Zombi vérfürdő: kooperatív rémálom-társasjáték a plázában

Vámpírnak lenni még a Twilight ellenére is menő, ahogy vérfarkasnak is, valahogy a zombiság viszont mindig is kevésbé vonzott. A zombik az élőholtak statisztái, nem lehet őket komolyan venni – de ha már szembejött a lehetőség, kaptam rajta. Lassú, emiatt nem is javasoljuk, hogy bárki magára vállalja ezt a szerepet, mi mindenesetre kipróbátuk, hogy nektek ne kelljen (van lehetőség arra is, hogy a zombit ne élő ember játssza, hanem maga a játék).

A Tiny Epic sorozat Zombi vérfürdő címen magyarul kiadott játéka nem árul zsákbamacskát, de míg az amerikai Gamelyn Games másik játéka, a Végtelen galaxisok rögtön levett a lábamról, a zombis tematikával nem sikerült egyértelműen meghódítaniuk. Ugyanolyan kis, kompakt dobozban van a játék, mint galaxisos, és ugyanúgy elég sokféleképpen lehet variálni a játékot, de kevésbé ad alkalmat a szemétkedésre és a taktikázásra, ami persze nem is csoda, mert alapvetően kooperatív játékra találták ki (lehet másképp is játszani, ez is a javára írandó). 

A játékosok a zombi-tematikát követve együtt szállnak szembe az élőholtakkal, a játéktáblát pedig lapokból kell összeállítaniuk, úgyhogy itt is elég sok variáció adódik. Az eseményeket és tárgyakat jelképező kártyák szintén véletlenszerűen kerülnek játékba, ezeket az tudja manipulálni, aki a zombikkal van, máskülönben véletlenszerűen követik egymást. Ennek az a hátránya, hogy a zombijátékos, annak ellenére, hogy a játék részese, egyfajta mesélő szerepre van kárhoztatva. A zombik köztudottan lassúak, itt sincs ez másként, ráadásul folyton meg is ölik őket, de mindig: még akkor is, ha alapvetően valami sikert érnek el, kipurcannak. 

A zombikkal úgy lehet ráhatni a többi játékosra, hogy különböző tárgyakat helyezünk el a pláza boltjaiban, ezeket később felvehetik. Körönként két zombit is elhelyezhetünk a pályán, ha ügyesen találgattunk, és ezek meg is haraphatják az embereket, de egyrészt túl sok minden múlik a szerencsén, másrészt elég unalmas zombinak lenni, meg amúgy is ritkán lehet átélni azt a kéjes érzést, amikor az ember jól kicseszett a másikkal. A kooperatív módban játszó emberek meg végképp nem tudnak kicseszni egymással, illetve de, de hát ugye nem céljuk, rosszindulatfaktor szempontjából ez a játék sajnos megbukott.

Videós segédlet és játékszabály: így is elég sok idő volt megfejteni, mit is kell csinálni ezzel a rengeteg izévelFotó: Rádi Gábor

Hosszan zombulni

Hiába untam zombiként, azt is meg kell hagyni, hogy bár a dobozon figyelmeztetnek, hogy ez hosszú lesz, de ők egy órát értenek alatta, mi, igaz, első alkalommal, de három óránál is többet szántunk egyetlen meccsre. Ez legalább részben a tapasztalatlanságunknak és a szabályok tanulásának köszönhető, de nem hinném, hogy másfél-két óra alatt le lehet játszani egy ilyen játékot (a játékidőt egyébként már a Galaxisoknál is elmérték, azzal is elég sokáig tart egy menet). Sajnos zombiként nem tudtam őszintén örülni, amikor a többiek találtak egy shotgunt vagy valami hasonlót, mert én helyeztem el őket a pályán, szóval tudtam, mi következik. Kellemetlen meglepetésből viszont alig van a kártyák között (ilyen például a robbanás, amikor egy játékosnak le kell mondania egy fegyveréről, vagy sebződik egyet). 

Megegyenek vagy ne egyenek

A játék célja, hogy ne egyenek meg a zombik, illetve az, hogy mégis megegyenek, ez attól függ, kivel játszunk. Ha a humán résztvevők elvégzik a három véletlenszerűen kapott küldetést, ők nyernek, ha a zombik lebontják a barikádot, és rátörnek a túlélőkre, értelemszerűen agyzabálós buli van. Az emberek minden körben hármat léphetnek, a zombik egyet sem; az emberek dobhatnak kockával, a zombik meg nem, szóval erősen diszkriminatív a játék. Ahogy egy ember zombival találkozik, megöli, ezen csak az változtathat, ha véletlenül zajt csap, akkor még meg lehet lepni. 

