A budapesti önkormányzatok olyan messze vannak a nemi egyenlőségtől, mint Makó Jeruzsálemtől

Budapestnek még soha nem volt női főpolgármestere, a huszonhárom kerületből összesen kettőt vezet nő, az önkormányzati testületekben pedig ma csupán minden negyedik képviselő nő. De vajon hogyan alakult a budapesi képviselőtestületi tagok nemi nemi eloszlása az elmúlt húsz évben?

A nemzetközi nőnap alkalmából megnéztem, hogyan áll a budapesti politika a női egyenjogúság kérdésében. Az 1998 és 2014 közötti összes budapesti önkormányzati választás eredményét letöltöttem a választás.hu-ról, és a női-férfi névjegyzék alapján azonosítottam mindegyik önkormányzati képviselő nemét.

2014-ben minden negyedik választott képviselő volt nő (26 százalék). Ez a szám alacsonynak tűnhet, viszont több mint kétszer annyi, mint a jelenlegi arány a parlamentben, ahol a 12 százalékos női aránnyal a világ 149. helyén állunk, az EU-ban pedig Máltával együtt az utolsó helyen.

A budapesti 2014-es 26 százalékos adat már javulás eredménye, hiszen tizenkét évvel korábban, 2002-ben még csak közel minden hatodik (18 százalék) képviselő volt nő. 2002 óta lassan, de folyamatosan javul a nők aránya. Az 1998-2014-es trenddel számolva talán a 2034-es választásokra érjük el a mágikus 40 százalékos női arányt. Ez azért mágikus, mert a nemi kvótával rendelkező európai országokban ez a minimum, amit el szeretnének érni.

A választási adatok alapján úgy tűnik, hogy minél nagyobb egy párt, annál nagyobb eséllyel küld női képviselőket a testületekbe. A 2014-es választásokon mindegyik párt magasan elmaradt a 40 százalékos aránytól. Az MSZP-DK-Együtt összefogás és a Fidesz-KDNP nagyon hasonló nemi arányt ért el (27-29 százalék). Érdekes, hogy az LMP és a Jobbik is nagyon kis arányban tudott női képviselőket küldeni a testületekbe. Az LMP ilyen alacsony aránya azért is meglepő, mert a párt nemi kvótát alkalmazott a jelöltállításnál. Az adatok alapján úgy tűnik, az esélyesebb helyekre csak nagyon kevés nőt választottak, így náluk csak 14 százalék a nők aránya. Sem az új generációs pártok, sem a civil szervezetek nem tudtak tehát egyenlőbb nemi arányt összeállítani, sőt, messze elmaradtak a két nagy pártszövetségtől.

Kerületi szinten óriásiak a különbségek: a huszonhárom kerületből huszonegyben nem éri el a nők aránya a 40 százalékot. A 18. kerületben (Pestszentlőrinc és Pestszentimre) mindössze két női képviselőt választottak a húsz helyből 2014-ben, de a 4., 7., 8. és 10. kerületben is 20 százalék alatt maradt az arány. Ezekben a testületekben tehát legalább ötször annyi férfi ül, mint nő.

Két kerület lóg ki fölfelé a sorból. A 12. kerületben (Hegyvidék) 41 százalék az arány, 7 női képviselőre jut 10 férfi. A budapesti nemi egyenlőségi aranyérmet nagy fölénnyel a 20. kerület (Pesterzsébet) nyeri. Itt a 17 fős testületből 9 nő (53 százalék). A férfi polgármestert is beleszámítva tehát pont 50-50 a nemi arány az önkormányzati döntéshozatalban.

Szükség van egyáltalán az egyenlő nemi arányra?

Véget nem érő vitát lehetne arról folytatni, hogy mi az egészséges nemi arány az állami döntéshozatalban. Az egyik oldalon azok állnak, akik szerint egy választott képviselőt azért választunk, mert ő tudja a lehető legjobban képviselni a rá szavazók érdekeit – nemtől, származástól, kortól függetlenül. Ebben a felfogásban tehát ha egy választott képviselő jól végzi a dolgát, a neme teljesen lényegtelen.

A másik oldalon azok állnak, akik szerint az állami döntéshozatalban résztvevőknek le kell képeznie a társadalmat: kellenek nők és férfiak, kellenek fiatalok és idősek, melegek, kerekesszékesek, kisebbségiek és így tovább. Ők úgy érvelnek, hogy egy választott képviselő csak akkor tudja valóban képviselni az őt választók érdekeit, ha átélte élethelyzeteiket.

„Miért idős, fehér férfiak hoznak döntéseket a nők vagy a kisebbségek jogairól? Semmit nem tudnak róluk!”

