Nemrég a Facebookon a „-va/-ve + létige” alakú szerkezetekről posztoltam, hogy ezek tárgyas igével (pl. meg vagyon írva) mindig is „magyarosak” voltak, amióta adatolva vannak. (Ezeket szenvedő (passzív) szerkezetnek nevezzük; az jellemző rájuk, hogy a nyelvtani alany szerepét az játssza, ami amúgy az alapigének tárgya szokott lenni, azt pedig, ami az alapigének az alanya szokott lenni, nem szükséges kifejezni.) Arról írtam, hogy milyen érdekes módon terjedtek át ezek bizonyos (de nem akármilyen) tárgyatlan igékre, különböző mértékben és különböző rétegekben. Már nagyon régóta (pl. meg van halva), de később is (pl. be van rúgva) használták olyan tárgyatlan igékkel, amik lehetőleg nem szándékos cselekvésre utalnak, és mindenképpen jellegzetes eredményállapot jellemző rájuk. Az eredményállapot kifejezése annyira fontos, hogy még szándékos cselekvővel (ún. ágenssel) rendelkező igékre is kiterjed a jelenség (pl. el van utazva), de hogy pontosan melyikekre és mennyire, az képlékeny, állandó változásban van. A posztom lényege az volt, hogy mennyivel érdekesebb és értelmesebb ezeket a folyamatokat megfigyelni és értelmezni, mint bírálni őket, vagy megpróbálni mesterséges szabályokkal meghúzni a határaikat.

Ezt a posztomat egy barátom megosztotta, és ott érdekes kommentek érkeztek hozzá. Ilyenek: „Bocs, maradok preskriptív.” Aztán: „... a deskriptív nyelvtan nagyon jól leírja, hogy az emberek hogy beszélnek, de tudtommal a preskriptív nem is vitatja ezt.” Mire egy válasz: „Dehogynem, azt állítja, hogy anyanyelvi beszélők helytelenül beszélik az anyanyelvüket.” Mire: „Ez egy sarkított, túlzottan egyszerűsített állítás. Én úgy mondanám, túl sok olyan ember van, aki nem tiszteli embertársait annyira, hogy a kommunikációra használt médiumot megfelelően elsajátítsa és használja.” És végül: „Szerintem vonható egy párhuzam az előíró nyelvészet és a [Takács-Sánta András: A közlegelők komédiája]-féle nem értéksemleges tudomány között is, és máris nem hangzik olyan rosszul. Én legalábbis a Közlegelők előszava után kezdtem megérteni a preskriptív nyelvészetet. Nem tények tagadásáról szól, mint a lapos föld vagy az oltásellenesség, csak irányok kiválasztásáról értékek mentén. És lehet nem ítélkezve, lenézve, erőszakosan csinálni.”

Ezekből a beszélgetésekből körvonalazódik egy olyan felfogás, miszerint kétféle nyelvtudomány létezik: a leíró (deskriptív), ami arról szól, hogy mi van, mit hogyan használnak az emberek, és az előíró (preskriptív), ami viszont arról szól, hogy minek hogyan kellene lennie, hogyan kellene használni a nyelvet. Megvallom őszintén, én az utóbbit sosem tekintettem tudományos tevékenységnek, mert bár a tudomány fogalmának meghatározására nem vállalkozom, ha más ilyen preskriptív tevékenységekre gondolok, csak azt látom, hogy azok nem művelnek, csak alkalmaznak más tudományokat. Például a dietetika, a „táplálkozástudomány” valójában nem tudomány, hiszen azt, hogy a különböző táplálékoknak milyen az élettani hatásuk, nem a dietetika, hanem az orvostudomány, a biokémia stb. kutatja, és ha egy „táplálkozástudós” a laboratóriumában vagy morbiditási statisztikák alapján ilyen élettani hatásokat kutat, akkor már ő sem dietetikát, hanem orvostudományt, biokémiát stb. művel. A helyes táplálkozásra vonatkozó következtetéseit, tanácsait nem vonhatja le másból, mint olyan tudományok eredményeiből, amik viszont leíró (deskriptív) természetűek.

