Régészek mondták ki, melyik volt a világtörténelem legrosszabb éve

Legutóbb a radikális politikai változásokkal (Donald Trump megválasztása, Brexit), terrortámadások és rendőri erőszakos cselekmények sorozatával, hőmérsékleti rekordokkal és számos híresség halálával végződő 2016-os év adott arra lehetőséget, hogy elgondolkodjunk, vajon melyik volt az az év a világtörténelemben, amikor a legrosszabb volt embernek lenni a Földön.

A Slate két évvel ezelőtti válogatása szerint a világméretű pestisjárványt hozó 1348 vagy a második világháború legsötétebb szakaszának tartott, erőszakot és éhínségeket hozó 1943 is esélyes lenne a címre, de a tudomány most kimondta a végső dátumot, amire senki sem számított: 536.

A Cambridge-i Egyetem kiadójának régészeti folyóiratában, az Antiquityben közzétett tanulmány szerint nem is globális háborúk, katasztrófák vagy járványok, hanem egy különleges égi jelenség miatt nevezhető 536 a történelem legpusztítóbb évének. Ebben az évben jelent meg az a rejtélyes „felhő”, amely 18 hónapra sötétbe borította Európát, a Közel-Keletet és Ázsia egyes részeit. A hatodik században élt bizánci történetíró, Prokopiosz úgy írta le az időszakot, hogy „a Nap világosság nélkül adott fényt, a Holdhoz hasonlóan, egész évben”.

„Ez volt az egyik legszörnyűbb korszak kezdete” – mondta a Harvard Egyetem középkorkutatója, Michael McCormick a Science-nek. 536 nyarán az időjárás alaposan lehűlt, 1,5-2,5 Celsius-fokos hőmérsékleteinek köszönhetően az elmúlt 2300 év leghidegebb évtizede kezdődött meg. Kínában esett a hó nyáron, a mezőgazdaság lehetetlen helyzetbe került, éheztek az emberek – az ír krónikák szerint 536 és 539 között nem készült kenyér. 541-re a tetőpontjára ért a sötét korszak: a Nílus keleti partján fekvő Pelusiumból induló bubópestis hamar kiirtotta a Bizánci Birodalom népességének egyharmadát-felét.

Hogy mi okozta ezt a sötét ködöt, arra Paul Mayewskivel, a Maine-i Egyetem gleccserkutatójával és csapatával közösen jött rá McCormick, egy svájci gleccser alapos tanulmányozása során. A Colle Gnifetti gleccser Svájc és Olaszország határán fekszik, és mivel jégrétegei folyamatosan egymásra rakódnak, fúrással korabeli minták vehetők belőle, az egyes minták pedig az adott év időjárásáról is árulkodnak.

Az 536-ból származó mintán vulkáni hamura utaló jeleket találtak a kutatók, majd 540-ből és 547-ből is vulkánkitörés nyomaira bukkantak a gleccserben. Az 536-as izlandi kitörés elég hamut juttatott a légkörbe ahhoz, hogy az északi félgömbön eltakarja a Napot. A három esemény elég volt ahhoz, hogy egészen 640-ig ne legyen feljegyzés gazdasági fellendülésről – a hetedik század közepén a jégben talált ólomnyomok utalnak arra, hogy beindult az ipari mértékű ezüstbányászat.