Társkereső

A rózsaszín kezeslábast és arcmaszkot viselő alak mintha egyáltalán meg se hallotta volna Segesdi kiabálását, dudorászva a fény felé tartotta a fecskendőt, pöckölt egyet rajta, a rózsaszín folyadékban ide-oda áramlottak a buborékok.

– Könyörgök, engedjen el, mindenem odaadom, vegye el az összes pénzem, mindenem, csak ne bántson – Segesdi kiabálás közben ütemesen próbálta elernyeszteni és megfeszíteni a lábizmait, úgy, ahogy Az ötszáz tipp túlélésre című kézikönyvben olvasta, de persze az egész semmit se ért, a gyorskötözők csak még jobban belevágtak a csuklójába meg a bokájába.

Az alak igazított egy kicsit a fecskendő pumpáján, aztán végignézett Segesdin. – Úgy látom, motorikusan nem sérült a sokkolástól – mondta mélyen zengő hangon. - Ennek nagyon örülök.

– Nagyon szépen kérem, engedjen el – könyörgött Segesdi –, gyerekeim vannak – hazudta.

– Na-na – az alak rosszallóan Segesdi felé intett a fecskendővel, a hosszú és valószínűtlenül vastag tű ferde hegyén megjelent egy rózsaszín folyadékcsepp a mozdulattól. – Ha úgy lenne, nem kéne itt szórakozzak magával.

Segesdi érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Kérem, engedjen el – mondta, nem tudta levenni a szemét a fecskendő hegyéről.

– Ma van a szerelmesek napja, és maga a szerelmet kapja ajándékba – az alak a homlokára tolta a maszkot, ahogy Segesdire mosolygott, őszinte kedvesség ült az arcán, Segesdi, ahogy a hangjából, úgy a mosolyából sem tudta eldönteni, hogy férfi-e vagy nő –, úgyhogy legyen olyan jó, hagyja abba a könyörgést meg a hazudozást.

Segesdinek eszébe jutott, hogy mit olvasott a pszichopaták áthatóan odaadó pillantásáról, az alak meleg barna szeméből pontosan ugyanaz az odaadó figyelem áradt, a cikkben azt írta, a pszichopaták úgy tudnak az emberre nézni, hogy azt érzi, így még soha senki nem nézett rá.

A társkereső app villant az agyába, az értesítés ikon-logója, az, hogy nem kellett volna jobbra húzni azt az arcot, az üzenetek, amiket váltottak, az, hogy minden mennyire klappolt a profiljával, az, hogy senkinek nem mondta el, hova is indul randira, kivel is találkozik.

– Az ég szerelmére kérem – mondta újra Segesdi, a túlélőtanfolyam jutott eszébe, ahova poénból küldte el a cég az egész fejlesztőcsapatot, mit is mondott a túsztárgyaló, meg kell próbálni emberi viszonyba kerülni a rablóval, valami személyeset mondani neki, de semmi se jutott az eszébe.

– Tegnap jelentkeztem egy ramenfőző tanfolyamra – mondta hirtelen, ezzel saját magát is meglepte, tényleg igaz volt, mondjuk az előleget még nem utalta át.

– És nekem ehhez mi közöm? – kérdezte az másik, de ha lehet, még átszellemültebb és kedvesebb lett a mosolya. Közelebb lépett Segesdihez, elkezdte kigombolni az ingén a gombokat.

– Nem tudom – mondta Segesdi. Ahogy rózsaszín gumikesztyűs ujjak hozzáértek, az egész teste megremegett, érezte, hogy teljesen áthűl a bőre. – Még fiatal vagyok, még annyi minden történhet velem, kérem, ne tegye ezt – mondta, a hangja elvékonyodva remegett, közben az jutott eszébe, hogy mégiscsak jól csinálta, eredetileg azt akarta mondani, hogy ne öljön meg, de azt nem jó kimondani, azzal véglegesítené a helyzetet, az érzelmi viszonyhoz kapcsolatot kell teremteni az elkövetővel –, maga jó ember – nyögte -, maga nem akarhat nekem rosszat.

– Nem hát – mondta az alak –, én csak a munkámat végzem – közben az utolsó gombot is kigombolta, és széthajtotta Segesdi ingét.