Ugye világos, hogy ezzel nem becsülöm le a dietetikát? Nem tudományos tevékenységet végezni egyáltalán nem lebecsülendő dolog (a legtöbb ember nem tudományt űz). Hozzátehetjük, hogy nagyon sok tudománnyal foglalkozó ember sem semlegesen közelít a tárgyához, nagyon sokuknak dédelgetett álma, hogy javít valamit a világon. És ez nemcsak az orvostudomány, a biokémia stb. művelőire vonatkozik, hanem a közgazdászokra, a szociológusokra stb. is. Nyilván közöttük is rengeteg van, aki hisz abban, hogy a közgazdasági, szociológiai stb. jelenségek megértése és leírása hozzásegíthet olyan új megoldások megtalálásához (vagy éppen aktívan keresnek ilyen megoldásokat), amik valamilyen mérce szerint boldogabbá teszik az emberiséget.

Sőt, még azt sem érdemes tagadni, hogy a tudósok tevékenységét többé-kevésbé befolyásolják a társadalmi és egyéni értékválasztások. Elsősorban a vizsgálandó tárgyak megválasztásában (azt, hogy mik a forró témák, sokszor ezek az értékválasztások határozzák meg), de még talán a felismert és leírt jelenségek értelmezésében is. Ilyen szempontból tehát szerintem ép ésszel nem lehet tagadni, hogy a tudományok nem „értéksemlegesek”.

Ugyanakkor félrevezetőnek találom az értéksemleges szó többféle értelmével való játszadozást. Egy dolog a fenti értelmezése (vagyis hogy az értékválasztásoknak hatásuk van a tudományos tevékenységre), és egy teljesen másik dolog az, hogy a tudós felállít-e értékrendeket. Az, hogy a betegségek, a gazdasági válságok, a társadalmi anomáliák rossz dolgok, nem a tudományokból, hanem a külvilágból (a társadalomból vagy az egyéni preferenciákból) származó ítélet, nem pedig a tudományból (bár a tudomány persze hozzájárulhat annak feltárásához, hogy mi okozza ezeket, és hogy hogyan lehet őket megelőzni, kiküszöbölni vagy javítani). De engem egyetlen szokásosan felhozott példa sem győzött meg arról, hogy a tudományos tevékenységnek a gondolkodáson, kísérleteken és megfigyeléseken túl része kellene legyen maguknak az értékrendeknek az alakítása.

Nem akarok abba a hibába esni, hogy – némi önreferenciával – magához a tudományelmélethez preskriptív módon közeledek, amikor arról beszélek, hogy mit csináljanak, és mit ne csináljanak a tudósok. Én csak arra próbálok rávilágítani, hogy az értéksemlegesség szó többértelműsége rejlik meg abban, amikor valaki tudományos tevékenységként próbálja beállítani a formailag előíró kijelentések megfogalmazását. Amikor az orvos azt mondja, hogy ilyen és ilyen esetekben ilyen és ilyen gyógymódot kellene alkalmazni, akkor persze a tudományos meggyőződésére alapoz, de ebben az aktusban nem tudományt művel.

De a tudomány szó „helyes” használatáról szóló (preskriptív) terminológiai vita, mint minden terminológiai vita, szerintem értelmetlen is. Maradjunk a nyelvészetnél, és nézzük meg, mit is feltételez egy-két konkrét esetben az előíró hozzáállás.

Az előíró szemlélet haszna

Szerintem nincs épeszű nyelvész, aki szerint ne lenne fontos, hogy az emberek, különösen pedig a gyerekek megtanulják, hogyan tudják igényesen kifejezni magukat, és minél alaposabban megérteni másokat. Azt is mindenki fontosnak tartja, hogy mindenki minél pontosabban meg tudja különböztetni a különböző regisztereket, stílusrétegeket, és aktívan tudja őket alkalmazni a megfelelő szituációban. Ennek szellemében bátran írja csak elő mindenki a profi nyelvhasználatot a gyerekeinek, a tanítványainak vagy bárkinek, aki fölött hatalma van, de ne csodálkozzon, hogy ezt a tevékenységet a szó szokásos értelmében senki sem tekinti nyelvészeti jellegűnek.

