Társkereső

A rózsaszín kezeslábast és arcmaszkot viselő alak mintha egyáltalán meg se hallotta volna Segesdi kiabálását, dudorászva a fény felé tartotta a fecskendőt, pöckölt egyet rajta, a rózsaszín folyadékban ide-oda áramlottak a buborékok.

– Könyörgök, engedjen el, mindenem odaadom, vegye el az összes pénzem, mindenem, csak ne bántson – Segesdi kiabálás közben ütemesen próbálta elernyeszteni és megfeszíteni a lábizmait, úgy, ahogy Az ötszáz tipp túlélésre című kézikönyvben olvasta, de persze az egész semmit se ért, a gyorskötözők csak még jobban belevágtak a csuklójába meg a bokájába.

Az alak igazított egy kicsit a fecskendő pumpáján, aztán végignézett Segesdin. – Úgy látom, motorikusan nem sérült a sokkolástól – mondta mélyen zengő hangon. - Ennek nagyon örülök.

– Nagyon szépen kérem, engedjen el – könyörgött Segesdi –, gyerekeim vannak – hazudta.

– Na-na – az alak rosszallóan Segesdi felé intett a fecskendővel, a hosszú és valószínűtlenül vastag tű ferde hegyén megjelent egy rózsaszín folyadékcsepp a mozdulattól. – Ha úgy lenne, nem kéne itt szórakozzak magával.

Segesdi érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Kérem, engedjen el – mondta, nem tudta levenni a szemét a fecskendő hegyéről.

– Ma van a szerelmesek napja, és maga a szerelmet kapja ajándékba – az alak a homlokára tolta a maszkot, ahogy Segesdire mosolygott, őszinte kedvesség ült az arcán, Segesdi, ahogy a hangjából, úgy a mosolyából sem tudta eldönteni, hogy férfi-e vagy nő –, úgyhogy legyen olyan jó, hagyja abba a könyörgést meg a hazudozást.

Grafika: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Segesdinek eszébe jutott, hogy mit olvasott a pszichopaták áthatóan odaadó pillantásáról, az alak meleg barna szeméből pontosan ugyanaz az odaadó figyelem áradt, a cikkben azt írta, a pszichopaták úgy tudnak az emberre nézni, hogy azt érzi, így még soha senki nem nézett rá.

A társkereső app villant az agyába, az értesítés ikon-logója, az, hogy nem kellett volna jobbra húzni azt az arcot, az üzenetek, amiket váltottak, az, hogy minden mennyire klappolt a profiljával, az, hogy senkinek nem mondta el, hova is indul randira, kivel is találkozik.

– Az ég szerelmére kérem – mondta újra Segesdi, a túlélőtanfolyam jutott eszébe, ahova poénból küldte el a cég az egész fejlesztőcsapatot, mit is mondott a túsztárgyaló, meg kell próbálni emberi viszonyba kerülni a rablóval, valami személyeset mondani neki, de semmi se jutott az eszébe.

– Tegnap jelentkeztem egy ramenfőző tanfolyamra – mondta hirtelen, ezzel saját magát is meglepte, tényleg igaz volt, mondjuk az előleget még nem utalta át.

– És nekem ehhez mi közöm? – kérdezte az másik, de ha lehet, még átszellemültebb és kedvesebb lett a mosolya. Közelebb lépett Segesdihez, elkezdte kigombolni az ingén a gombokat.

– Nem tudom – mondta Segesdi. Ahogy rózsaszín gumikesztyűs ujjak hozzáértek, az egész teste megremegett, érezte, hogy teljesen áthűl a bőre. – Még fiatal vagyok, még annyi minden történhet velem, kérem, ne tegye ezt – mondta, a hangja elvékonyodva remegett, közben az jutott eszébe, hogy mégiscsak jól csinálta, eredetileg azt akarta mondani, hogy ne öljön meg, de azt nem jó kimondani, azzal véglegesítené a helyzetet, az érzelmi viszonyhoz kapcsolatot kell teremteni az elkövetővel –, maga jó ember – nyögte -, maga nem akarhat nekem rosszat.

– Nem hát – mondta az alak –, én  csak a munkámat végzem – közben az utolsó gombot is kigombolta, és széthajtotta Segesdi ingét.

– De mit akar csinálni?

A másik ekkor letette a fecskendőt, egy rózsaszín filcet vett elő, levette a kupakját, fél kézzel Segesdi mellkasát kezdte tapogatni, a bordáit nyomogatta.

