Az utóbbi időben sokan emlegették a törökségi nyelvek és a magyar kapcsolatait, a legkülönbözőbb szempontokból. Sokan elmondták, hogy a nyelvtudomány mai állása szerint a magyar nyelv (és általában az uráli nyelvek) meg a törökségi nyelvek közötti rokonságra semmi bizonyíték nincs. Ugyanakkor sokan elgondolkoztak azon, hogy mi is az a nyelvrokonság, honnan lehet kideríteni, hogy két nyelv rokona-e egymásnak, van-e jól azonosítható jele, és egyáltalán, hogy megy ez az egész. A saját képességeim szerint én is hozzájárultam annak a tisztázásához, hogy a nyelvrokonság történeti fogalom, tehát azt nem lehet megmondani, hogy hogyan látszik két rokon nyelven, hogy rokonai egymásnak, csak azt lehet megmondani, hogy ha a történetüket sikerül visszakövetni, akkor minek kell kiderülnie: visszafelé haladva nagyon hasonló ősökhöz, felmenőkhöz kell eljutnunk.

Rokonság nyelvek és emberek között

A rokonság fogalma tehát elválaszthatatlan a nyelvtörténettől, a nyelvi változásoktól, szemben az emberek, embercsoportok genetikai rokonságával, ami, úgy tudom, genetikai vizsgálattal megállapítható, nem kell hozzá családfák után kutatni. A különbség ellenére mégiscsak megragad az emberekben, hogy a nyelvészek a rokonság szót használják a nyelvekkel kapcsolatban (és megkülönböztetik például a típusbeli hasonlóságtól, hangsúlyozva, hogy az utóbbinak nem kell együttjárnia a rokoni kapcsolattal). Vajon meddig terjed a hasonlóság, az analógia, és honnantól válik hamissá, akár abszurddá?

Ha már említettem a családfát: van-e egyáltalán a nyelveknek családfájuk? Ha már nyelvcsaládokról beszélünk, akkor ez az analógia meddig terjed? Biztos, hogy óriási különbségek vannak. Először is, az emberek a környezetüktől és más emberektől jól elkülönülő individuumok, míg a nyelvek mindannyian egyszerre több változatban léteznek, és a környező nyelvváltozatoktól (a közeli rokonaitól) is nehezen lehet őket megkülönböztetni. Másodszor, az embereknek (amíg nincsenek klónozottak) pontosan két közvetlen vérségi felmenőjük van, míg a nyelveknek csak egy, és annak a mibenléte is nehezen meghatározható. Igaz, hogy a múltkori írásomban azt írtam, hogy a románnak is meg a spanyolnak is a latin (valamelyik változata) a felmenője, de mennyire közvetlen ez a leszármazás? Hiszen ahogy a közeli nyelvváltozatokat nehéz megkülönböztetni egymástól, úgy az egymás utáni időszakokban beszélt nyelvváltozatokról sem lehet megmondani, hogy mikor „változnak át más nyelvvé”. (Így pl. a híres Veronai Találóskérdésről nem lehet megmondani, hogy még (vulgáris) latin, vagy már olasz nyelven van-e.) Harmadszor, a nyelvek állandóan hatnak egymásra (persze annál inkább, minél szorosabb kapcsolatban állnak a beszélőik), és ez befolyásolja a tulajdonságaikat. Ami még fontosabb: a leszármazottaik tulajdonságait is befolyásolja. Ezzel szemben az emberek egymásra hatásának, bár az is nagyon fontos, az örökletes tulajdonságaikra tudomásom szerint nemigen lehet hatása.

Ennek ellenére a nyelvek leszármazásánál nem szokták feltételezni, hogy az ágak „összenőhetnek”, vagyis hogy nyelvek „összekeveredhetnek”. A hagyományos történeti nyelvészet legnagyobb alakjai sokat vitatkoztak azon, hogy egyáltalán létezhetnek-e keveréknyelvek. Az eddig gyanúba keveredett nyelveknek elsősorban a szókincsüket jellemzi a tömeges kölcsönzés (pl. az angol nyelv szókincsének kb. 60 százaléka francia eredetű, bár a leggyakoribb szótövek között elsöprő többségben vannak a germán eredetűek), de annak alapján, amit a nyelvrokonságról mondtam, tehát a történeti visszafejtés alapján kétségtelenül germán nyelv. Egyedül az ún. kreol nyelvek esetében vetődhet fel, hogy történetileg több, egymással nem rokon nyelv leszármazottai. Lehet, hogy elvileg történhet ilyen módon igazi „nyelvkeveredés”, de a tényleges helyzet az, hogy minden ismert kreol nyelvben világos módon egy bizonyos nyelv nyelvtani szerkezete dominál, és ezeknek csak a szókincsük van tele a hozzájuk képest idegen eredetű szavakkal.