A nagy kérdés és a határvillongások oka mindig az, hogy eközben, mikor pallérozzuk mások nyelvhasználatát, pontosan mit minősítünk igényes önkifejezésnek. Vajon ki és milyen módszerekkel állapíthatja meg, hogy mi minősül „igényesnek”, hogy milyen normába milyen kifejezés illeszkedik, és így tovább? A nyelvészek szerint ugyanis ez valóban deskriptív kérdés, amit a nyelvhasználók viselkedésének vizsgálatával, és csak azzal lehet eldönteni. Például hogy mi a szöveg- vagy mondatkezdés „úri”, fennkölt módja, azt egyetlen módon lehet megállapítani: hogy az „urak”, a társadalom elitjéhez tartozók hogyan kezdenek szövegeket és mondatokat (amikor nem sortban, hanem öltönyben-nyakkendőben beszélnek).

Ezzel szemben azok, akik általában lenézik a deskriptív hozzáállást (mert szerintük a nyelvész nem lehet előkelő idegen vagy űrlény, aki teljesen hideg fejjel, nagy távolságból tekint a nyelvre), vagyis az önmeghatározásuk szerint a preskriptív hozzáállást képviselik, állandóan beleesnek abba a hibába, hogy mondvacsinált "szabályokra", régi iskolai babonákra (mindenki száz ilyet ismer: „Hát-tal nem kezdünk mondatot” – ajánlott olvasmány Szepesy Gyula Nyelvi babonák c. könyve), vagy ami még rosszabb, a teljesen szubjektív értékítéleteikre támaszkodnak, amikor pálcát törnek egy-egy kifejezés fölött. Márpedig ez nem alternatív tudományfelfogás vagy egy külön tudományág, hanem egyszerű szakszerűtlenség.

Nézzük csak meg egy kicsit közelebbről azt a jelenséget, amiből ebben az írásban kiindultam. Hogy a szenvedő szerkezeteket a magyarban kerülni kell (mert idegen „a magyar nyelv szellemétől”), az a 19. század vége óta elterjedt babona: „A -tatik/-tetik a magyarban nem használtatik.” Azt hiszem, maga a -(t)atik/-(t)etik képző már akkor is kihalófélben volt, csak a jogi nyelvben tartotta magát, ezért olyan stílustörés volt más regiszterben használni őket, mint például ma a felavatásra kerül típusú szerkezeteket (ezeket szintén arra használják, és leginkább szintén a jogi nyelvben, hogy az alapige alanyát ne kelljen kifejezni). Az viszont puszta szakszerűtlenség volt, hogy ezzel az üldözött kifejezéssel együtt magát a szenvedő szerkesztésmódot is ki akarták hajítani a magyar nyelvből (legalábbis az emelkedettebb stílusból). Ennek ugyanis deskriptív szempontból szembeszökően ellentmondott az egész magyar szépirodalmi és értekező prózai korpusz, évszázadok óta, amiben a legrangosabb szerzők is vidáman használták az olyan „-va/-ve + létige” alakú szerkezeteket, mint az meg van/vagyon írva, és nemcsak akkor, amikor a „nép” nyelvét próbálták imitálni.

Az ilyen eklatánsan dilettáns, babonás tiltások mellett számtalan olyan eset is van, amikor a „nyelvművelők” vagy „nyelvvédők” (vagyis azok, akik magukat a deskriptív űrlényekkel szemben egy másik diszciplína, a preskriptív nyelvészet képviselőinek állítják be magukat) a szakszerűség látszatát próbálják kelteni. Lássunk erre is néhány példát.

