Hétfőn részletesen beszámoltunk arról, hogy a magyar tárgyalóbizottságnak nem sikerült megegyeznie a világ egyik legnagyobb tudományos kiadójával, az Elsevierrel, ezért a cég kihúzta a dugót, és a hazai kutatók január 11-től nem férnek hozzá az ott közölt cikkekhez, az adatbázisokhoz és a szoftverekhez. A cikkre és Demeter Márton kommunikációkutató egyetemi docens Facebook-posztjára a továbbiakban szerzőnk, Varga Máté genetikus reagál.

Laikusok számára jogosnak tűnhet Demeter Márton elkeseredése, amiért az MTA Elektronikus Információszolgáltatás Nemzeti Program (EISZ) és a legnagyobb tudományos kiadó, az Elsevier közt elakadt tárgyalások következtében itthonról nem lehet hozzáférni az Elsevier lapjaihoz, adatbázisaihoz. Mint kutatók, abból élünk, hogy a mások ötleteit, elméleteit tovább szőjük, adatait tovább elemezzük, így az lenne a logikus, hogy őszintén elkeseredjünk egy ilyen lépésen. De a tudományos publikálás világa minden, csak nem racionális, így az EISZ keménykedése éppen, hogy üdvözlendő.

Valamikor három évvel ezelőtt írtam egy hosszabb posztot a tudomány kommunikációs válságáról (meg még korábban is), és abban a világhírű matematikust, Timothy Gowerst parafrazálva úgy fogalmaztam, hogy:

az Elsevier viselkedése egy agresszív kistérségi uzsoráséhoz hasonlítható, akit az indokolatlan profitján kívül senki és semmi nem érdekel, és nem válogat az eszközökben, ha valaki a profitját veszélyezteti.

Ha ez valakit meglep, akkor nyilván nem volt még alkalma rácsodálkozni arra az üzleti modellre, amit a világ egyik legprofitábilisabb vállalata, az Apple-énél is nagyobb, 35 százalékos haszonkulccsal dolgozó Elsevier követ. Egészen röviden arról van szó, hogy a tudományos lapok kiadói pénzt (tipikusan sokat) kérnek a kutatóktól (akiknek gyakran a karrierje függ a publikációk számától) is, hogy publikálják az eredményeiket, majd pénzt kérnek az egyetemi könyvtáraktól vagy mezei olvasóktól is, hogy ezekhez az adatokhoz hozzáférjenek (szintén tipikusan sokat és általában eléggé megkérdőjelezhető feltételekkel). Mindezt úgy, hogy a hozzáadott érték elenyésző: a tördelésen és minimális adminisztráción kívül más nem történik a kiadó falai között, mert a cikkek bírálását is kutatók végzik, történetesen ingyen (ez az, amit peer-review-nak nevez az irodalom).

Háromszor fizet

Ez az elképesztően profitábilis (de ép ésszel és moralitással jónak nem nevezhető) rendszer viszonylag újkeletű, a 20. század második felében tűnt fel, amikor egy kalandos életű exkém oligarcha, Robert Maxwell jó ütemmel ráérzett, hogy a közpénzből finanszírozott kutatások óriási robbanás előtt állnak, és a kutatóknak valahol majd publikálniuk kell, így (nem túlzás) százszámra hozta létre a lapokat, amelyekből aztán dőlt a profit. A Maxwell-féle korántsem veszteséges Pergamon aztán 1991-ben beleolvadt az Elsevierbe, aminek a (korábbi) monopóliumhelyzetét jól mutatja, hogy amikor 1994-ben 50 százalékkal tovább emelte az árait, a kutatók morgolódáson kívül nem tudtak mit tenni. (Ha valakit jobban érdekel, hogy Maxwell hogyan hozta létre a mai publikációs modellt, a részleteket érdemes elolvasni a Guardian másfél évvel ezelőtti cikkében.)

Az Elsevier-típusú modellel az is gond, hogy már eleve a kutatóra „a kézirat gondozása" címszóval rátolt publikációs költségek elképesztőek, és biztos nem indokoltak, de az igazán megdöbbentő az, hogy a publikációkhoz való hozzáférés is pénzbe kerül. Ez ugyanis azt jelenti, hogy egy egyszerű állampolgár, ha mondjuk el szeretne olvasni egy cukorbetegségről szóló tanulmányt, tulajdonképpen

ezért az információért háromszor fizet: egyszer, amikor a közpénzből való kutatás megvalósul, egyszer, amikor a kutatók publikációja elfogadásra kerül, és egyszer, amikor el akarja olvasni.

Ez az abszurditás vezetett a szabad hozzáférést hangoztató Open Access (OA) mozgalom megjelenéséhez és az utóbbi évtizedekben történő kivirágzásához. Az OA fontosságát nem bizonyítja semmi sem jobban, mint a Plan S, az az EU-s, kezdeményezés, amelynek célja, hogy 2020-ra az uniós forrásokból finanszírozott kutatások eredményei mindenki számára hozzáférhetők legyenek.