Szóval elvileg én sem zárom ki, hogy legyenek keveréknyelvek (olyanok, amik egy kreol nyelvből származnak), de ez mindenképpen nagyon különleges eset, mivel a kreol nyelvek eleve csak nagyon különleges körülmények között jönnek létre. Olyankor, amikor egy soknyelvű közösség (például kikötőkben, menekülttáborokban) egymás nyelveinek megtanulása helyett egy leegyszerűsített közvetítő kódot (ún. pidzsint) használ, és ez generációkon keresztül zajlik, amíg sok olyan gyerek nő fel, akik ezt a pidzsint az anyanyelvükké alakítják (alaposan megváltoztatva, mintegy standardizálva).

Leszármazás és átörökítés

A nyelvek leszármazási, rokonsági viszonyai tehát egészen mások, mint az emberek és más élőlények hasonló viszonyai. Van még egy fontos különbség: az emberek leszármazása egy jól meghatározható, rövid időtartam alatt következik be (a leszármazott génállománya közvetlenül a fogantatás után alakul ki), míg a nyelveknél ez sokkal bonyolultabb és elhúzódóbb folyamat. Kézenfekvőnek tűnhetne, hogy ezért az egyedfejlődés hasonlatáról áttérjünk a törzsfejlődés hasonlatára, hiszen minden nyelvet egy nagy beszélőközösség beszéli elég változatos módokon, ahogy a fajra jellemző génállományát is egy csomó egyed hordozza különféle változatokban. Persze ez a hasonlat is sok szempontból sántít, hiszen az egyedek génállománya alig változik az életük során, míg a nyelvek még az egyes beszélők használatában sem tekinthetők állandónak. Ennek ellenére szemlélhetjük úgy a nyelvet, mint amiben az egyedek (az egyes beszélők nyelvváltozatai) különböző változatokat testesítenek meg, ahogy a faj egyedei különböző génkombinációkat és mutációkat hordozhatnak, és csak statisztikai jellegű állítást tehetünk arról, hogy az egyik generációról a másikra milyen változás tekinthető általánosnak vagy legalábbis gyakorinak.

Amikor egy gyerek beleszületik egy beszélőközösségbe (vagy több beszélőközösségbe, ha körülötte többféle nyelvet beszélnek), akkor a nála idősebbek viselkedése alapján sajátítja el az anyanyelvét. (Külön bonyodalom, hogy a nála idősebbek nyelvhasználata nemcsak egyéni eltéréseket mutathat, de többféle generációhoz is tartozhatnak.) A gyerek által elsajátított nyelvi szokások azonban nem térnek el radikálisan az őt körülvevők nyelvhasználatától, egyszerűen azért, mert minden félnek az a célja, hogy megértse a többieket, és meg tudja magát értetni velük. (Többek között ezért van az, hogy többnyelvű környezet esetében a gyerek nem „keveri össze” a több anyanyelvét, hanem mindegyiket külön elsajátítja. Ugyanis neki is világos, hogy más nyelvűekhez más nyelven kell szólni.) Persze a gyerek által elsajátított és nyelvhasználat nem lesz egészen pontosan olyan, mint az átadó idősebbeké, már csak azért sem, mert az átadók beszéde sem egységes. És ez a gyerek későbbi életében is ugyanígy történik, a különböző hatások, ahogy egyre több más változattal is találkozik, az ő beszédszokásai is folyamatosan változnak.

Evolúció a nyelvben

Nos, ha ennyi különbség van mind az egyed-, mind a törzsfejlődés és a nyelvi változás között, akkor van-e értelme egyáltalán a nyelvek evolúciójáról vagy legalább az evolúció elveihez hasonló változási törvényszerűségekről beszélni? Már a 19. század óta rengeteg nyelvész gondolja úgy, hogy igen. Közülük sokakat elsősorban az emberi nyelvek kialakulása érdekelt, de ez nem tartozik most ide, és adatok híján egyébként is csak spekulálni tudunk róla. De adatokkal jól alátámasztható vizsgálatokat is folytatnak arra vonatkozóan, hogy az evolúció elvei hogyan magyarázhatják a megfigyelhető nyelvi változásokat, például az Edinburgh-i Egyetem egyik híres tanszékén. (Ami az alábbiakban következik, arról sok érdekeset lehet olvasni az ő weboldalukon.)