Félreérthető és egyértelmű

Természetesen mindenkinek a nagy klasszikus jut eszébe arról, hogy bizonyos megbélyegzett (stigmatizált) nyelvi szokások többértelmű kifejezésekhez vezetnek: az, hogy a -ban/-ben toldalék végén az -n-t nem ejtjük ki. Állapítsuk meg, hogy a jelenség (egyébként nagyon érdekes) történetétől függetlenül nemcsak a mai beszélt nyelvben általános az -n elhagyhatósága ebben a toldalékban, hanem parlamenti alelnökök, szociológia- és közgazdász-professzorok, miniszterek stb. is gyakran elhagyják, még formális beszédben is. Az tehát, hogy ez kizárólag a népnyelv sajátossága, már régen nem igaz (talán sose volt az), és bár vannak, akik következetesen kimondják az -n-t a -ban/-ben végén, deskriptív szempontból nem állja meg a helyét az, hogy az emelkedett norma ezt a kiejtést írja elő – mivel az, hogy miben áll a norma, deskriptív kérdés, csak azok írják elő, akiknek hamis képük van erről a normáról.

Ugyanakkor az is része a nyelvhasználat realitásának, hogy sokan lenézik a -ban/-ben -n nélküli kiejtését, attól függetlenül, hogy milyen társadalmi státuszú beszélőtől hallják („a miniszter is rosszul mondja”). Hogy miért tartja magát ez a megbélyegzés, annak az egyik magyarázata, hogy mindenki tud róla, legalább az iskolában hallotta. (Hasonló jelenségeket, mint például a sem végén az -m elhagyását nem szokták ilyen gyakran emlegetni, ezért az emberek szinte teljesen elnézőek ezzel szemben.) A másik magyarázat az, hogy az -n elhagyásának elítélése meg is van ideologizálva: félreérthetőséghez vezethet. Mintha nem lenne minden természetes nyelvben amúgy is tömegével félreérthető kifejezések, mintha a nyelv természetéhez (vagy valamilyen értelemben kívánt természetéhez) hozzátartozna, hogy nincsenek benne többértelműségek. Csakhogy ha a világ nyelveit tanulmányozzuk, akkor azt látjuk, hogy nincs ilyen tendencia a nyelvekben. (Bár vannak történeti változások, folyamatok, amelyekben szerepet kap a félreérthetőség elkerülése, arról nincs szó, hogy a nyelvek módszeresen megpróbálnák kiküszöbölni a többértelműséget. Például még nyelvjárásokban sincs nyoma annak, hogy a magyarban a láttam típusú igealakokat, amelyek alanyi és tárgyas ragozásúak is lehetnek, valahogy elkerülnék.)

A többértelmű kifejezések elsősorban akkor nem zavarják a nyelveket, amikor nagyon kevés esetben vezethetnek félreértéshez. Ilyen a -ba/-be változat többértelműsége is: Csak erőltetett példákat tudnék konstruálni, amikor kétértelmű mondatot eredményezne, olyanokat, mint A fészerbe állok a kocsival, bár még ehhez is nehéz olyan kontextust találni, amikor nem világos, hogy a szándékomról beszélek-e, vagy pedig már kész tényként mondom, hogy ott áll a kocsim. Nem véletlen, hogy a világ rengeteg nyelvében (pl. a közelebbiek közül a franciában) sosem tesznek különbségek a és a értelmű funkciószavak között (a franciában a dans egyaránt `-ba/-be' és `-ban/-ben', a sur `-ra/-re' és `-on/-en/-ön', és így tovább).

Szabályos és szabálytalan

Van ugyebár az a magyar szó, hogy lőtök (és hasonlóan: nőtök, meg még egy pár nagyon ritka), legalábbis a szótárakban és a nyelvtanokban így szerepel (kb. 700 találat az interneten). És van az a másik változata, hogy lőttök (és hasonlóan: nőttök), amire viszont kb. 8800, egy nagyságrenddel több találatot ad a kereső. Az előíró hozzáállásnak kell keresnie egy szempontot, amelyik megmondja, hogy melyik a „helyes” (elég ritkán „engednek meg” két különböző alakot egyenrangúként). Ez a szempont az első, ritkább változatot szokta kihozni győztesként, mert úgy hangzik, hogy „a lő, nő stb. igéknek nincs lőt-, nőt-, stb. tőváltozata, a jelen idejű, többes szám harmadik személyű végződés pedig -tok/-tek/-tök, ezért a lőtök, nőtök a helyes alak”. Persze beleköthetnénk, hogy éppen az idézett, gyakoribb alakok mutatják, hogy igenis léteznek a lőt-, nőt- stb. tőváltozatok, de most hagyjuk ezt. A lényeg az, hogy az előíró szemlélet értékvilágában egyfajta szabályossági elv helyezi magasabb polcra az egy t-s változatokat. Mintha a szótárakban szereplő változatok „logikusabbak” lennének.