Az elmúlt években-évtizedekben egyre nagyobb hangot kapnak azok, akik a második típusú érvelést támogatják. Szerintük az üvegplafon a politikában is jelen van, és a döntéshozók nemi sokszínűsége javítja a problémaérzékenységet, bővíti a megoldási javaslatok körét, és közvetlenül csatornázza be az érintettek szempontjait. Ez a cikk szépen összefoglalja, miért miért ilyen alacsony a nők politikai részvétele a magyar politikában.

Ha nemi egyenlőség, akkor kvóta

Sok európai országban politikai konszenzus van arról, hogy szeretnék, ha egyenlőbb lenne a nemi arány az állami döntéshozatalban. A megoldások azonban nagyon különbözőek, és egyelőre nincs nemzetközileg bevált standard a nemi arányok javítására. A leggyakrabban alkalmazott eszköz a nemi kvóta.

A kvóta ellen érvelők szerint sérül a teljesítményelv, és csökken a döntéshozatal hatékonysága, tehát nem a legjobb jelölt kerül pozícióba. A kvóta mellett érvelők szerint viszont a mai politikai rendszerben mindenhol a férfiaknak lejt a pálya, és a kvóta a legjobb megoldás a helyrebillentésre. Ha több nő van döntéshozói pozícióban, lebonthatók a negatív sztereotípiák, és egyre több pozitív női példa áll a következő generáció politikusai előtt. Szerintük a kvóták segítségével egyre több nő jut fontos pozícióba, ami miatt a döntések is jobban reprezentálják a női választók érdekeit.

Magyarországon sem ismeretlen

Jelenleg 16 európai államban használnak valamilyen nemi kvótát a választott állami szervekben, és további 13-ban van olyan politikai párt, amelyik önkéntesen alkalmazza a kvótákat. Magyarország az utóbbi csoportba tartozik, hiszen az MSZP-ben, az LMP-ben és a Párbeszédben is van nemi kvóta.

A döntéshozatali szervekben Magyarországon nem alkalmaznak kvótát, de a téma az utóbbi évtizedekben már többször felmerült. 2007-ben az SZDSZ-nek azt a javaslatát utasította el a parlament, amiben a párt azt javasolta, hogy az országgyűlésben a pártlistán felváltva szerepeljenek nők és férfiak – tehát közel 50 százalék legyen a nemek aránya. Mai szemmel érdekes, hogy Orbán Viktor akkor a nemi kvóta mellett szavazott.

A kvóta biztosan nem árt, és valószínűleg működik

Több országban már évtizedek óta alkalmaznak kvótákat. A tudományos eredmények alapján nehéz kijátszani őket, tehát hatásukra valóban nő a női képviselők száma, ahogyan az Európai Parlament összefoglalójából is látszik).

Spanyolországban például 2007 óta alkalmaznak 40 százalékos nemi kvótát az összes 5000 főnél nagyobb település önkormányzatában. Egy tanulmány azokat a településeket hasonlítja össze, amelyek éppen a minimum népességhatár felett vannak (tehát van kvóta), azokkal, amelyek pont alatta maradtak (tehát nincs kvóta). Eredményeik alapján a kvóta növelte a nők arányát a testületekben, nagyjából 35-ről 46 százalékra. Nem találtak bizonyítékot arra, hogy a kvóta miatt csökkent volna a testületek összetételének minősége: a képviselők átlagos iskolázottsága nem csökkent, és azok a pártok sem veszítettek szavazatokat, amelyeket a kvóta rákényszerített több nő indítására.

A svéd szociáldemokrata párt 1993 óta alkalmaz a 2007-es magyar SZDSZ-javaslathoz hasonló 50-50-es nemi kvótát az összes helyi szervezeti politikai listáján. Érdekes, hogy a párt politikusai szerint a kvótának a férfiak teljesítményére volt a legnagyobb hatása: a kevesebb hely miatt versenyezniük kellett a bejutó pozíciókért (a linkelt kutatás alátámasztja ezt a vélekedést). Eredményeik szerint a kvóta szignifikánsan javította a politikusi teljesítményt, elsősorban azzal, hogy a tehetségtelen férfiak helyett legalább közepesen tehetséges nők kerültek vezető pozíciókba. Egy másik tanulmány szerint a svéd kvóta növelte a politikailag aktív nők számát, és ez a nagyobb merítés vezetett a vezető pozíciókban lévő nők számának emelkedéséhez.

A szerző közgazdász, az Imperial College London kutatója. Összes írása a Qubiten itt olvasható.