségű katona helyet kapott. Épphogy végrehajtották a változtatást, amikor 1835 nyarán megjött az új parancs. Madrid segítséget kért a franciáktól, amit vonakodva bár, de teljesítettek, így került a légió Spanyolországba.
Bernelle ezredes megpróbált minden tőle telhetőt megtenni az ütőképesség növelése érdekében. Egyik első intézkedésével bevezette a kötelező francia nyelvet, a másik újítás pedig a fegyvernemeket érintette. A modernizált légióban már szerepelt gyalogság, tüzérség, lovasság, műszaki alakulatok is, hatékonyabb sereg jött létre.
1837 tavaszára már csak egyetlen zászlóaljnyi ember maradt a légióból Spanyolországban, de ez nem látszott a harckészségen. Legutolsó csatájuk végére alig 130 ember maradt életben, de 700 halott feküdt a vonalaik előtt. A túlélőket hazahívták, de hazaérve nem övezte őket a hősöknek járó tisztelet: a franciák egy spanyol kitüntetést vagy előléptetést sem fogadtak el.
A légió a nagyhatalmi vetélkedések idején
Amíg a régi légió becsülettel harcolt Spanyolországban, fontos változások történtek otthon. Egyre több vezető döbbent rá, hogy szükség van ilyen egységre, de nem idegen, hanem saját célokra kell bevetni. Lajos Fülöp király 1835. december 16-i rendeletében alkotta meg az új légiót, ez a dátum lett a mindenki által ismert Francia Idegenlégió születésnapja. Tanulva a korábbi hibákból ezt az egységet egyből Algírba küldték.
Egy bő évtizeddel később a hatalomra kerülő, önmagát császárrá kikiáltó III. Napóleonnak fontos célja lett Európa hatalmi viszonyainak megőrzése. Az ezt veszélyeztető Orosz Birodalom ellen a krími háborúban (1853-1856) a franciák mellett angolok, törökök, piemontiak szálltak harcba. A légió katonái ebben a háborúban ismerték meg a lövészárokharcok kegyetlen világát, amit kolerajárvány és kemény tél súlyosbított. Szevasztopol végső ostrománál a légió annyi embert veszített, hogy egyszerűbb volt egy egész ezredet feloszlatni és újat létrehozni Algériában.
Alig három évvel később újabb nagyhatalmi vetélkedés kezdődött Európában, a franciák és piemonti szövetségeseik ezúttal a Habsburgok ellen szálltak síkra. 1859. június 4-én a magentai csatában a légió bevetésével nehezen, de sikerült diadalmaskodni az osztrákok felett. Miután Magenta francia kézbe került, a katonák megpihentek, ami túl jól sikerült: egy teljes nap józanodás kellett, hogy a másnapos légió be tudjon vonulni Milánóba, ahol felszabadítóként fogadták őket.
A háború sorsát a július 24-i solferinói csata döntötte el: a légió támadása lekötötte az osztrák erőket, amíg a francia lovasság megkerülte az ellenség állásait, és hátulról támadott. A csatát megnyerték, innen egyenes út vezetett a fegyverszünethez, majd a békéhez, a légió tagjainak pedig a párizsi győzelmi felvonuláshoz.
A műkezű Danjou százados és Mexikó megszállása
A következő helyszín Mexikó, ahol az 1860-as években Franciaország és más európai államok segítették trónra az osztrák Miksát, Ferenc József császár testvérét. Itt került sor a légió történetének leghősiesebb ütközetére.
A mexikóiak ellen a francia katonák mellett négyezer légióst is bevetettek. 1863 áprilisában a franciák szállító menetoszlopot állítottak fel, amit a légió katonái biztosítottak, plusz az első zászlóalj egy századát a konvoj elé is kiküldték további segítségnek. Ám betegségek miatt az eredetileg 3 parancsnokból és 112 légiósból álló századból a 3 tiszt és 50 ember képtelen volt ellátni a szolgálatot. Ekkor tűnt fel Jean Danjou százados, aki korábban Algériában elvesztette a bal karját, és helyette egy mű végtagot viselt.
