– Bandi, király vagy! – Tévedsz, Isten vagyok

„A forradalom költője, Ady Endre művei nem hiányozhatnak egy művelt magyar házban” – kínálták a költő verseit a Pesti Napló 1919. januári lapszámainak hirdetései. Ady forradalmi jelentőségű kötetét, az Új verseket pár száz példányban kiadó Pallas ezúttal biztosra ment. A világháborús évek terméséből válogató A halottak élént 1918 augusztus elején mindjárt 7000 példányban dobta piacra, ami manapság egy sikerregénynek is becsületére válna. Majd a papírhiány dacára is frissítette Ady-portfolióját, megszerezve az egyedüliként hiányzó Az Illés szekerén kiadói jogait is. Bár a költőnek 1914 óta nem jelent-jelenhetett meg új verseskötete, korábbi könyvei addigra legalább 150 ezer példányban keltek el.  A világháborút elvesztő országban Ady ismertsége és népszerűsége túlzás nélkül a színészekével vetekedett.

 

„Bandi, király vagy!” – dicsérte Adyt egy hölgyismerőse, amire a költő félig vicces, ám önérzetes komolysággal felelt: „Tévedsz, Isten vagyok.” Az Emlékezések Ady Endréről című  Kovalovszky Miklós-féle monográfia negyedik kötetében olvasható 1910-es évek eleji párbeszédtöredék pontosan jelzi, hogy Ady nagyon is tudatában volt saját alakuló, és irodalmon túlmutató kultuszának.

A könyvesboltokban kapható arcképei, mint a Székely Aladár műtermében készült „könyöklős portré”, már a háború előtt ezres nagyságrendben forogtak olvasói, rajongói körében. A mindig elegáns megjelenésű, testi mivoltában is ikonná lett Ady  tevőlegesen is részt vett saját költő-vátesz szerepének képi megformálásában. Székellyel együtt tükör előtt próbálta el, dolgozta ki pózait, arckifejezését és gesztusait. 

Az egyik ikonikus portré Székely AladártólForrás: PIM

A Beretvás Hugó, Farkas Ödön és legfőképpen Reinitz Béla által komponált Ady-daloknak és azok lerontott változatainak köszönhetően nevét és sorait még az is hallotta, aki egyetlen versét sem olvasta. Mindezt a népszerűséget Ady korántsem csupán az ikonikussá formált arcképeivel, verseivel és harcos, polgári radikális publicisztikájával érdemelte ki. (Bár az sem lebecsülendő: a tévé, sőt rádió előtti idők mediális tere, a sajtó és a kávéházi szóbeszéd ma már elképzelhetetlenül felerősítette a leírt szó erejét és hatását.) Kellett ehhez a háborút kezdettől fogva következetesen elutasító pacifizmusa, és két évtizedes közéleti, politikai küzdelem, amellyel a forradalmat hirdette, jósolta és várta. Személye testesítette meg mindazt a progressziót és újat akarást, ami totálisan szemben állt a háborúba menetelő, meggyűlölt régi világgal.

Az őszirózsás forradalom gyanakvó Petőfije

Ady három nappal a köztársaság kikiáltása (1918. november 16.) után lett a lapok hasábjain is „a forradalom költője”. Az olvasók mellett a hivatalosság is elragadtatással tisztelgett a betegsége miatt nyilvánosan már alig mutatkozó vátesz előtt. Miközben folytak a ruharekvirálások, hogy a frontról hazaözönlő katonákat felöltöztethessék, az őszirózsás forradalomban főszerepet vivő Magyar Nemzeti Tanácsnak – Jászi Oszkár ötletére – arra is volt gondja, hogy külön átirattal üdvözölje Ady Endrét „a forradalom nagy szellemi előkészítőjét”. Megválasztották a konzervatív Kisfaludy Társasággal szemben megalakuló Vörösmarty Akadémia elnökévé, noha az ezzel járó feladatait már nem volt képes ellátni. Pár nappal később az Otthon Írók és Hírlapírók Köre is üdvözlő iratot szerkesztett elnökük, Molnár Ferenc javaslatára. A Belvárosi majd az Andrássy úti Színház pedig műsorára tűzte Ady, „a mai forradalom Petőfijének” verses jelenetét, Az utca énekét.