A szabályossági elv (régi szóval analógiának nevezik) tényleg sokszor érvényesül a nyelvben, de kérdés, hogy az előíró szemlélet miért éppen itt próbálja érvényesíteni, miért nem bírálja akkor az összes „kivételes” (a szabályossági elvet valahogy megsértő) alakot? Például miért nem helyezi piedesztálra a régies „szabályos” jősz, jő, jőtök, jőnek alakokat a később kialakult, és ma szinte kizárólagos, bár „szabálytalan” jössz, jön, jöttök, jönnek alakok rovására?

Ráadásul a lőttök, nőttök stb. egy bizonyos értelemben „szabályosabb”, mint a szótárakban szereplő egy t-sek. A magyar igeragozásban ugyanis a jelen idejű, többes szám harmadik személyű igealakokban a -tok/-tek/-tök végződés előtt szinte mindig (éppen a lőtök, nőtök, rítok, rótok stb. kivételével) mássalhangzó áll, illetve hosszú a t: dobtok, martok, láttok (kivéve, ha kötőhangzó is van: hallotok, játszotok). Ebbe a rendszerbe a lőttök, nőttök jobban beleillik, mint a szótárakban, nyelvtanokban szereplő lőtök, nőtök alakok.

Kerüljük a szinonimákat?

A végére hagytam még egy olyan esetet, amiből kiderül, hogy az „előíró szellemű nyelvészet” nem a nyelvészet egyik (a leíró szelleműt kiegészítő) ága. Az újítások (neologizmusok) megítéléséről van szó. A nyelvben, minden nyelvben állandóan keletkeznek új kifejezések. Ezek legtöbbször a fiatalabb generációk nyelvhasználatából (az ún. szlengből) vagy csoportnyelvekből indulnak ki (ezen belül is a fiatalabbak csoportnyelvei a legtermékenyebbek). Sokszor tiszavirág-életűek ezek az újítások, máskor egy darabig fennmaradnak, de nem kerülnek bele az idősebbek beszédébe vagy az emelkedettebb nyelvi normába. A leggyakoribb persze az, hogy sokáig vívódnak a beszélők, hogy mi a státusa egy-egy ilyen kifejezésnek, a média „lazább” része néha megengedi magának a használatukat, aztán esetleg a komolyabb médiába is be-bekerülnek (ez sokszor nagy visszatetszést kelt). És csak a legszerencsésebb újítások (mint pl. a foci) jutnak el a teljes elfogadásig, amikor már csak a leghivatalosabb rétegben (pl. szervezetek elnevezésében, jogi szövegekben stb.) kerülik el őket (ott továbbra is csak a futball, sőt a labdarúgás járja).