De pusztán az a tény is, hogy az Elsevier 30-40 százalékos haszonkulcsot realizálhat, megfelelő indok lenne arra, hogy az egyes országok ne feküdjenek le könnyen a kiadó anyagi követeléseinek. Németország és Svédország csak az első fajsúlyosabb fecskék voltak, de számos nagy amerikai egyetemnek is elege lett az Elsevier praktikáiból: az amerikai szinten is óriásinak számító University of California sem volt képes december 31-ig megállapodni a kiadóval. Így az EISZ kivételesen igazán – jó értelemben – illusztris társaságba került.

Jöjjön az Open Access

Ráadásul az Elsevier eddigi itthoni csomagja is bőven hagyott kívánnivalót maga után – Demeter Márton igazán szerencsés helyzetben lehetett, ha eddig mindenhez hozzáfért, amihez akart, mert élettudományoknál eddig is inkább az volt a helyzet, hogy egyéb utakon kellett az irodalomhoz hozzájutni, így mi nem is igazán érzünk változást.

És ezek az egyéb utak nagyon is használhatók: sok cikk felkerült a szerzők, illetve munkahelyük honlapjára, amit olyan keresők, mint például a Google Scholar vagy az Unpaywall elég gyorsan megtalálnak. A magát „kutatói Facebookként” pozicionáló ResearhGate szintén hasonló okokból hasznos, de az utóbbi pár év leginkább az úgynevezett preprint szerverek felfutásáról szólt.

A fizikusok és matematikusok közt már régen népszerű publikálási forma – miszerint a beküldött kéziratot még elfogadás előtt feltöltik valahova – mostanra bevette az élettudományok világát (pl. bioRxiv, PeerJ-Preprints) és a bölcsésztudományoknál is ez látszik a jövőnek (lásd socarxiv). A műfaj sikerét éppen a napokban megjelent (egyelőre csak stílusosan preprint formájában létező) tanulmány is mutatja: a legrangosabb, egyáltalán nem OA újságokban kikötő cikkek is egyre gyakrabban a bioRxiv-on tűnnek fel először.

Az interneten keresett cikkek minimum fele mára már elérhető ezekkel a rém egyszerű módszerekkel, maradékra pedig ott van a kevésbé elegáns, de annál népszerűbb Sci-Hub. A tudományos publikációk PirateBay-eként felfogható oldalon aztán gyakorlatilag tényleg bármit elő lehet ásni. És bár az Elsevier és tsai. nemeziseként tündöklő Alexandra Elbakyan Sci-Hub-alapítónak joggal lehet szemére vetni putyinista politikai nézeteit, illetve modelljének fenntarthatatlanságát, az biztos, hogy a Sci-Hub sikere – még a nagy amerikai és európai egyetmeken is – mutatja, micsoda zsákutca a mai publikációs valóság. Demeter Mártont némileg cáfolva: a Sci-Hub azokon a helyeken is népszerű, ahol úgymond könnyű lenne a kapcsolati hálóval máshonnan elkérni a cikkeket.

Sokan attól tartanak, hogy a preprintek világában peer-review híján a minimális szűrő is megszűnik, ami a kóklerségeket a valódi tudományos munkától el tudná választani. Azonban az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a szűrő eddig is gyatrán működött: a pszichológia vagy a rákkutatás reprodukciós válsága is ezt mutatja, illetve a már egyszer publikált, de később visszavont cikkek növekvő száma is (és akkor nem szóltunk a soha vissza nem vont, de nyilvánvalóan hibás metodikával rossz következtetést levonókról). A tudományos eredmények legbiztosabb szűrője továbbra is a reprodukálhatóság marad: ami kiállja az idő próbáját, és megismételhető marad, az részévé válik a tudományos kánonnak, a többi pedig kihullik. Mindig is ez volt, ma is ez van – ami egyébként nem kicsinyíti a jó peer-reviewer fontosságát: az igazán jó kollegák tanácsára eddig is sokban támaszkodtunk a publikálás előtti fázisokban is, és ezután is fontos lesz, hogy ki, mit gondol a munkánkról. Azt kell átgondolnunk, hogy milyen formában lehet ezeket a véleményeket a leghatékonyabban a cikkhez kapcsolni.

Nehéz pontosan megmondani, milyen lesz a most formálódó, új publikációs valóság, de minden jel arra mutat, hogy jobb, igazságosabb és sokkal szabadabb, mint amiben most vagyunk, és amiben az Elsevier nehezen indokolható árait azzal próbálja mentegetni az egyszeri kutató, hogy de az eltörpül a stadionépítések ára mellett.

A szerző genetikus, Qubiten megjelent korábbi cikkei itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: