A gyereket szülő nők korábban halnak, mint a gyermektelenek

„A gyerek teljesen megfiatalít” – hangzik fel egyre gyakrabban a harmincas éveik végén, netán még később szülő nőknek tartogatott negédes sufnibölcsesség. Most tudományos bizonyítékot nyert, hogy ez biztosan nincs így. A gyerek valójában – életkortól teljesen függetlenül – öregít, méghozzá nem is kicsit. Az édesanyák a gyermektelenekhez képest legalább 4-5, pesszimistább számítások szerint akár 11 évet is veszíthetnek az életükből az anyaság miatt, állítja egy nemrég megjelent amerikai tanulmány.

A szerzők közel kétezer, 20 évesnél idősebb, de 45 évesnél fiatalabb, vagyis a termékeny éveikben járó amerikai nő vérmintája alapján próbálták eldönteni, pontosan  milyen hatással is lehet a szervezetükre a gyerekvállalás. A résztvevők több mint háromnegyede legalább egyszer szült már, míg a többiek nem neveltek gyermeket.

A kutatók a vizsgálatban részt vevők fehérvérsejtjei örökítőanyagának a telomerjeit vizsgálták. A telomerek hosszú, ismétlődő szekvenciákból felépülő DNS-szakaszok a kromoszómákba rendeződött DNS-láncok végein. A szerepük az, hogy afféle molekuláris sapkaként védjék az örökítőanyagot. Az életkor előrehaladtával folyamatosan rövidülő telomereket az öregedés molekuláris markereinek tekintik.

A vizsgálatban részt vevő édesanyáknak átlagosan 116-tal volt kevesebb a kromoszómák végein a telomereket alkotó nukleotid-bázispárokból, mint a gyermekteleneknek.

Ha nincs sapka, az a legnagyobb baj

A sejtszintű öregedést kutató biológusok egyelőre vitatkoznak azon, hány bázispár jelent egy évnyi életet. Alapesetben 30-150 bázispárnyi veszteséggel számolnak évente. Kisgyermekkorban, amikor a szervezet gyorsan fejlődik, és idősebb korban, amikorra a sejtszintű javító mechanizmusok már kifáradtak, lényegesen gyorsabban kopik a védősapka. A közbülső években jó esetben lassabb a kopás mértéke. Abban mindenki egyetérteni látszik, hogy amikor a telomerek hossza 4500 bázispár alá csökken, már közel a vég.

Sapkájukat vesztett kromoszómákFotó: KATERYNA KON/SCIENCE PHOTO LIBRA/Science Photo Library

A virginiai George Mason Egyetem Anna Pollack epidemiológus vezette kutatói a 116 bázispárnyi átlagos kopást legalább 4,5 évnyi veszteségnek számolták. A DNS-sapkák ilyen ütemű elhasználódása nagyjából az élethosszig tartó dohányzás okozta bázispár-veszteségnek felel meg. Megdöbbentő eredményeiket a kutatók elsősorban azzal magyarázzák, hogy a gyerekeket nevelő nők fokozott és permanens stressznek vannak kitéve.

Sok kis stressz sokra megy

Arra, hogy a tartós stressz akár komoly egészségkárosodást is okozhat, egy magyar származású, Kanadában világhírűvé vált endokrinológus hívta fel először a figyelmet. Az 1907-ben született Selye János hormonkutató úgy vélte, a „stressz az élet sója”, ami nélkül nemigen lennének életképesek az emberek. Az általa „általános adaptációs szindrómának” nevezett stressz – mint azt szenzációnak számító elméletében 1936-ban a Nature tudományos folyóiratban kifejtette – nem más, mint a szervezet bármilyen megterhelésre, kihívásra adott válaszreakciója.

Ismétlődő kihívásoknál, bizonyos keretek között a szóban forgó válasz rutinszerűvé válik, és hozzájárul az akadályok sikeres leküzdéséhez. A sóból viszont a selyei értelemben is megárt a sok. Ha a stresszhelyzet tartósan, huzamosabb ideig fennáll, hatására súlyos pszichés zavarok, netán halálos betegségek is kialakulhatnak. Selye ezt úgy bizonyította, hogy jeges vízben úsztatott patkányokat, amelyek végül – immun- és keringési rendszerük összeomlása után – mind elpusztultak.

A női princípium életveszélyes

A jelek szerint hasonlóan krónikusnak bizonyul a csecsemők ellátásával együtt járó tartós kialvatlanság, vagy a kisebb-nagyobb gyerekek felügyeletével és terelgetésével együtt járó állandósult készenlét. A gyermekeik mindennapos szükségleteinek kielégítésére tett erőfeszítéseket a gondozó szülők csak a saját magukra fordítható energiából tudják fedezni. A mérleg másik serpenyőjében viszont ekképp állandósul a hiány. 