1863. április 30-án három tiszttel, összesen 65 fővel korán reggel útnak indult a század. 24 kilométernyi menet után Danjou százados pihenőt rendelt el. A víz épp csak forrni kezdett a kávéhoz, mikor az őrszemek jelentették, hogy ellenséges lovasok közelítenek. A katonák azonnal beszüntették a falatozást, és mindenki a fegyveréért nyúlt. Danjou, látva, hogy néhány száz lovas érkezik, akik már az első rohammal elsöpörhetnék a maroknyi csapatot, visszavonulást rendelt el a közeli Cameron településre. Emberei négyszögben hátráltak, kihasználva a terep adottságait. Ha a mexikóiak túl közel értek, az alakzat megállt, és odapörkölt. Ezzel a módszerrel szép lassan elérték a falu határát.
„Ezek nem emberek, hanem ördögök”
Cameronba érve a három méter magas fallal körülvett, erődszerű kocsmába vették be magukat. A mexikói üldözők első és második rohamát a néhány tucat légiós könnyen visszaverte, de hamar kiderült, hogy az eredetileg csak pár száz fősnek gondolt helyi erő valójában 800 lovasból és 1200 gyalogosból áll. Parancsnokuk, Milán ezredes 9 órakor fehér zászló alatt maga lovagolt oda a védőkhöz, hogy elmondja, kétezer embere áll szemben alig pár tucattal, ezért inkább adják meg magukat.
Danjou százados nemet mondott, mire a mexikóiak újabb rohamra indultak. Próbáltak rést ütni az ellenség védelmén, de a légiósok sortüzébe rohantak bele. Miután visszaverték a támadást, Danjou épp parancsokat osztogatott, amikor egy orvlövésznek sikerült lelőnie. A parancsnokság így Vilian alhadnagyra szállt, aki négy órán keresztül volt a század parancsnoka, mielőtt őt is megölték.
Az újabb kijelölt parancsnokot, egy bizonyos Maudet-t Milán ezredes ugyancsak meglátogatta, hogy jobb belátásra bírja. Az egész házban halott és sebesült légiósok hevertek, amikor az ezredes az egyetlen megmaradt tiszttel és annak egy tucat épkézláb emberével találkozott. Maudet is visszautasította, hogy megadják magukat, így a mexikóiak egy órán belül újra támadtak, ezúttal is sikertelenül, pedig ekkor már csak 5 légiós és az alhadnagy maradt harcképes, és a lőszerük is kifogyott. Maudet, miután felmérte a helyzetet, a végső roham mellett döntött. Miután ellőtték az utolsó golyókat, nekimentek a mexikóiaknak. Maudet életét egyik légiósa mentette meg: eléugrott, és testével 19 lövést fogott fel. A mexikóiak erre az ezredesük parancsára beszüntették a tüzelést. Megadást ajánlottak a három életben maradt légiósnak, akikkel inkább vendégként, semmint foglyokként bántak. Milán ezredes ezt mondta róluk: „ezek nem emberek, hanem ördögök!”. A mexikóiak további huszonhárom sebesült légionáriust találtak még a romok között.
III. Napóleon elrendelte, hogy a „Camerone” szót, valamint Danjou százados, Vilian és Maudet főhadnagy nevét arany betűkkel véssék a párizsi Invalidusok palotájának falába. A cameroni csata emlékét a légió a mai napig nagy becsben tartja, és az évforduló egyik legfontosabb ünnepükké lépett elő. Danjou kapitány fakeze is előkerült, ereklyeként őrzik az idegenlégió aubagne-i múzeumában.
Gyarmati erőgyűjtés
A mexikói kaland után visszatérő légiósok hamarosan újabb háborúban találták magukat, ezúttal Franciaország védelme érdekében kellett a bajonettet feltűzniük az 1870-ben kitört porosz-francia háborúban. Figyelmen kívül hagyva a légió francia földön történő bevetését tiltó törvényt, több egységet Franciaországba küldtek, de az események a franciák számára hamar kedvezőtlenül alakultak, és december 6-ra a légió elvesztette erejének mintegy 50 százalékát. Maradványait egyetlen zászlóaljba vonták össze, végül a francia földön harcoló egységek gyakorlatilag megsemmisültek a túlerővel vívott harcokban.