Nem szívesen lennék azoknak a pedagógusoknak a helyében, akiknek az igényes nyelvhasználat fejlesztése során véleményt kell alkotniuk arról, hogy milyen jellegű szövegbe milyen neologizmus illik bele, és mi lóg ki belőle, mert lehetetlen ezt minden egyes esetben statisztikai eszközökkel megvizsgálni. (Hiszen azt, hogy egy kifejezés használata mennyire elfogadott egy bizonyos nyelvi rétegben, természetesen csak így lehetne megválaszolni, deskriptív módon, hogy megnézzük, milyen arányban használják, illetve kerülik abban a bizonyos regiszterben.) Ezért számomra nagyon visszatetsző, szakmaiatlan, ha valaki minden empirikus vizsgálat nélkül kinyilatkoztatja, hogy egy bizonyos kifejezés még szlengnek, még csoportnyelvinek, még kollokviálisnak stb. minősül. Sajnos Magyarországon az oktatáshoz való viszony még mindig olyan, hogy a pedagógusnak tilos bizonytalannak lennie, hiszen az ő feladata a „biztos tudás”, az „igazság” közvetítése. (A neveléstudomány már évszázadok óta, boldogabb országokban pedig már a közvélemény is egész másképp gondolkodik arról, hogy mi a dolga a pedagógusnak.) Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a nyelv természetében rejlő képlékenység, átmeneti jelleg („fluiditás”) elvész a nyelvhasználat előíró jellegű megközelítésében. Mindig kell lennie egy „helyesebb” és egy „helytelenebb” változatnak.

Így keletkeznek aztán azok a teljesen abszurd ítéletek, hogy a minket és a bennünket alakok valamelyike kevésbé „helyes”, mint a másik (gondolom, vannak olyanok, akikre az elsőre, és vannak, akik a másodikra böknek rá, mint „helyesebbre”). Mintha a természetes nyelvek kerülnék a szinonimák (a nagyjából egymással felcserélhető kifejezések) létezését. Nem, nem kerülik.

Az újításokra visszatérve: azok, akik nem szeretnék, ha a csoportnyelvekben használatos kifejezések bekerüljenek az emelkedettebb nyelvhasználatba, sokszor éppen azzal érvelnek, hogy az új kifejezésnek már van hagyományos, bevett szinonimája. Sokszor már a nevetségességbe torkollik az, hogy a találékony újításokat ezen az alapon próbálják stigmatizálni, hiszen máskor meg éppen a színes, változatos kifejezésmódot jelölik meg az igényes önkifejezés egyik kívánatos velejárójaként. Az újítások pedig éppen a színesebb, változatosabb nyelvhasználat letéteményesei.

Két „megosztó” újítás példájával fejezem be. Az első a be- igekötőnek az a viszonylag újabb használata, ami azt fejezi ki, hogy valaki (vagy valami) viszonylag hirtelen egy bizonyos, viszonylag tartós állapotba kerül vagy hoz valamit. Igen, a bealszik-ra és társaira gondolok. Ezek az újítások a beragad, beszorul, bemerevedik, befékez, bezár stb. mintájára alakultak ki, vagyis a lehető legmagyarosabb módon, régesrégen létező magyar kifejezések mintájára, a be- igekötőnek ezek alapján kibontakozó funkcióját felhasználva. (Ami az ilyen funkciók kibontakozását, „emergálását” illeti, egy korábbi írásomban már írtam erről.) Persze, ahogy feljebb írtam, nagyon nehéz megmondani, hogy ezek a kifejezések hol tartanak a csoportnyelvekből való kitörésben, de hogy a hétköznapi társalgási (kollokviális) nyelvben már az idősebb korúak is használják őket, az biztos. Ennek ellenére lépten-nyomon találkozunk azzal, hogy ezek „feleslegesek”, mert ki lehet őket fejezni régebben bevett módokon is, vagyis vannak szinonimáik.

Hasonló a helyzet a ráír kifejezéssel. Annak ellenére, hogy időtlen idők óta lehetett rányitni az ajtót , aztán a telefon megjelenésével rátelefonálni (rácsörögni) , és ezeknek teljesen természetes, sőt szükséges kiterjesztése a szöveges üzenetek új technológiáinak megjelenésével a ráír , hihetetlen indulatokat vált ki az, hogy ezt az újítást már szinte minden társadalmi réteg és korosztály használja. Azok, akik úgy érzik, hogydeskriptív vizsgálat nélkül is el tudják dönteni, hogy „helyes”-e egy kifejezés, meg akik úgy gondolják, hogy a nyelvekben nem szabadna új szinonimáknak kialakulniuk (mert azok „feleslegesek”, nem pedig színesítik és változatosabbá teszik a nyelvet), vadul elítélik.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.