Segesdi felnyögött, ösztönösen próbált elhúzódni. – Ne mocorogjon nekem, mert rosszul jelölöm be a döfés-pontot, és akkor ferdén szúrok, aztán abba bele is halhat – mondta az alak.

– Mi az, hogy bele is halhatok – kérdezte –, hát mit akar csinálni velem?

A másik sóhajtott egyet :

– Mondom, én csak a munkámat végzem – mondta, egy ikszet rajzolt Segesdi mellkasára – essünk túl rajta, szíven döföm magát a fecskendővel, holnap reggel másnaposan felébred az ágyikójában, semmire se fog emlékezni, az élet megy tovább.

– De én tudom, hogy meg akar ölni, kérem, engedjen el – Segesdi érezte, hogy folyni kezdenek az arcán a könnyek.

– Dehogy ölöm, csak muszáj volt kicsit elszórakozzak magával. Látom a profilján, hogy nagy sorozatgyilkosfilm-rajongó, nekem is kell ennyi szórakozás – felnevetett. – Ez amúgy nem a világ legizgalmasabb munkája.

– Könyörgök, mondja már el, hogy mi ez az egész – Segesdi hangja elcsuklott, érezte, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyei.

– Minek, ha holnap úgyse fog rá emlékezni? – letette a filcet, marokra fogta a fecskendőt. – Különben is, ha figyelt volna, már mondtam, hogy szerelem, meg ilyenek.

– Ezt hogy érti?

Az alak lemondóan megrázta a fejét. – Ha tényleg akarja, akkor az előírások szerint muszáj tájékoztassam, de úgyis elfelejti, tényleg tök fölösleges, segítsük már egymást annyival, hogy lemond erről. Hunyja be szépen a szemét, egy másodperc, és túl leszünk az egészen.

– Tudni akarom – Segesdi a gumikesztyűs kezet nézte, az ujjak közein látszott a fecskendő. Mintha örvénylett volna benne a rózsaszín folyadék.

– Na jó, maga akarta. Akkor legalább kipanaszkodom magam. Szóval az a helyzet, hogy evolúciós szempontból az emberiségnek az a legjobb, ha a tagok teljesen összevissza párosodnak egymással. Erre van kifejlesztve a szerelem: szépen meglátja, aztán kész, elveszti az eszét, és minden megy, mint a karikacsapás. Most a fogamzásgátlásba inkább nem is megyek bele, mióta  kitalálták, azt is szinte alig győzzük munkával, de mióta mindenki ezeket a rohadt társkeresőket használja ahelyett, hogy élőben ismerkedne, teljesen el van rontva az egész. Mindenki azt hiszi, hogy tudja előre, mit akar. Mióta a gépi tanulás segíti az összekapcsolódást, azóta teljesen kiveszett a rendszerből a véletlen. Ezt kell nekünk ellensúlyozni: aki túl válogatós, az megkapja szépen ezt a kis koktélt, aztán az első fogamzásképes vagy nemzőképes egyedbe, akivel csak találkozni fog, halálosan beleszeret. Na, most már mindent elmondtam, hunyja le szépen a szemét.

– Ki maga?

Az alak megrázta a fejét: – Ne mondja, hogy nem találta ki!

– De akkor mért nem nyíllal jön, és mért nem úgy néz ki, mint egy kövér szárnyas csecsemő? – kérdezte Segesdi.

– Azt magának köszönhetem – mosolygott rá a másik. – Mindenki azt kapja, amire vágyik. Maga a sorozatgyilkosokat jobban kedveli a barokk festészetnél. Én a magam részéről hálás is vagyok magának ezért.

És ezzel visszahúzta a maszkot, és két kézzel a feje fölé emelte a fecskendőt.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.  

Jónapod

Jónapunk jónapod, mondjuk megint a szegényapának, ne bánkódj, ne búsongj, hol a szegényanya, kérdezzük aztán, hol bujkál a szép kerekhasú szegényanya, hol van, merre van, hova dugtad, hol rejtegeted.

Tarha

Az a helyzet, hogy Iggy Pop közepesen sikerült, feketén beültetett félklónja vagyok, anyám, elmondása szerint, illegálisan jutott hozzám, nagyon nem válogathatott, tizenhét éves kora előtt meg kellett szülnie az első gyerekét, ha nem akart büntetőpályára kerülni.