A terület- és presztízsveszteséggel járó háborút Franciaország gyarmati terjeszkedéssel gondolta kompenzálni. A francia gyarmatszerzés fő színtere Ázsiában Indokína volt, ahol Kínával kellett megküzdeni, míg Afrikában a 20. század hajnalán Marokkó lett a legtöbb feszültség forrása. Az elméletileg független királysággal sok gond volt, ezért is határozták el a pacifikálást. Az események közül a Timimoun oázis megszerzése volt a legfigyelemreméltóbb, amihez 400 katonának kellett 560 kilométert gyalogolnia a Szahara perzselő homokján, 48 fokos hőségben. De becsülettel teljesítették a feladatot. A több évig elhúzódó harcok szinte csak az első világháború kitörése előtti időszakra hozták meg gyümölcsüket, ekkor került Marokkó francia ellenőrzés alá.
Az első világháborúban és utána: özönlenek az önkéntesek
Az első világháború kitörését sokan nagy lelkesedéssel fogadták Európában. Ugrásszerűen emelkedett a légióba jelentkezők száma, fiatalok, öregek, diplomások, értelmiségiek döntöttek úgy, hogy nem akarnak kimaradni a nagy kalandból. 1918-ig nem kevesebb, mint 44 ezer önkéntest vettek fel.
A legtöbb légiós 1915 májusától vett részt a lövészárokharcokban, de ennél kegyetlenebb csatákat is meg kellett vívniuk. 1916. július 4-én az Amiens-közeli Belloy-en-Santerre ellen kellett támadást indítania a légiónak. A csata úgy kezdődött, hogy tüzérségi támogatás nélkül kellett átjutniuk egy 200 méteres nyílt terepen. A német géppuskások súlyos veszteségeket okoztak, de a támadás erejét nem tudták megtörni. A következő két órában a légiósok elkeseredett utcai harcot vívtak, amíg el nem foglalták a települést, majd beásták magukat, és sorra visszaverték a tucatnyi német ellentámadást. Ez az ütközet is az idegenlégió legjelentősebb csatái közé vonult be.
A világháború után a légió visszatért korábbi gyarmati rendfenntartó szerepéhez, összetétele azonban megváltozott. A kitelepítettek ezrével özönlöttek a toborzóirodákba Oroszországból, Ausztriából, Magyarországról, Németországból, Törökországból és az akkor alakult Jugoszláviából, hogy új otthont keressenek. A gyarmati hadműveletek 1919-től Algériában és Marokkóban folytatódtak, 1925-ben sikerült legyőzni 30 ezer lázadót, akik egy szökevény légióstól kaptak tippeket a harchoz.
14 ezer olasz fogoly és harc Rommel ellen
Franciaország belépése a második világháborúba nem hozott dicsőséget az országnak, a német hadigépezet elsöpörte a franciákat. Létrejött a kollaboráns Vichy-rendszer, amit a Marokkóban diadalmaskodó Philippe Pétain marsall vezetett. A legtöbb légiós egység a Vichy-kormány hatáskörébe tartozó területen állomásozott, a 13. könnyűdandár részeként ugyanakkor egy egység Norvégiában, Narviknál harcolt a németek ellen az otthoni katonai összeomlás pillanatában.
A Nagy-Britanniába való visszavonulás után dönteniük kellett a légiósoknak: Európában maradnak és De Gaulle tábornok hívására csatlakoznak a Szabad Francia Haderőhöz, vagy visszamennek Marokkóba. Az utóbbit választotta a légiósok fele, a többiek maradtak, bár hamarosan a 13. könnyűdandár De Gaulle-hoz csatlakozó tagjai is ismét Afrikában találták magukat.
