El tudod mondani egy szóban, milyen szaga van a fűnek?
Előfordult már, hogy nehezen tudtál leírni egy illatot vagy egy ízt? Könnyen lehet, hogy nem a szókincsed gyatra, hanem az anyanyelvednek nincs elég eszköze rá, hogy szavakba foglalhasd az érzékelés eredményét. Nem véletlen, hogy annyival könnyebb leírni a fű színét (mondjuk zöld), mint az illatát (fűszagú?), mint ahogy az sem, hogy az embert általában vizuális lénynek tartják.
Alig van érdekesebb kérdés annál, mint hogy mások is úgy érzékelik-e a világot, mint mi magunk. Arisztotelész óta elfogadott tézis az érzékek hierarchiája: a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás, majd az ízlelés erősorrendjét a megfelelő agyi területek fejlettsége is igazolja. A nyugati ember a látást és a hallást általában objektívebbnek fogja fel, mint az érzékelés többi fajtáját.
A kiemelt érzékszervektől érkező információk a jelek szerint megközelíthetőbbek a tudat számára, mint más, látszólag kevésbé fontos érzékszervektől eredők, így például a szagok, és ez abban is jelentkezik, hogy az ember mennyire színesen tud beszélni az adott érzékeléshez tartozó információkról.
Aki nem tud umpilául
Egy nemzetközi kutatócsoportot (a holland Max Planck pszicholingvisztikai intézetben dolgozó Asifa Majidot és két tucatnyi társát) az a kérdés izgatta, hogy vajon tényleg ennyire univerzális-e az emberi érzékelés hierarchiasorrendje, különösen, ha azt a nyelvek tükrében vizsgálják. Hogy ezt meg tudják mérni, húsz merőben különböző nyelv (köztük három jelnyelv) beszélői körében végeztek kísérleteket, olyan elterjedt nyelveket vizsgálva, mint az angol, a kantoni vagy a fárszi (újperzsa), de olyanokat is, mint a Bolíviában teljesen elszigetelten kifejlődött yuracaré, vagy az ausztrál őslakosok által még nyomokban beszélt, kihalófélben lévő umpila. A nyelvek beszélőit – összesen 313 embert – a kutatók arra kérték, hogy saját szavaikkal írjanak le olyan érzékszervi ingereket, mint egy papír színei, egy korty cukros víz, vagy egy szippantás valamilyen illatmintából.
A kutatók azt vizsgálták, hogy egy adott nyelvet beszélő csoport tagjai között mekkora egyetértés mutatkozik egy-egy érzékszervi inger megnevezésében. Ha sokan használják egy nyelvi csoporton belül ugyanazt a megnevezést, az arra utal, hogy az adott közösségben valóban van egyezményes kifejezés az adott jelenségre. Míg ha a beszélők sokféle szóval próbálkoztak, abból nyilván arra lehet következtetni, hogy az adott színárnyalata, ízre vagy szagra nincs megfelelő közös szó, vagy a beszélők nem is képesek azonosítani az adott érzékszervi ingert.
A tanulmány szerzői szerint noha az érzékelés nagyrészt független a nyelvtől, a nyelv a jelek szerint korlátozza a beszélő kifejezésgazdagságát bizonyos érzékelési területeken. (Máskor meg éppen elősegíti azt, az orosz nyelvben például külön szó van a világoskék és a sötétkék árnyalatokra – голубой, illetve синий.) Angolul például könnyedén kifejezhetők az egyszerű sokszögek, míg egy emberi arc azonosítására alkalmas leírást csak nagy nehézségekkel lehet adni. Ahogy a színeket is viszonylag könnyű megnevezni, a szagokra azonban kevesebb a találó kifejezés.
„Gyakran úgy gondolunk a nyelvre, mint ami közvetlen információkat szolgáltat a világról. Ez megnyilvánul abban is, ahogy az érzékelésünkre tekintünk, amit a modern tudomány is visszatükröz” – mondta Majid, a kutatás vezetője. A legtöbb tankönyv vizuális lényként írja le az embert, „ami mellett részben azzal érvelnek, hogy az agynak jóval nagyobb területe foglalkozik a vizuális ingerek feldolgozásával, mint amekkora például a szagok elemzésére rendeltetett. De a másik lényeges bizonyíték éppen a nyelv szokott lenni, így az emberek gyakran úgy közelítik meg a kérdést, hogy sokkal több szó van arra, amit látunk, míg azt alig tudjuk kifejezni, amit az orrunkkal érzünk.”