– De mit akar csinálni?

A másik ekkor letette a fecskendőt, egy rózsaszín filcet vett elő, levette a kupakját, fél kézzel Segesdi mellkasát kezdte tapogatni, a bordáit nyomogatta.

Segesdi felnyögött, ösztönösen próbált elhúzódni. – Ne mocorogjon nekem, mert rosszul jelölöm be a döfés-pontot, és akkor ferdén szúrok, aztán abba bele is halhat – mondta az alak.

– Mi az, hogy bele is halhatok – kérdezte –, hát mit akar csinálni velem?

A másik sóhajtott egyet :

– Mondom, én csak a munkámat végzem – mondta, egy ikszet rajzolt Segesdi mellkasára – essünk túl rajta, szíven döföm magát a fecskendővel, holnap reggel másnaposan felébred az ágyikójában, semmire se fog emlékezni, az élet megy tovább.

– De én tudom, hogy meg akar ölni, kérem, engedjen el – Segesdi érezte, hogy folyni kezdenek az arcán a könnyek.

– Dehogy ölöm, csak muszáj volt kicsit elszórakozzak magával. Látom a profilján, hogy nagy sorozatgyilkosfilm-rajongó, nekem is kell ennyi szórakozás – felnevetett. – Ez amúgy nem a világ legizgalmasabb munkája.

– Könyörgök, mondja már el, hogy mi ez az egész – Segesdi hangja elcsuklott, érezte, hogy megállíthatatlanul folynak a könnyei.

– Minek, ha holnap úgyse fog rá emlékezni? – letette a filcet, marokra fogta a fecskendőt. – Különben is, ha figyelt volna, már mondtam, hogy szerelem, meg ilyenek.

– Ezt hogy érti?

Az alak lemondóan megrázta a fejét. – Ha tényleg akarja, akkor az előírások szerint muszáj tájékoztassam, de úgyis elfelejti, tényleg tök fölösleges, segítsük már egymást annyival, hogy lemond erről. Hunyja be szépen a szemét, egy másodperc, és túl leszünk az egészen.

– Tudni akarom – Segesdi a gumikesztyűs kezet nézte, az ujjak közein látszott a fecskendő. Mintha örvénylett volna benne a rózsaszín folyadék.

– Na jó, maga akarta. Akkor legalább kipanaszkodom magam. Szóval az a helyzet, hogy evolúciós szempontból az emberiségnek az a legjobb, ha a tagok teljesen összevissza párosodnak egymással. Erre van kifejlesztve a szerelem: szépen meglátja, aztán kész, elveszti az eszét, és minden megy, mint a karikacsapás. Most a fogamzásgátlásba inkább nem is megyek bele, mióta kitalálták, azt is szinte alig győzzük munkával, de mióta mindenki ezeket a rohadt társkeresőket használja ahelyett, hogy élőben ismerkedne, teljesen el van rontva az egész. Mindenki azt hiszi, hogy tudja előre, mit akar. Mióta a gépi tanulás segíti az összekapcsolódást, azóta teljesen kiveszett a rendszerből a véletlen. Ezt kell nekünk ellensúlyozni: aki túl válogatós, az megkapja szépen ezt a kis koktélt, aztán az első fogamzásképes vagy nemzőképes egyedbe, akivel csak találkozni fog, halálosan beleszeret. Na, most már mindent elmondtam, hunyja le szépen a szemét.

– Ki maga?

Az alak megrázta a fejét: – Ne mondja, hogy nem találta ki!

– De akkor mért nem nyíllal jön, és mért nem úgy néz ki, mint egy kövér szárnyas csecsemő? – kérdezte Segesdi.

– Azt magának köszönhetem – mosolygott rá a másik. – Mindenki azt kapja, amire vágyik. Maga a sorozatgyilkosokat jobban kedveli a barokk festészetnél. Én a magam részéről hálás is vagyok magának ezért.

És ezzel visszahúzta a maszkot, és két kézzel a feje fölé emelte a fecskendőt.

Dragomán György sci-fi sorozata, A fényes jövő további darabjai a Qubiten itt olvashatók.