A légiósok 1941 elején Port Szudánnál szálltak partra. Kezdetben az utóvéd szerepét látták el az olaszok ellen Eritreában indított szövetséges offenzívában. Majd új feladatot kaptak, mert a 4. és 5. indiai hadosztály rohamai elakadtak az olasz védvonalaknál, a támadást a légiónak kellett befejeznie. Szinte hihetetlen, de a fővárost védő Viktor Emánuel-erőd lerohanásakor 18 elesett katona árán 14 ezer olaszt fogtak el, köztük a vörös-tengeri flotta kapitányát.
1942 elején a 13. dandár tagjai azt a feladatot kapták, hogy állítsák meg az Afrika Korps egységeit Bir-Hakeimnél. Bár a területnek nem volt semmi természetes védelme, a légiósok kitartottak, körbeaknázták, majd beásták magukat. A kezdeti harcok után Rommel tábornok felszólította a védőket a megadásra. Az ultimátum elutasítása után az észak-afrikai hadszíntér egyik legkeményebb ütközete robbant ki, amit még maga Rommel is emlegetett. A német tüzérség megszakítás nélkül lőtte a térséget, a bombázók folyamatosan dobálták a bombákat. A védők felélték tartalékaikat, így engedélyt kértek az állások feladására. A bekerített egységek június 11-én nehezen, nagy véráldozat árán, de kitörtek, és a brit vonalak mögé vonultak vissza. Áldozatuk nem volt hiába való, ugyanis a 8. angol hadsereg időt nyert a védelem kiépítésére.
1944 elején Olaszországba vezényelték a légiósokat, ahol a szívós német védelem ellen kellett harcolniuk a hegyekben, majd a nyugati frontra kerültek, ahol a normandiai partraszállás után részt vettek Franciaország felszabadításában. A világháború a Föld másik oldalán is utolérte a légió katonáit, miután Japán megtámadta Indokínát, ahol az 5. légiós gyalogezred állomásozott. Keményen ellenálltak, de a túlerővel szemben semmi esélyük sem volt. Sokakat elfogtak és kivégeztek, de háromezer katona Kínába tudott menekülni a rá váró biztos pusztulás elől.
A légió legnagyobb katasztrófája
A japánok világháborús veresége után Indokínában bizonytalanná vált a helyzet. A Ho Si Minh vezette nacionalista mozgalom fegyverkezni kezdett. A franciák a japánok távozása után azonnal visszatértek, de ez sem tudta megállítani az eseményeket, kitört a függetlenségi harc.
A háború és a légió történetének egyik legvéresebb csatája zajlott le Dien Bien Phunál, amit a franciák 1953 végén megpróbáltak visszaszerezni, bár egy évvel korábban feladták és kivonultak onnan. Az 1. ejtőernyős ezred katonái védőövezetet hoztak létre a helyi repülőtér körül a hozzájuk csatlakozó négy légiós zászlóalj segítségével. A kialakított támaszpontoknak és az előretolt állásokból kilencnek női neveket adtak, állítólag a helyőrség parancsnoka, Christian de Castries lovassági ezredes szeretői után.
A bázis létrehozásakor azonban elkövettek egy óriási hibát. Azt feltételezték, hogy a Viet Minh katonái nem lesznek képesek a dzsungelen keresztül ágyúkat felcipelni, és elhelyezni a Dien Bien Phu-völgy fölötti magaslatokon, ami súlyos tévedésnek bizonyult. 1954. március 13-án a Viet Minh mintegy ötvenezer emberrel megtámadta Dien Bien Phut, a környező magaslatokról gyilkos tüzérségi tűz zúdult az állásokra. Hiába érkezett április 10-én erősítés a levegőből, a hónap végére már nagyon kevesen maradtak a védők, május 6-ra pedig már csak Isabelle támaszpont volt francia ellenőrzés alatt. A kitörés lehetőségét elvetették, inkább megadták magukat május 7-én. Több mint négyezer katona, köztük ezerötszáz légionárius vesztette életét a harcban, és hétezret foglyul ejtettek. Mindössze tizenkét katonának sikerült elkerülnie a fogságot és eljutnia a francia vonalakig. Ez volt a légió történetének legnagyobb katasztrófája.