A lapok számára minden érdekes és fontos lett, ami személyével volt kapcsolatos. Halála előtt egy héttel például arról is írt Az Est, hogy a magyar-román demarkációs vonal körüli csetepatét kihasználva a csőcselék – a Pesti Napló szerint sátoros cigányok – kifosztották Ady házát és a régi Boncza-kúriát Csucsán. Ady – a személyét érintő érdeklődés és elismerések ellenére – szkeptikusan, már-már gyanakvással fogadta az általános forradalmi lelkesültséget: 

„Ma minden suszter forradalmár, miránk többé nincs szükség. Október végén ugyanis kiderült egész Magyarországról, hogy itt mindenki régi pacifista, kezdettől fogva mindenki ellene volt a háborúnak, a lánckereskedők és a bankárok is. (...) Meglátod, hogy Magyarországon előbb-utóbb elsikkasztják a forradalmat, mert igen nagy zsákkal jön mindenki”

– jegyezte fel Krúdy Gyula a költő szavait 1918 decemberében. 

Ma már tudható, hogy az események igazolták Ady félelmeit. Miként az is, hogy a költő felmagasztosulása és halála az őszirózsás forradalom győzelme és a puccsszerűen létrejövő tanácskormány megalakulása közötti rövid, kegyelmi időszakra esett. Egy évvel korábban, vagy egy évvel később össznemzeti gyászra és tömegeket megmozgató emelkedett temetésre gondolni sem lehetett volna.

Nem voltak készen a nekrológok

Ady január 27-i halálhíre váratlanul érte a közvéleményt, és meglephette a sajtót is. Bár szinte valamennyi napilap kiemelt helyen írt róla, a Világ, a Pesti Napló és Az Est még címlapon is, nem voltak kész, előre megírt nekrológok. Csak megrendültség. 

Ady hétfő reggel negyed kilenckor halt meg. Lestyán Sándor a Vörös Lobogó riportjában azt írta, hogy tíz óra után „sokan jönnek a halott Adyhoz látogatóba. Politikusok, újságírók, művészek, jóbarátok, ismeretlen tisztelők, egy pár rajongó adyista, szanatóriumi vendégek, nem hagyják nyugodni egy pillanatig sem.” Mind látni akarták a nyersselyem sárga ingbe öltözött, lepedővel takart költő holttestét, amelyet legalább 12 órán keresztül bárki megnézhetett a Liget szanatórium II. emeletének 30-as szobájában. 

Ott járt Kosztolányi Dezső is: 

„Ami itt befejeződött, az gyors és tragikus volt. De ami itt kezdődik, az hosszú, nagyon hosszú. Olyan hosszú, mint a legenda és a halhatatlanság” 

– búcsúztatta Adyt egykori lapjában, a Pesti Naplóban. A halottas ágyhoz legalább kilenc képzőművész, köztük több fényképész is érkezett, ám használható felvételeket csak Szőnyi Lajos készített. Csorba Géza a Nyugat, Vértes Marcell és Major Henrik a Pesti Futár és a Színházi Élet, Kober Leó pedig a Vörös Lobogó számára rajzolt portrét. 

Ady-rajzolás a Liget szanatóriumbanForrás: PIM

A nyitott ablakú szobában a nap végére összesen több mint három tucat rajz készült.

és az egyik rajzForrás: PIM

Egy arcmás és egy halotti maszk is készült Adyról. Ez utóbbi kettőt Vedres Márk és Ferenczy Béni később bemutatta a Vörösmarty Akadémián: az igazit és egy átlényegített „művészi maszkot”, amit Ferenczy mintázott a halottról, és amely egy hirdetés szerint „így igen alkalmas arra, hogy Ady számos tisztelői megszerezzék könyves polcuk számára”. A maszk a Pesti Napló könyvkereskedésében volt kapható, 100 koronáért, nagyjából tíz Ady-kötet áráért.

A Vedres-féle halotti maszk mellette Móricz Zsigmondé a Petőfi Irodalmi Múzeum egy korábbi kiállításánFotó: PIM

A saját halott és a megvadult tömeg

A január 28-i, keddi minisztertanács Adyt a magyar nemzet halottjának nyilvánította, és rendelkezett a temetéséről. Másnap a Nemzeti Múzeum előcsarnokában rendezett gyászszertartáson az alig tíz napja hivatalban lévő Berinkey-kormányt a miniszterelnök és négy (a konzervatív Budapesti Napló szerint valamennyi) minisztere képviselte. A kormány nevében beszédet mondó Kunfi Zsigmond kultuszminiszter, aki mint a „a második magyar forradalom Petőfijétől” búcsúzott Adytól. A Jókai-lepellel letakart koporsónál többek között Babits Mihály, Bíró Lajos és a költőt a halottaságyán felöltöztető Móricz Zsigmond mondott beszédet. Ady katafalkjánál a tudósítók Bródy Sándort, Bokányi Dezsőt, Hatvany Lajost, Herczeg Ferencet, Garbai Sándort, Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Márkus Miksát, Márkus Emíliát, Linder Bélát, Ódry Árpádot, Petrovits Eleket, Pikler Gyulát és Rippl-Rónai Józsefet ismerték fel. 

