A magyar nőkben többnyire nem nagyon merül fel, hogy a problémáik vagy legalább azok egy része hátterében a hátrányos nemi megkülönböztetés lenne keresendő. Magyarországon makacsul tartják magukat a hagyományos nemi szerepek. Nemhogy a nőkre hárul a háztartásban és a nevelésben, idősgondozásban végzett fizetetlen munka oroszlánrésze, de ezt ők, és persze mindenki más is, tökéletesen magától értetődőnek véli.

Ezek fényében tekintenek-e akkor a nők bármit is „nőügynek”? Eszükbe jut-e a férfiak társadalmi helyzetével szembeállítva szemlélni a saját társadalmi problémáikat és nehézségeiket? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a Nőügyek 2018 című kötet szerzői, Kováts Eszter, a Friedrich Ebert Stiftung (FES) német politikai alapítvány tudományos munkatársa és Gregor Anikó szociológus.

„A nő a magyar munkaerőpiacon sehogy se jó”

A fókuszcsoportos interjúkban kérdezett nők ugyan feloldhatatlannak ítélték a nevelési és gondozási feladatok és a munkahelyi előmenetel között feszülő ellentétet, mégsem azonosították mindezt „női problémaként”. Pedig a felmérés világosan alátámasztotta, hogy „a nő a magyar munkaerőpiacon sehogy se jó” – vezette fel a FES által finanszírozott kutatás eredményeit ismertető szerdai, Budapesten rendezett minikonferenciát Kováts Eszter.

Nemcsak azt a nőt vonakodnak a munkáltatók alkalmazni, pláne előléptetni, aki még nem szült vagy épp kicsik a gyerekei. Akié már nagyobbak, azért nem kell, mert korábban túl hosszú időre esett ki a munkaerőpiacról. A 45-50 éves korosztálynak pedig már az jelent gondot, hogy az idősgondozás révén rájuk rótt terhet a munkáltatóik még annyira sem veszik figyelembe, mint korábban a gyereknevelésből fakadó nehézségeiket.

Lázálom ennek fényében azt hinni, hogy önmagában a munkába állás megteremthetné a női emancipációt. Vagy hogy ezelőtt bármikor is megteremtette. Az államszocialista propaganda által korábban sulykolt felemás egyenlősítő politika a szerzők szerint már a múlt században is legfeljebb csak a felszínen maszkírozta el a lényeget. A munkaerőpiacon tapasztalható anomáliáknak sajátosan 21. századi vonatkozásai is akadnak a felmérés szerint. Magyarországon nemcsak az a baj, hogy – a tőlünk nyugatabbra többnyire magától értetődőnek tekintett – részmunkaidős foglalkoztatásból nincs elég. Hanem az is, hogy ami van, azért olyan keveset fizetnek, hogy abból lehetetlen megélni.

Kinek mik a nőügyek?

A fókuszcsoportos interjúk tapasztalataira alapozott kérdőívekben kérdezett nők és férfiak szerint azoknak a nőknek a legnehezebb a helyzete, akik egyedül nevelnek gyereket vagy tartósan beteg gyereket gondoznak. Ez azokból a válaszokból is visszaköszön, amelyekben a támogatási rendszer igazságosságát kellett értékelni. Míg a válaszadók szerint a határon túli magyarokat vagy akár a romákat az igazságosnál jobban támogatja a társadalom, a bántalmazott nőket vagy az egyedülálló anyákat kevésbé tartja a szociális háló.

A nők számára fontos ügyek ugyanakkor a legjobb esetben is legfeljebb „futottak még” jelleggel, mondjuk a népességcsökkenés farvizén jelennek meg a hazai közbeszédben. Ez hamarosan akár meg is változhat, mert Orbán Viktor kormányfő mégis foglalkozik „nőügyekkel” – olyannyira, hogy a nők szaporodási kedvét nemzeti konzultáció keretében szándékozik kipuhatolni.

Más kérdés, hogy a kutatók szerint a nők helyzetén jelentősebbet lendítő valódi változáshoz az egyszerű intézkedéseknél átfogóbb megoldásokra lenne szükség. A szerzők szerint ugyanis „a nők megélt valósága és a társadalmi helyzetükről folyó közbeszéd” alig-alig érintkezik. Miközben „számos mutató és statisztika kerül nyilvánosságra a nők és a férfiak közti társadalmi egyenlőtlenségekről, ezek a hírek a társadalom széles tömegeit jóformán teljesen hidegen hagyják”.

Nő nőnek farkasa

A nőket érintő közügyek tematizálása amúgy maguk között az érintett nők között is törésvonalakat eredményez. A munkahelyeken például a női vezetők sem szolidárisak a kisgyerekes vagy idős szüleit ápoló női alkalmazottakkal. Amikor arról kérdezték őket, hogy nehéz helyzetben, például kicsi gyerekkel vagy a szüleiket ápolva kitől várnának segítséget, a nők kétharmadának, háromnegyedének – legalábbis elsőre – eszébe sem jutott, hogy akár egy férfi családtagjuk is osztozhatna a nehézségekben. A segítséget rendszerint egy másik, feltehetően tőlük nem sokkal jobb helyzetben lévő nőtől várják.

A szerzők kifejtették: a szolidaritás hiányát okozhatja például az, hogy a magyar nők identitásának számos eleme egész egyszerűen lekörözi fontosságban a női mivoltukat.

Nehezebb egyedül lenni, mint tűrni

Pedig a kutatásból szőr mentén kiderült, hogy a nőknek lenne mi ellen összefogniuk. A hat fókuszcsoportból négyben spontán felmerült a családon belüli erőszak témaköre. Noha a felmérés e téren nem volt reprezentatív, így abból általánosító következtetések nem vonhatók le, annyi azért biztosnak látszik, hogy a 21. századi Magyarországon „korántsem arról van szó, hogy néhány bolond férfi olykor megüti a partnerét vagy a feleségét”.

A probléma egyáltalán nem marginális, a családon belüli erőszak Magyarországon elterjedt, általános jelenségnek tekinthető – szögezte le a FES-konferencián Gregor Anikó. Ehhez képest meglepő lehet, hogy a bántalmazás vagy a nőket érő szexuális zaklatás problémáját a megkérdezettek kevésbé értékelték jelentősnek vagy fontosnak. A problémák rangsorában ezek a tételek az utolsó helyek egyikén szerepeltek.

A kutatók szerint a családon belüli munkamegosztás átstrukturálása nem oldja meg a gondoskodási feladatok és a munkahelyi kötelezettségek közt feszülő ellentétet. A rendszerszintű változáshoz elengedhetetlen lenne a gondoskodó szakmák presztízsének a növelése, valamint a kiskorú vagy tartósan beteg, fogyatékos vagy idős hozzátartozót ápoló családtagok anyagi elismerése.

A nők egymás iránti szolidaritását leginkább a női emancipációt és a társadalmi igazságosságot előmozdító intézményrendszerrel lehetne javítani. Azt is érdemes lenne újradefiniálni, pontosan mit is jelentene és milyen feltételek mentén valósulhatna meg egyáltalán a magyar nők emancipációja.