A zombi osztja ki a felszereléseket az embereknek, ezek kártyákon szerepelnek, és ha a kör végén kiadott kártya a következő körben ugyanolyan színű szobában találja a játékost, mint amire a ravasz zombi előzőleg gondolt, kivételesen nem hal meg. Ez azt is jelenti, hogy ugyan meg lehet próbálni kitalálni, hogy hol tartózkodnak majd a játékosok, a dolog nem túl egyértelmű, ráadásul súlyozni kell azt is, hogy amit a zombi kioszt, az gyakran még kapóra is jön az embereknek. Így elég hülye módon saját magad adod az ellenfél kezébe a fegyvert, amivel majd lelő. 

Ahogy megláttam, egyből a Walk Like a Dinosaur című szám jutott eszembeFotó: Rádi Gábor

Az tetszett, hogy minden karakternek van zombi-párja: az emberek különböző képzettségű karakterek közül választhatnak, és ha valamelyiket sikerül eléggé megkóstolni, egy új zombink lesz, elég hozzá megfordítani a lapot. Az egyébként viszonylag bonyolult szabályokat tovább bonyolítja az a rengeteg kis vacak, ami a játék részét képezi: egészen biztos, hogy ezeket pillanatok alatt el lehet veszíteni, sőt, visszapakolni a sok kis műanyag izét a zacskókba már egy külön sport a játék végén. Riasztóan sok jelző, kiskocka, bigyó és izé van benne, ezek közül például a műanyag fegyverek teljesen feleslegesek, bár felfoghatóak egyfajta bónusznak is a Kickstarteres közönség felé, az viszont biztos, hogy a rendőrautó és a motor figurája túl nagy, pláne a miniatűr zombikhoz képest.  

A játékot több módban is lehet játszani: van, amikor a humán játékosok egymással is versengenek, ezt nem próbáltuk ki, és lehet, hogy a többi játékmód valamivel pörgősebb, így, emberzombival együtt kicsit leült az egész. 

A gigantikus kisautó és a miniatűr zombik. Fotó: Gáspár Merse Előd

Van az egységben elég erő?

Az egymással kooperáló emberjátékosoknak ez a játék akkor jó, ha szeretnek kooperatív társas játékokat játszani. Az együttműködésre kárhoztatott kollegina mondjuk, mint azt előrebocsátotta, pont nem szeret. Ehhez képest viszont figyelemreméltó volt, és egyértelműen a játék javára írandó, hogy lelkesedése csak a második óra vége felé kezdett alábbhagyni, de valójában mindkét tesztpartnerem örömmel lövöldözte le a szerencsétlen kis zombijaimat. Legközelebb, ha a többiek nem nyomnak le, én is kipróbálom, milyen túlélőnek (vagy egyáltalán, élőnek) lenni.

Az emberként embert játszók éberségét például éberen tartja, hogy hiába ölnek zombikat, a bejáratokon keresztül minden körben újak jönnek. Ráadásul, ha egy körben keveset öltek, akár nőhet is a számuk. A játékba az is bele van kódolva, hogy a friss zombiroham telibe kapja az emberjátékosokat, akik emiatt súlyos sérüléseket kénytelenek – többnyire az eredeti terveik helyett – orvosolni. A zombik elszaporodása és a tény, hogy a nyeréshez az embereknek nem egy, hanem mindjárt három küldetést kell teljesíteniük, többnyire arra kényszeríti az egymással kooperáló játékosokat, hogy egy-egy veszélyes feladatot – akár a saját létük kockáztatása árán is – magukra vállaljanak.

Kiknek ajánljuk? Olyan társaságoknak, ahol két dudás is van, akik köztudottan nem nagyon férnek meg egy játéktábla mellett. Az indulatkontroll-problémákkal nem küzdő, és a hétköznapi stresszt társasjátékok segítségével levezető játékosok válasszanak mást, még akkor is, ha egyébként a Zombi vérfürdőn tisztán látszik az újrajátszhatóságra való törekvés. Engem zombiként nem izgatott fel túlságosan, bár a zombi repertoárjából fájóan hiányzik a három párhuzamosan futó küldetés - ez azt is jelenti, hogy élőholtkért igencsak egy pályán mozog az ember agya (nyilván csak az agyon jár), másfelől pedig a variációk is elvesznek. 

Pont fordítva lehet ez, mint a filmekben: ott úgy tűnik, hogy a zombik egészen élvezik a helyzetet, az emberek meg kevésbé.

A játékot a ReflexShop jóvoltából tesztelhettük. Köszönjük!

„Ez mekkora náci szarság. Egy laborpatkánynak érzem magam”

Bobby, Eddy és David 19 éves korukig nem tudták, hogy hármasikrekként születtek, és nevelőszüleiket sem tájékoztatták erről. Később megtudták, hogy egy rejtélyes pszichológiai kutatás alanyai voltak, a soha meg nem jelent tanulmány részleteit viszont 2066-ig titkosították. Most dokumentumfilm készült róluk.