A nyelvtanról szóló sorozatom előző részében arról volt szó, hogy a vonzat fogalma milyen gyenge lábakon áll. Egy ottani példával röviden elmagyarázva: a hagyományos elképzelés szerint a figyel szónak legalább háromféle ún. vonzatkerete van ( figyel, figyel és figyel ), és ez csak úgy lehet, hogy legalább az a három különböző „jelentése” van, ami ezekben megfigyelhető (akármit jelentsen is ez). E szerint az elképzelés szerint az igékből (és néhány másféle szóból, közös szóval a régensekből) mintegy csápok lógnak ki, és mindegyik csápnak meg kell tudnia ragadnia valamilyen sajátos kifejezést, mert ha valamelyiknek nem sikerül, akkor a mondat „hiányos” lesz (akármit jelentsen is ez). Tehát a figyel igének mind a három fenti jelentésben van egy alanyi csápja (), a másodikban még egy csápja is, a harmadikban meg egy tárgy-csápja ().

Arra próbáltam rámutatni, hogy ezt a háromféle szerkezetet persze legalább három különböző dologra szoktuk használni, de ebből nem következik, hogy ezt a figyel háromféle „jelentésének” kell tulajdonítanunk, hiszen van más különbség is közöttük (sőt, főleg más különbség van). És ha abból indulunk ki, hogy itt teljes szerkezetek (szerkezetfajták) jelentenek eltérő dolgokat, akkor nem kell feltételeznünk, hogy a régens áll ilyenkor a középpontban, és köré szerveződnek a bővítmények, valamint azokat a csápokat sem kell feltételeznünk, amikkel a figyel megpróbálja foglyul ejteni a bővítményeit. És így érthetőbbé válik az, hogy hasonló jelentésű régensek miért hasonló szerkezetekben fordulnak elő (ugyanazért, amiért ez a bővítményekre is igaz).

A hagyományos szemléletet tükrözi (és nyilván praktikus okai is vannak), hogy a szótárakban a bővítményes szerkezeteket mindig a régensek szócikkeiben találjuk meg (a példánk esetében a figyel szócikkén belül). Más megoldást nehéz is lenne elképzelni, ahhoz olyan bonyolult keresőrendszer kellene, mint amilyen például a kínai szótárakban van. Ott az írásjegyek különböző jellegzetességei (például az őket alkotó al-jegyek) szerint lehet keresni és fokozatosan szűkíteni az eredményt. Talán a bővítményes szerkezeteknél is lehetséges lenne ilyesmi, mondjuk először eljuthatnánk a tárgyas szerkezetekhez, azon belül pedig újabb mutató lenne, ahol aszerint juthatnánk tovább, hogy még milyen bővítmények vannak jelen a szerkezetekben.

És ezzel eljutottunk a bővítményes szerkezetek másik fő kérdéséhez, ahhoz, hogy hogyan is jelöljük a bővítményeket – a magyarban milyen toldalékok vagy névutók, más nyelvekben milyen elöljárószók, kitüntetett mondatbeli helyek és egyéb nyelvi eszközök különböztetik meg őket. A hagyományos szemlélet ezt is leginkább a régensek nyakába szereti varrni: a régens csápjai pontosan meghatározzák, hogy hogyan kell jelölni az egyes vonzatokat (és ezt szakszóval esetjelölésnek nevezik). Ezen kívül még van olyan is, amikor a régensek nem a konkrét esetragot, esetnévutót stb. írják elő a régensek, csak tartalmilag írják körül a vonzatot (pl. helyhatározó a vonzata a lakik igének: ).

Minden nyelvész tudja (és így vagy úgy számot is próbál adni róla), hogy az esetjelölés valójában nem önkényes. Vagyis nem arról van szó, hogy jön egy régens, és tetszőleges csápjai lehetnek, az összes többi régenstől és a nyelv egész rendszerétől függetlenül bármilyen esetragot vagy ilyesmit előírhat az egyes vonzatainak. Hiszen tudják jól a nyelvészek, hogy a vonzatoknak típusai vannak, és az egy típusba tartozók jelentéstanilag is, meg formailag is hasonlóak, meg a régenseik is ugyanígy hasonlóak. Például van olyan, hogy eredménytárgy, ami formailag tárgyeset, jelentéstanilag arra utal, ami valamilyen cselekvés eredményeként jön létre, és persze az ilyennek a régense meg valamilyen cselekvésre utal (tipikus eredménytárgyas szerkezet például a épít). Így aztán önkényességről szó sincs, ezeket a szerkezeteket a sok hozzájuk hasonlónak a létezése motiválja.

Ezért azt tapasztaljuk, hogy nemcsak a régensekről alakul ki az a képünk, hogy a különböző szerkezetekben mást és mást „jelentenek”, hanem a bővítményeket jelölő eszközökről is, sőt ezekről még inkább, mert általában sokkal többféle szerepben használjuk őket. Gondoljunk csak arra, hogy mennyiféle szerepe lehet a tárgynak (a -t toldalékos bővítménynek) különféle szerkezetekben, de ha még egy sokkal tartalmasabb névutót veszünk találomra, mondjuk az után-t, még azzal is sokféle dologra utalhatunk. (A legáltalánosabb térbeli és időbeli használata mellett ott vannak még olyanok, mint Freud után szabadon, vagy természet után (modell után) fest, meg méret után szabja a ruhát, vagy éppen kábítószer után kutatnak.) Szerintem teljesen elfogadható az a hozzáállás, hogy ezeknek nem előzőleg léteznek ezek a használataik, és ennek köszönhetően vehetnek részt éppen ezekben a szerkezetekben, hanem megfordítva, egyes szerkezetekbe mindenféle hasonlóságok alapján bekerülnek, és aztán az egymáshoz való hasonlóságuk miatt kibontakozik (idegen szóval emergál) egy-egy jellemző használatuk. Ettől érezzük úgy, hogy rendelkeznek ezzel vagy azzal a jelentéssel.

Például az <vmi/vki> után névutóba persze ma már belelátjuk a ` követve, mögötte haladva' jelentést is, meg a ` később'-et is, meg azt is, hogy ` a nyomdokain', meg hogy ` követve, aszerint'. De ezeket éppen a fent példaként felhozott szerkezetek létezése miatt látjuk bele, azok pedig különböző motivációkból jöttek létre, főleg metaforák révén, meg mert a követ igét és a hozzá hasonlókat már talán korábban használták térbeli, időbeli meg szellemi értelemben is, és így tovább.

Atomizmus és holizmus

Kicsit általánosabban nézve a különbséget a hagyományos, megszokott megközelítés és az enyém között, a következőket vesszük észre. Az iskolában (sőt, a tudományban is) azt a szemléletet szoktuk meg, hogy a kifejezések, amiket használunk, úgy épülnek fel, hogy különböző jelentésű kifejezéseket rakunk egymás mellé. Én ezt a hozzáállást analitikusnak vagy atomisztikusnak nevezem, mert azon alapul, hogy egészen kicsi, a lehető legkisebb elemekre bontják, elemzik a megnyilatkozásokat, és ezeknek az elemi építőköveknek a tulajdonságaiból próbálják magyarázni az összetett kifejezések tulajdonságait. Már az előbb használt felépül ige is erre utalt, meg az is, hogy az elemek eleve rendelkeznek valamilyen „jelentéssel”, és ezért tesszük bele őket összetett kifejezésekbe.

Amit eddig a vonzatos szerkezetekről láttunk, az viszont arra mutat, hogy a nyelvben előforduló kifejezéseket sokszor szét lehet valamennyire cincálni, bontani, „elemezni” részekre, de egyáltalán nem biztos, hogy általában érdemes ezt a megközelítést használni. Például ha egy összefüggő szövegrészt nézünk, akkor a mondatok, amik alkotják, valóban rendelkeznek többé-kevésbé önálló funkcióval, többé-kevésbé külön-külön is tudjuk értelmezni őket, és a szövegünket valóban ilyen viszonylag önálló részekből állítjuk össze. Viszont minél kisebb kifejezést nézünk a mondatokon belül, annál kevésbé alkalmazható ez az elv.

Ha ugyanis valamit szét tudunk vagdalni valamilyen darabokra, az még egyáltalán nem azt jelenti, hogy az ilyen darabokból „épül fel”. Az alternatív megközelítést ezért nevezhetjük éppen holisztikusnak is: Eszerint a kifejezések egésze rendelkezik bizonyos funkcióval („jelentéssel”), vagy legalábbis az egészükre jellemző vonások rendelkeznek funkciókkal, amiket nem magyaráz az, hogy milyen részekből állnak, csak többé-kevésbé lazán függnek össze vele. Ahogy láttuk, ennek inkább a fordítottja igaz: a kifejezésekben szereplő kisebb kifejezésekbe éppen attól látunk bele sajátos funkciókat, hogy éppen ezekben a kifejezésekben szerepelnek. Ezt neveztem úgy feljebb, hogy kibontakozik a jelentésük. Aztán persze már tényleg többé-kevésbé szert tesznek ezekre a funkciókra, és más szerkezetekben is használhatók hasonló módon.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.