Majid saját kutatásaira is hivatkozva ugyanakkor állítja, hogy néhány társadalom sokkal inkább fókuszál a szagokra vagy a hangokra. Így például a Maláj-félszigeten élő vadászó-gyűjtögető közösség, a jahaik tagjai épp olyan változatos szókincset használnak a szagok kifejezésére, mint az angol nyelv a színekére.
Keserű = fülzsír ízű
Az angol anyanyelvűek például a formák és a színek megnevezésében teljesítettek a legjobban, míg a fárszi és a Laoszban beszélt lao nyelv beszélői kiváló szavakat találtak az ízekre. A kesernyés ízű vizet például a fárszi nyelvűek egyöntetűen talkh-nak nevezték (ez az adott ízre vonatkozó szó azon a nyelven), míg az angolt használók mindent mondtak rá a keserűtől a sóson, savanyún, egyszerűn, mentoloson, gyógyszerízűn át egészen odáig, hogy „nem rossz”, illetve „olyan,mint a fülzsír”. Majid kísérletei során sokszor felfigyelt rá, hogy az angol anyanyelvűek keverik az ízeket, a keserűt a sóssal és a savanyúval, és fordítva. „Hiába van tehát meg hozzá a megfelelő szókincsünk, olyan, mintha az agyunkban lenne némi zavar azzal kapcsolatban, hogyan ültessük át nyelvre az ízélményeinket” – mondta a kutatás vezetője.
Azok a nyelvi közösségek, amelyek tagjai magas pontszámokat értek el az ízek kifejezésében – a két említetten kívül még a főként Dél-Kínában és Hongkongban beszélt kantoni volt ilyen – közismerten kifinomult főzési hagyományokat ápolnak, sok különböző erős ízt (így a keserűt is) használva. Az angolokról ugyanez nem igazán mondható el.
Az ausztrál őslakosok umpila nyelvén beszélők viszont például nem sokat tudtak kezdeni a színekkel, mert szavakban egyszerűen csak a feketét, a fehéret és a vöröset különböztetik meg. Viszont számukra volt a legegyértelműbb a szagok meghatározása, ami általában is jellemző a vadászó-gyűjtögető népekre.
Az érzékelés diverzitása még a jelnyelvekben is megjelenik. A kata kolok nevű, különleges falusi jelnyelvet mindössze 1200-an beszélik Bali szigetén. Használói majdnem annyira megküzdöttek a színek megnevezésével, mint az umpilául beszélők, miközben a kísérlet amerikai és a brit jelnyelvben járatos résztvevőinek kevés nehézséget okozott ez a feladat.
Nyelv < érzékelés
Kiderült tehát, hogy a nyelvek nagymértékben különböznek abból a szempontból (is), hogy mely érzékelési területeket kódolják szisztematikusabban, és hogyan teszik ezt. Erősen függ ugyanis az adott kultúrától – az ahhoz tartozó életstílustól, környezettől, sőt még az építkezési szokásoktól is –, hogy a közösség tagjai látás, hallás, szaglás, ízlelés vagy tapintás útján fogadják-e be elsősorban a világot, és ez a preferencia a nyelvben is visszatükröződik. (Ettől függetlenül általánosságban kijelenthető, hogy néhány kivételtől eltekintve a szagok leírásával nem sokat bajlódnak egyik nyelvben sem.)
Ez részben kulturális tényezőkkel is magyarázható – írják a tanulmány összefoglalójában. Azok a beszélők például, akiknek a közösségi kulturális hagyományaik közé tartozott a fazekasság, ügyesebbek voltak a formák megnevezésében; a szögletes házakban élőknek egyértelműbb kifejezéseik voltak a szögletes formákra, mint a kerekekre. Ugyanígy, akik olyan közösség tagjai, amelynek életében a zene játszik megkülönböztetett szerepet, a hangok megnevezésében jeleskedtek, még ha ők maguk nem is voltak zenészek.
A kutatás azoknak is tanulsággal szolgálhat, akik több időt töltenek csöndes, szagtalan képernyők és egyhangúan zümmögő gépek, mint illatos virágok és improvizáló jazz-zenészek közelében: érdemes új érzékszervi ingereket keresni a nyelvi tudatosságunkban alulkezelt területekről is. A kísérlet ugyanakkor arra is emlékeztet, hogy a nyelvi diverzitás is megőrzésre méltó érték. Egy kihalás szélén tántorgó umpila nyelv például sokkal inkább alkalmas a szagok kategorizálására, leírására és tudatosítására, mint a milliárdok által beszélt angol.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: