Miért akarja mindenki „feltételes módnak” nevezni a -hat/-het toldalékot? Mi az oka ennek azon kívül, hogy már nem emlékeznek az iskolai elnevezésekre? Kálmán László a végére jár.
Az iskolai „nyelvtanok” nagyon magabiztosan állást foglalnak olyan kérdésekben is, amikről maguknak a nyelvészeknek egyáltalán nincs egyöntetű véleményük. Ilyen jelenség a zéró, vagyis nem hangzó elemek szerepe a nyelvi szerkezetekben.
A természetes nyelv jelentéstanában fontos, sőt elengedhetetlen szerepet játszanak az alternatív univerzumok, de ne gondoljuk, hogy ha sok-sok alternatív világot feltételezhetünk, az egy csapásra minden problémánkat megoldja. Sőt, ahogyan lenni szokott, egy csomó új problémát hozhat magával, írja Kálmán László nyelvész.
A magyar miniszterelnök kövérségére tett megjegyzés vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szövegkörnyezetet és a nyelvészeti pragmatika alaptételeit. Nem mondhatjuk azt, hogy „semmi baj ezzel, megkérdezték, hogy mi a különbség, és ő tényszerűen igazat válaszolt”.
Az iskolai nyelvi nevelés a maga abszurditásaival egyetlen hatalmas darázsfészek, aminek majdnem minden részlete megkérdőjelezhető. Ezt miért kell tudniuk a gyerekeknek? Ez a feladat milyen képességüket fejleszti? Minek? Hát nem utálják még eléggé az iskolát, hogy ezzel inzultálják őket? És ha már itt tartunk, mi a töve annak a szónak, hogy kisfiát?
Az oltakozni igéről szóló korábbi cikkünkhöz hozzászólók elsöprő többsége azzal foglalkozik, hogy „létezik-e” a szó, esetleg azzal, hogy ha igen, milyen a stílusértéke. A szakmai kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy mit mond ez a jelenség a nyelv szerkezetéről, a nyelvtudás mibenlétéről, ha úgy tetszik: arról, hogy mi van a fejében annak, aki tud magyarul.
Az olyan kifejezések, mint az oltakozik, réges-régi magyar részekből állnak, és szabályosan vannak megalkotva, egyesek szerint viszont nem léteznek, sőt „nincsenek magyarul”. Milyen határt súrolnak vagy akár lépnek át? Milyen titok rejlik itt? Kálmán László nyelvész az oltakozás nyomában.
A nyelv szabályalapú megközelítése kicsit olyan, mintha csak indoklásokra kellene emlékeznünk, de az esetek többi részletére, a problémákra és a megoldásokra nem. Ezzel szemben az esetalapú megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a túlzott általánosságnak súlyos hátulütői vannak, például nem teszi lehetővé a nyelvelsajátítás, a tévesztések vagy a nyelvi változás sok részletének magyarázatát.
A 20. század nagy része a szabályrendszerek bűvöletében telt, de mostanra teljesen világossá vált, hogy ezek nem versenyképesek a példákból összefüggéseket automatikusan megtanuló rendszerekkel. Mire jó az esetalapú nyelvészet?
A precedensalapú okoskodás előfeltétele a korábbi tapasztalatok tárháza, vagyis egyfajta adatbázis, ami ezeket a tapasztalatokat valamilyen kereshető formában tartalmazza. Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, az egész nyelvelsajátítást ennek az adatbázisnak az építgetésével azonosíthatjuk.
Memória, referenciák, eljárások és az összetett adatok élettartama: Kálmán László kezében még fényesebben csillog a Rust!
A képzők, jelek és ragok megkülönböztetését és az iskolások helyzetét súlyosbítja, hogy a meghatározásuk többarcú, többszempontú, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy a fém használata más-más szempontokon alapul a fizikusok és a vegyészek körében.
A magyarban a -ba/-be már réges-régen betölti az általános határozóalkotó toldalék szerepét. Nem természetes, hogy ez a szerepe más esetekre is átterjedjen? Hát hogy a mennydörgős ménkűbe ne!
Az elemzés rettentő bonyolult dolog, és nem véletlenül nem értettem meg az iskolában, hogy mi az: sosem mondták el, de talán ha elmondták volna, akkor sem értettem volna – írja Kálmán László, az MTA nyelvésze, aki ennyi idő után végre megpróbálja megfejteni, mit akar a tanár, amikor elemezni kell.
A természetes nyelvben minden további nélkül megértünk olyan kifejezéseket, mint hogy „hallom a Szigetet”, holott hallani szigorúan véve csak hangot lehet, a Sziget pedig nem hang. De mi a helyzet a számítógépes programnyelvekkel?