Milyen érzés a világűr urának lenni? Elég jó!

Azt már a Sztrugackij fivérek is megírták, hogy nehéz istennek lenni, és ami azt illeti, a világegyetem urának lenni sem egyszerű, de megfelelő stratégiával és némi szerencsével azért megoldható. A Scott Almes által kreált, eredetileg Kickstarteren meghirdetett Végtelen galaxisok társasjáték egy sorozat része, de a darabok legfeljebb abban hasonlítanak egymásra, hogy mind elfér egy egyenméretű kis dobozban.

A játékot fejlesztő Gamelyn szerint ez nemcsak azért nagyon jó, mert kis helyen is elférnek, hanem azért is, mert így jóval kisebb ökológiai lábnyomuk van, mint egy őrült nagy táblás játéknak (amiből rendszerint a tábla foglalja a legtöbb helyet, a többi töltelék vagy műanyag). A kis méret leginkább kézzelfogható előnye persze az, hogy nem túl bonyolult elszállítani mondjuk egy házibuliba vagy kávézóba-sörözőbe, bár ez utóbbit a rengeteg elgurulásra-elveszésre hajlamos apró alkatrész miatt nem tartom valami életszerűnek. Ettől még persze nem elhanyagolható móka hangosan káromkodni a mit sem sejtő vendégek előtt, lehetőleg beleszőve a Vezérlőtábla, az Akciókocka és az Aktiválás szavakat is a monológba.

Igazán átütő eredményeket a szóló játékkal lehet elérni, ami egyrészt az egyik legszomorúbb dolog, ami egy társasjátékkal történhet, másfelől az ember legalább egyedül is megismerheti a játékmenetet. Az egyszemélyes játékhoz használatos ellenfelet egyébként Zsarnok Galaxisnak hívják, a szabálykönyvben pedig olyan érzékletes leírást adnak róla, hogy nem is ember, aki nem akarja felvenni vele a harcot.

„Az univerzum legsötétebb mélységeinek káoszából Zsarnok Galaxis emelkedik fel. Kegyetlen lakosainak egyetlen célja van: a világegyetem minden élőlényének leigázása. A világegyetemünk egyetlen reménye te vagy, parancsnok!”.

Na, ezek után aki nem rohan haza azonnal előkeresni a Kaland, Játék, Kockázat könyveket, vagy nem esik neki a gonosz galaxisnak, annak nincs is szíve.

Kis híján szégyelltem, hogy ennyire nyertem

A játékmenet egyébként meglepően egyszerű és érthető: annak ellenére, hogy egy csomó kis jelző és hét, elsőre idegennek tűnő dobókocka jár hozzá, elég gyorsan rá lehet hangolódni. Külön előnye, hogy alig akad benne üresjárat, mivel a játékosok a többiek körében is cselekedhetnek – már ha ügyesen osztják be az erőforrásaikat.

Minden játékos kap egy galaxistáblát, ezen tudja majd jelölni, hogy milyen ütemben épül a birodalma, és itt tudja nyomon követni azt is, hogy mennyi áll rendelkezésére a fejlesztésekhez szükséges erőforrásokból. A saját galaxisunkból indíthatjuk útnak az űrhajókat is, és ide csatolhatjuk a már gyarmatosított bolygókat is – ezekből negyven áll rendelkezésünkre a játékban, és mindegyiket másként használhatjuk. Nem is lenne igazán jó a játék, ha csak az alapján szelektálnánk a kolonizálható bolygók között, hogy milyen hasznot hoznak: minden meghódított bolygó tovább növeli a győzelmi pontjainkat, ezekből kell huszonegyet gyűjteni ahhoz, hogy megnyerjük a játékot, és persze az nyer, akinek ez előbb sikerült.

Igaz, van a történetben egy csavar, ugyanis mindenki húz egy titkos küldetést is a játék elején, ha pedig ezt is sikerül teljesíteni a végéig, az két-három pluszpontot jelent, ezzel pedig akár meg is lehet fordítani egy szoros meccs állását. A tesztjáték során nem sikerült igazán szoros állást összehoznunk: annyira nyertem, hogy már kis híján szégyelltem is magam, persze azért nem nagyon. (Egyébként is valószínűleg véletlen volt: sikerült még a játék elején egy olyan bolygóhoz hozzájutnom, amivel elég nagy előnyre tettem szert. A játék második helyezettje, Tóth Róbert Jónás grafikus szerint nem is volt olyan nagy az az előny, de ezt csak a jegyzőkönyv kedvéért mondom.)

Ahány játék, annyi forgatókönyv

A galaxis urának lenni kényelmes és megnyugtató érzés, a kulcsa pedig szerintem az, hogy az ember ügyesen manipulálja a dobásait. A játék megengedi, hogy némi energia ráfordításával tetszőleges számú kockával dobjunk újra, így ha elegendő erőforrásunk van, és eléggé felfejlesztettük a birodalmunkat (minél fejlettebb a civilizációnk, annál több kockával dobhatunk), gyakorlatilag türelemjátékká válik a dolog, persze idáig el is kell jutni.

A játék azzal hirdeti magát, hogy többszörösen újrajátszható – ez jó hír annak, aki kiad rá hétezer forintot, ami egyébként nem is olyan sok, ha egy teljesen jó, rendszeresen játszható játékról van szó. A változatosságról szokás szerint a véletlenszerűen húzott kártyák gondoskodnak – ha van valami, ami jól jön a fejlesztőknek, az mindig a kártya, de ezzel nincs is semmi baj: gondoljunk csak bele, hogy egy pókerjátszma hány variációval járhat, a jól bevált megoldásokon pedig nincs mit javítani.

A hivatalos ajánlás 14 éves kor felettieknek szóló játékként hirdeti a Galaxist, ami helytállónak tűnik, de a játékfejlesztő weboldala szerinti 30 perces játékidő elég kevésnek tűnik. Sőt, még a Reflexshop 30-60 perces becslése is elég optimista. Mi a tesztjátékot több mint két óra alatt zavartuk le, ebben persze benne volt az is, hogy kicsit ismerkedtünk a szabályokkal, de a második próbálkozásunk is megerősítette, hogy egy óránál mindenképpen több, ha a játékosok átgondolják a lépéseiket. Ha pedig valaki nagyon alaposan átgondolja, akkor mindenképpen, mert állandóan taktikázni és kombinálni kell folyamatosan változó körülmények között.

A bolygók keresztszülei

A játékra a Kickstarteren a kitűzött tizenötezer dollár helyett több mint négyszázezret dobtak össze a társasjáték-rajongók, ennek fejében pedig azok, akik 125 dollárnál többet adtak a Zsarnok Galaxis legyőzésére, egy bolygókártyát is elnevezhettek. A bolygók sokfélesége adja a játék sokszínűségét: vannak olyanok, amelyek magukban talán nem sokat érnek, de megfelelő kombinációkkal már akár a győzelemhez is hozzásegíthetik a játékost, és vannak olyanok is, amelyeknek a képességei önmagukban nem feltétlenül kiemelkedőek, viszont sok győzelempontot érnek. Érdemes súlyozni, hogy vajon mikor melyik képességre lesz szükségünk, illetve azt is érdemes átgondolni, hogy az ellenfeleinknek mi jöhet jól, ugyanis természetesen ebben a játékban sem az a legfontosabb, hogy nekünk legyen jó, hanem az, hogy lehetőleg a többieknek legyen rossz.

A játékot a Reflexshop jóvoltából tesztelhettük. Köszönjük!