Íme a korabeli filmhíradó egy részlete:

A gyászünnepély emelkedettségét csupán a gyászoló tömeg zavarta meg kissé. A délután kettőre meghirdetett szertartásra érkezők ugyanis déltől kezdve annyira megtöltötték a Múzeumkertet, hogy lépni nem lehetett. A rend fenntartásával megbízott száztagú szocdem különítmény viszont késve érkezett a helyszínre, így nem hogy kordont nem tudtak vonni a ravatal köré, de már el sem juthattak az előcsarnokig. A tömeg a díszvendégeknek fenntartott helyek nagy részét is elfoglalta, még az özvegy is csak a termetes színész, Beregi Oszkár segítségével tudott a ravatalhoz jutni. Lökdösődés támadt a Múzeumkert egyetlen megnyitott bejáratánál, más türelmetlen kívül rekedők pedig egy oldalkapun át behatoltak a Múzeum épületébe, hogy hátulról közelítsék meg az előcsarnokot. 

A hangoskodás meg is akasztotta néhányszor a gyászszertartást elkezdő Haypál Benő református lelkészt, ráadásul több helyen leszakadt az előcsarnokot díszítő fekete drapéria. Mindezek ellenére a gyászmenet a terveknek megfelelően, délután négy körül elindult a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőbe. Több ezres, egyes lapok szerint több tízezres tömeg kísérte Ady Endrét a főváros által adományozott díszsírhelyig, ahol a Munkásdalárda gyászdala (Miért oly borús) és három beszéd (Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és Beregi Oszkár) után eresztették koporsóját a sírgödörbe. 

Diáklázadás

Az esti lapok éles hangon bírálták a gyászszertartás szervezőit a múzeumkerti fejetlenségért. Másnap aztán a temetésről tudósító riportok mellett két különös anyag is megjelent. Egyiket a Vörösmarty Akadémia nevében Móricz Zsigmond jegyezte. Ebben az Akadémia elhatárolódott a szervezetlenség felelősségétől. Móricz szerint az „igazi sérelem csak azokon a kiváltságosokon esett, akik eddig a legnagyobb tumultusokban kényelmesen sétáltak a leterített szőnyegeken”. A temetést kiemelt helyről, a ravatal mellől követő Márkus Miksa lapja, a Magyar Hírlap viszont gyilkos erejű szavakkal élcelődött azon, hogy „ez a Vörösmarty Akadémia még temetni sem tud. Pedig szegények eddig egyebet sem csináltak, mint temettek”. És hogy „a Vörösmarty Akadémia lassanként hasonlatos lesz a burgonyanövényhez. Ennek a java is a föld alatt fekszik”.

A másik nyilatkozatot a Kertész utcai kereskedelmi iskola igazgatósága tette közzé. E szerint Székely László igazgató nem is záratta le a kapukat a temetésre igyekvő diákok előtt, „sőt az iskola tanári testülete Ady özvegyéhez részvét sürgönyt intézett, Ady emlékére gyászünnepélyt rendez és önképzőkörét Ady nevéről nevezi el.” A gyanúsan túlbuzgó nyilatkozat előzménye, hogy az oktatásügyi miniszter a temetés napjára valamennyi állami középiskolájában tanítási szünetet engedélyezett. Az ügy végrehajtásában illetékes főváros tanácsának ülésén azonban – miután kegyelettel adóztak Ady emléke előtt és a díszsírhelyéről is döntöttek –, elfelejtettek a kereskedelmi iskolákról is intézkedni. Így történhetett, hogy azok diákjai, megneszelve, hogy máshol szünet van, sztrájkolni kezdtek. A legtöbb igazgató persze, saját felelősségre, hazaengedte az ifjúságot, az Izabella, a Vas és a Kertész utcai igazgatók viszont nem. A felhevült diákok erre kitörtek az épületekből, és az Alkotmány utcai kereskedelmi Akadémia épületéhez vonultak, hogy csatlakozásra bírják az akadémistákat. Ám, az ottani igazgató sem engedte saját diákjait az utcára, sőt kordont vonatott a kapu elé, egy altiszt még pisztollyal is fenyegetőzött. Végül mégis kitörtek a diákok, egyesülve a kintiekkel, és nagy részük „minden igazgatói tiltás ellenére megjelent Ady Endre temetésén” – számolt be róla a Pesti Napló, amelynek apróhirdetései között két napig még az alábbi felhívás volt olvasható: 

„ADY TEMETÉSÉN elvesztett iskolai tolltartót jogos tulajdonosa átveheti a kiadóhivatalban”.