A légió a hidegháborúban
Miközben az algériai függetlenségi mozgalom ellen a légió sikerrel lépett fel, otthon jelentős politikai változások történtek. Egy belpolitikai válság közepette De Gaulle tábornok lett az elnök, aki elkezdett tárgyalni az algériai kivonulásról, és végül a légiónak el kellett hagynia az országot, amely egy évszázadon át otthona volt.
A légió hazatérése után átfogó átszervezés kezdődött. A létszámot húszezerről nyolcezer főre csökkentették, és az alakulat rendeltetése is megváltozott némileg: a francia kormány már nemcsak saját, hanem nemzetközi érdekből is hajlandó volt bevetni a légiót a világ forrongó pontjain. Így a légió a diktatúrák, a terrorizmus elleni globális harc részesévé vált.
A légió hidegháborús történetének egyik fontos eseménye a zaire-i (ma kongói) Kolwezi bányavárosban történt. 1978. május 13-án háromezer „katangai tigris” foglalta el a várost. Ezeket a lázadókat a szomszédos Angolában képezték ki és fegyverezték fel afrikai mércével nézve ütőképes hadsereggé kubai és szovjet tanácsadók. Érkezésük hírére a zaire-i katonák nagy része elfutott, egy részük meg átállt, így a felkelők már négyezren voltak. Háromezer embert túszul ejtettek a Kolweziben dolgozó európaiak közül, és nekikezdtek az elfogottak kivégzésének. Mobutu zaire-i elnök európai segítséget kért, és a franciák léptek is, mert fontosak voltak a térség ásványkincsei, illetve a túszok, akik között nagy számban voltak franciák is.
A légió második ejtőernyős ezrede nagyon gyorsan megváltoztatta a kolwezi helyzetet: 450 katona néhány óra alatt elfoglalta az óvárost és a városközpontot, sok túszt kiszabadítottak. A lázadók ellentámadásait gyorsan visszaverték, az éjszakai ellentámadás résztvevőit a légiósok csapádba csalták és halomra lőtték. Másnap reggel újabb 200 légiós ért földet, így már két oldalról támadták a várost. A bekerített tigrisek ekkor már csak a meneküléssel törődtek. Az AP alábbi filmje 12 percben foglalja össze a konfliktust:
A hadműveletben a légió 5 halott és 25 sebesült árán 400 lázadót ölt meg, és további százhatvanat fogott el. Az európai túszok közül kétszázat végeztek ki a tigrisek, további 2800 ember pedig kiszabadult.
Kolwezi csak a kezdete volt a francia katonai beavatkozásoknak a forró pontokon szerte a világban. Az USA a sebeit nyalogatta Vietnam után, így a franciák váltak a nyugati beavatkozások zászlóvivőivé. Néhány éven belül francia katonák álltak harcban Csádban, Libanonban és Mauritániában. A francia civilek körében a sok sikeres akció miatt óriásit nőtt a légió népszerűsége. Elkezdtek büszkék lenni erre az alakulatra.
A légió az elmúlt évtizedek minden konfliktusában ott volt. 1991-ben Irakban 48 óra alatt elérték az Eufrátesz folyót a sivatagi vihar hadműveletben. 1992-ben már Európában, a szarajevói tűzfészekben próbálták a törékeny fegyverszünetet fenntartani, amit csak 1995-re sikerült békére váltani. 2001-től Afganisztánban a Tartós Szabadság hadműveletben vetették be őket, manapság pedig békefenntartási, biztosítási, kiképzési feladatokban vesznek részt. 2008-ban Csádban, 2013-14- ben Maliban vetették be a légiósokat. Így ejtettek foglyul egy fiatal dzsihadistát:
Az elmúlt években már Franciaország területén is igénybe vették őket, a francia-olasz határnál csendőrökkel, katonákkal együttműködve határvédelmi feladatokat is ellátnak.