Az evolúció tényét és alapelveit tagadni egyszerűen képtelenség. Nem akarok belemenni az evolúció-ellenes nézetek fajtáiba és részleteibe, de én azt tapasztaltam, hogy még ezek is általában (leszámítva a teljes képtelenségeket állítókat) elismerik a természetes kiválasztódás létezését, csak az élő szervezetek kialakulását, a szelekciós folyamat elindulását tulajdonítják valamilyen teremtési aktusnak. Az evolúció tényének tagadásához ugyanis a következő két állítás valamelyikét kellene elfogadni, ami számomra lehetetlennek tűnik:

1. A reprodukció folyamata tökéletes másolással történik, az egyedek tulajdonságai semmiben sem különböznek az előző generáció tulajdonságaitól.
2. Az egyedeknek a velük született adottságaik alapján egyforma esélyük van arra, hogy túléljenek, és utódokat hozzanak létre, így minden tulajdonságuknak egyforma esélye van arra, hogy a következő generációra is jellemző legyen.

Arra kétségtelen bizonyítékok vannak, hogy az utódok nem tökéletes másolatai az elődeiknek, és szerintem azt is képtelenség lenne cáfolni, hogy az egyes utódok biológiai adottságai eltérő esélyeket nyújtanak nekik az életük során, már csak azért is, mert bizonyítható, hogy rendszeresen létrejönnek szélsőséges esetek, születnek olyan egyedek, amelyek biológiailag képtelenek túlélni vagy utódokat létrehozni.

És mi a helyzet a természetes nyelvekben? Az a fentiekből világos, hogy tökéletes másolásról szó sem lehet, az utódok nyelvhasználata jelentősen eltér a felmenőikétől. De vajon mit mondhatunk a tulajdonságok átörökítésének esélyeiről? Vannak-e az elődök nyelvszokásainak olyan tulajdonságai, amikről azt mondhatjuk, hogy kevesebb esélyük van arra, hogy az utódok kövessék?

Félretéve az átörökítés genetikai hasonlatának összes hiányosságát, meg az olyan bonyodalmakat, mint hogy az utódok nem is mindent az elődöktől vesznek át, és hogy az ő nyelvhasználatuk is visszahat az idősebbekére, azt mondhatjuk, hogy az idősebbek nyelvhasználatának tulajdonságai nem egyforma eséllyel indulnak. Az egyes nyelvi eszközöknek különböző szempontokból eltérő lehet a rátermettségük. Bármilyen eszközre gondolhatunk itt: szavakra, amikkel bizonyos dolgokra szoktunk utalni, szórendekre, hangsúlyozási mintákra, bármire. Bár számszerűen nehéz kifejezni, ezek mind eltérő mértékben felelhetnek meg annak a (legalább) négy feltételnek, amiket például az előző írásomban felsoroltam:

1. Az ugyanarra a célra használt tömörebb kifejezéseknek jobbak az esélyeik, mint a terjengőseknek.
2. A jobban megkülönböztethető kifejezéseknek jobbak az esélyeik, mint a több mindennel könnyen összekeverhetőknek.
3. A valamilyen részrendszerbe jobban illeszkedő kifejezéseknek jobbak az esélyeik, mint a rendszerből kilógóknak (különösen, ha nem túl gyakoriak).
4. A társadalmilag (különösen az új generáció számára) fontosabb dologra utaló, a nagyobb presztízst sugárzó, a csoportazonosságot jobban jelző stb. kifejezéseknek jobbak az esélyeik.

Ezek és a hozzájuk hasonló evolúciós előnyök számtalan módon ellentmondanak egymásnak, ebből adódik az, hogy a nyelvek a változásuk során nem valamiféle optimalizációs folyamaton mennek át (ahogy tudtommal az élő szervezetek sem), vagyis nem válnak egyre „tökéletesebbé”. Inkább csak kompromisszumok cserélődnek le más kompromisszumokra, legalábbis nincs bizonyítékunk arra, hogy bármilyen nyelvben bármilyen értelemben globális „tökéletesedést” figyelhetnénk meg. Lehet, hogy volt ilyen folyamat a nyelv genezise során, amíg az emberi nyelvek a jelenlegi bonyolultságukat elérték, nem tudom. De a jelenleg ismert nyelvek között nincs sem bonyolultságbeli különbség, sem pedig „rátermettségbeli”. Sőt, a jelek szerint az írásos emlékekből ismerhető korábbiak között sem volt.

A szerző nyelvész, az MTA Nyelvtudományi Intézetének főmunkatársa. A Qubit.hu-n megjelent írásai itt olvashatók.