Franchise

Nem valószínű, hogy komoly érdeklődők, egyből látszik, ahogy bejönnek a kereskedésbe. Vonakodó apuka, félszeg kamaszfiával. Mindegy, sose lehet tudni. Megnyomom a pult alatt a gombot, induljon csak a műsor.

Plopp. Az ajtó fölött megjelenik egy időutazó, bámulni kezdi az apukát. Plopp. Egy másik itt a pulton, érdeklődve nézi őket. Plopp. Egy harmadik a plafonról lóg le, mintha filmezné őket.

Ennyi elég is lesz.

Állnak és nézik az időutazókat.

Az időutazók grimaszolnak és integetnek, pont úgy néznek ki, mint az igaziak.

Várok egy kicsit, aztán megint a gombhoz nyúlok. Az időutazók eltűnnek.

Az apa szólal meg – Ezek ugye nem igaziak voltak? – kérdezi.

– Ezt nem árulhatom el – mondom, és a legcinkosabb mosolyommal mosolygok. Aztán újra megnyomom a gombot.

Megint végignézik a műsort, most már ők is mosolyognak.

– Hát, tisztára olyanok, mint az igaziak – mondja az apuka.

Nem világosítom fel arról, hogy milyen kicsi esélye van arra, hogy igazi időutazókat látott. Ha jönnek, persze tele vannak velük a hírcsatornák, mindenki próbálja kitalálni, hogy mért is pont ott és akkor bukkannak fel, amikor és ahol, milyen jövőbeli fontos esemény csíráját akarják dokumentálni. Mert ugye ez az elmélet, hogy ezért jönnek.

– Ez a lényeg – mondom, a hangomban negédes büszkeség. – Milyen alkalomra lesz? Megnősül a fiatalúr? – kacsintok az apára.

A történet az, hogy egy orosz oligarcha lánya férjhez ment egy fiatal dán teniszcsillaghoz, és akkor az apuka csináltatott egy ilyen időutazó replikát, hogy az pont a templomlépcső fölött bukkanjon fel, épp amikor a násznép elkezd rizset hajigálni milánói dóm előtt, aztán persze szabadalmaztatta a technológiát, és azóta ez az új tűzijáték. Aki csak megengedheti magának, időutazó replikákat bérel a fontos eseményére.

Grafika: Tóth Róbert Jónás

Elég drága, és ezért nem illik megkérdezni, hogy igazi-e.

– Felvettek az egyetemre, azt fogjuk megünnepelni – mondja a kamaszfiú.

– Ilyen fiatalon? – kérdezem, mert tényleg nem néz ki többnek tizenötnél.

Az apa elmosolyodik: – Imike búcsúbulija lesz, arra kéne – mondja.

Újra elindítom a műsort, de úgy, hogy most csak a felvevőgépes bukkanjon elő.

– Őt javaslom – mondom.

Imike meredten nézi a plafonról lógó időutazót.

– Nekem is ez tetszik a legjobban – mondja.

– Nagyon jó választás – mondom mosolygva. Kihúzom a fiókot, előveszem a lapot az árajánlattal, látványos mozdulatokkal összehajtom, beteszem egy borítékba, aztán az apa felé nyújtom: – Itt az árajánlatunk – mondom –, menjenek haza, gondolják át.

Közben az időutazót elfelejtettem kikapcsolni, Imike még mindig bámulja.

– Ez valami hologram? – kérdezi. – Vagy pontosan mi a technológia?

– Nem mondhatom meg – mondom, kikapcsolom az időtazót. Azt persze nem kötöm az orrára, hogy azért, mert fogalmam sincs.

– Szerintem maga nem is tudja – mondja a kamasz. – Szerintem ezt a technológiát a jövőben fogják kifejleszteni, és maguk az időutazók terjesztették el, és ők hozták létre az egész franchise-t, azért, hogy nyugodtan nézelődhessenek.

– Jó vicc – mondom széles mosollyal, de közben érzem, hogy libabőrös lesz a tarkóm. Plopp, plopp, plopp, plopp, plopp, öt időutazó jelenik meg a bolt különböző pontjain, mind Imikét figyelik. Hozzá sem értem a gombhoz.

Nézem őket, érzem, hogy nem tudok megszólalni. Aztán nagy nehezen összeszedem magam. – Ez a legeslegexkluzívabb ajánlatunk – mondom, a hangom kicsit reszelős, remélem, csak én veszem észre.

– Nagyon meggyőző – mondja Imike.

– Mit fogsz tanulni az egyetemen, fiam? – kérdezem.

– Fizikát – mondja, mosolyog, kedvesen integetni kezd az időutazóknak.

Azok visszaintegetnek, aztán plopp, egyszerre eltűnnek.

Imike kihúzza az apja kezéből a borítékot: – Mehetünk apa – mondja. – Megtudtam, amit akartam.

Miután kimennek, még sokáig állok mozdulatlanul a pult mögött, nézem a bolt becsukott ajtaját.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai itt olvashatók. 

Talkshow

Az asszisztens odajön mellém, hogy még egyszer átismételjük a jelenetet, tudja, hogy úgy érzem, már több mint elégszer átismételtük, de hát a kertévé már csak ilyen, nem lehet elégszer.

Sorsistennő

Amikor anya végre megszólal, nem szid, hanem csak megkérdezi, hogy tényleg nem emlékszem semmire abból, hogy milyen volt, amikor a Sorsistennő lefejezte apát?