Négyezer magyar a légióban
A légió fennállása óta megközelítőleg négyezer honfitársunk fordult meg hosszabb-rövidebb időre valamely ezredénél. A magyar légiósok száma az első világháború utáni kivándorlási hullám, a második világháborút követő szovjet megszállás, illetve az 1956-os forradalom és szabadságharc után ugrott meg jelentősen. A legtöbben ‘56 után vetődtek a légióba, ami sokszor szinte az egyetlen alternatíva volt a külföldre menekülő, egyedülálló, végzettséggel, nyelvtudással nem rendelkező fiatalok számára.
A magyar jelentkezők száma a húszezer főt is elérte, de a szigorú felvételi rendszer miatt ezek közül kb. ötszázan jutottak be. Ezek a fiatalok aztán ott harcoltak Indokínában, Algériában egyaránt, és közülük sokan nem is tértek vissza onnan.
Tudunk olyan esetről is, amikor magyart vetettek be magyar ellen. 1962 elején egy magyar légiós az algériai-marokkói határnál teljesített szolgálatot, amikor egyik magyar társa disszidált, és elindult Marokkóba gyalog. Nem tudni, miért, de őt küldték a szökevény magyar után, akit végül nem ért utol. Ám a disszidenst Marokkóban nem a szabadság várta: a helyi arabok egy rádióvevőért elcserélték a légióval, és miután visszatért, kivégezték mint dezertőrt.
A magyar jelentkezők száma a rendszerváltás időszakában ugrott meg ismét valamelyest. Napjainkban kb. háromszáz magyar önkéntes szolgál a Francia Idegenlégióban, egyharmaduk a környező országok magyar lakta területeiről származik. Kimagasló a székelyek száma, a legtöbben Gyergyóból jöttek, ahol szinte mindenkinek van szomszédja, ismerőse vagy rokona a légióban.
Lenézett hordából elit alakulat
Amikor a légió megalakult, a francia katonák lenézték a tagjait, a korai időkben nem is teljesen alaptalanul. A légió tagjai nem léphettek francia földre, előszeretettel őket küldték a világ távoli pontjaira harcolni és meghalni a francia érdekekért. Ahogy szaporodtak a hősiességükről szóló történetek, a velük kapcsolatos ellenérzések is eltűntek.
A kezdetektől fogva közel 600 ezer ember fordult meg a soraiban, és kb. 35 ezren vesztették életüket a harcokban. Bárhova is küldik, a légió elsőként érkezik, és utolsóként távozik. Fennállása óta bármilyen származású, nemzetiségű, vallású embert befogad. A légiós tagság az új élet lehetőségét jelenti azok számára, akik háború, éhezés, munkanélküliség, kilátástalan jövő elől menekültek el hazájukból.
De nem lehet bárkiből légiós. Napjainkban már az Interpol ellenőrzi szigorúan a jelentkezők hátterét. Ha valakinél találnak valamit, mehet haza, vagy ha körözés alatt áll, átadják a rendőrségnek. Aki a fizikai vizsgálaton megfelelt, annak még a pszichológiai alkalmasságát is bizonyítania kell. Nagy a szórás, 9 jelentkezőből 8 kiesik a rostán, és csak 1 kezdheti meg a kiképzést, ahol további jelöltek hullanak ki.
Jelentkezni csak a francia csendőrségeken, illetve az idegenlégió saját toborzóközpontjaiban lehetséges. A francia nyelv ismerete nem alapfeltétel, a kiképzés idején intenzív nyelvoktatást biztosítanak. Az légió kiképzőbázisa a délnyugat-franciaországi Castelnaudaryban található. A kiképzés négy hónapja egy sor vizsgával zárul. A tényleges belépés csak a sikeres vizsga után történik meg. Aki elfogadja a szerződést, beleegyezik, hogy öt évig szolgál a légióban, majd a kilenc ezred valamelyikében folytatódik a kiképzése. Háromévi szolgálat után a légiós francia állampolgárságért folyamodhat, és amennyiben igazolással rendelkezik a kielégítő katonai szolgálatáról, tíz évig érvényes francia tartózkodási engedélyt kap.
A szerző történelemtanár.