Megérzik a súlyátFotó: Picasa

Mindezt tovább súlyosbíthatja, hogy míg a legtöbb családban az utóbbi évtizedekben lényegesen kiegyensúlyozottabbá vált az egzisztenciális felelősség megoszlása a férfiak és a nők között, a „láthatatlan” házimunka oroszlánrésze még a legfelvilágosultabb nyugati társadalmakban is a nőkre marad. Nem szólva arról, hogy vannak helyek, ahol mindezt nemcsak magasrangú politikusok, hanem komoly szaktekintélynek örvendő pszichológusok is szentesítik.

Az apák nem pazarolják az energiáikat

Noha kevés előzményük van, a Pollack-féle eredményeket korábbi kutatások is előrevetítették. Egy 2006-os, összesen több mint egy évszázad születési adatait átvizsgáló lengyel kutatás például arra jutott, hogy a gyermeknevelés utódonként nagyjából két életévébe kerül a nőknek. A veszteség esetenként a terhesség, a szülés és a szoptatás okozta fokozottabb igénybevételhez, olykor konkrét betegségekhez, például terhességi cukorbetegséghez vagy a várandósság során kialakult magas vérnyomáshoz kötődött.

A lengyelek az apák élettartam-változásait sem mulasztották el megvizsgálni. Az ő élettartamukra nemhogy semmilyen negatív hatással nem volt a gyermekáldás, de még növelte is az élettartamukat, ha történetesen lányuk született. Életéveik száma minden lánygyermekkel átlagosan másfél évet nőtt.

Átok-e a gyermekáldás?

Az idősebb kismamáknak szánt, a Pollack-féle vizsgálat értelmében most szó szerint fatális tévedésnek bizonyult (és amúgy sem kifejezetten hízelgő) népi bölcsesség ugyancsak nem újkeletű. Bernardino Ramazzini már az 1700-as évek elején felvetette, hogy az apácák az egészségükkel fizetnek azért, hogy nincs gyerekük. Elméletét a 18. századi orvos azon megfigyelése révén látta bizonyítottnak, hogy az apácák körében gyakrabban fordult elő emlődaganat, mint az átlagos – rendszerint meglehetősen sok gyermeknek életet adó – nők körében. Azt a következtetést szűrte le, hogy a gyermekáldás egészségügyi előnyökkel jár.

Tény, hogy a terhesség során bekövetkező hormonális változásoknak van némi védő funkciója az emlődaganatokkal szemben. A 20. század második felétől viszont már az is tudható, hogy a szülővé válás jelentősen növeli számos más betegség, például a szív- és érrendszeri megbetegedések, valamint a 2-es típusú diabétesz valószínűségét.

Kevés a viszonyítási alap

A telomerhossz és a gyermekvállalás összefüggéseit Pollack kutatócsoportja előtt csak két tanulmány vizsgálta. Az első, 2014-ben tető alá hozott kutatásban csak mellékszálként bukkant fel a szülés hatása a telomerhosszra. Az amerikai kutatócsoport a menopauza bekövetkezésének az ideje és a telomerhossz csökkenése közötti összefüggéseket vizsgálta. Eredményeik kiértékelésekor azt is figyelembe vették, hogy az általuk vizsgált nők hányszor szültek. Ugyanarra jutottak, mint most Pollackék: minél többször szült egy nő, annál rövidebb volt a kromoszómáin a sapka, vagyis annál öregebbek voltak a sejtjei.

Jutalmaz a közösségFotó: Flickr

Teljesen más eredményre jutott viszont egy kanadai kutatócsoport tavalyelőtt. A guatemalai őslakos nőket vizsgáló biológusok szerint a maja nők körében azoknak van több esélye tovább élni, akik több gyermeknek adnak életet. A homlokegyenest ellentétes eredményre jutó Pollack nem tartja kizártnak, hogy az okok a társadalmi különbségekben keresendők. A kanadai kutatók maguk is azzal magyarázták eredményeiket, hogy a maja közösség annál támogatóbbnak bizonyul egy nővel szemben, minél több gyermeknek adott életet. Ugyanez Amerikában korántsem igaz.

Felmerülhet ugyanakkor – írták most az amerikaiak –, hogy a kanadai kollégák nem ugyanazokkal a módszerekkel számolták a telomerek hosszát, így fennállhat a tévedés lehetősége. Nem szólva arról, hogy Guatemalában mindössze 75 nőt vizsgáltak, szemben a kétezres amerikai mintával.

Tudós? Akkor ateista!

Stellan Ottosson svéd szerző magyarul frissen megjelent Darwin-életrajza érdekes, de meglehetősen egyoldalú képet ad az evolúcióelmélet atyjáról, a tudósról, apáról, angolról, ateistáról és teológusról.

Száz méter mély szénhidrogéntavakat találtak a Titánon

A Szaturnusz legnagyobb holdja, a Titán ősi Földre emlékeztető viszonyai, vastag légköre, szénhidrogéntengerei és tavai, szénhidrogén-esőzése, vándorló dűnéi, folyóvölgyei, érdekes szerves kémiai folyamatai és felszín alatti globális folyékony vízrétege az egyik legizgalmasabb tudományos célponttá teszik a holdat Naprendszerben.