Vámpírnak lenni még a Twilight ellenére is menő, ahogy vérfarkasnak is, valahogy a zombiság viszont mindig is kevésbé vonzott. A zombik az élőholtak statisztái, nem lehet őket komolyan venni – de ha már szembejött a lehetőség, kaptam rajta. Lassú, emiatt nem is javasoljuk, hogy bárki magára vállalja ezt a szerepet, mi mindenesetre kipróbátuk, hogy nektek ne kelljen (van lehetőség arra is, hogy a zombit ne élő ember játssza, hanem maga a játék).

A Tiny Epic sorozat Zombi vérfürdő címen magyarul kiadott játéka nem árul zsákbamacskát, de míg az amerikai Gamelyn Games másik játéka, a Végtelen galaxisok rögtön levett a lábamról, a zombis tematikával nem sikerült egyértelműen meghódítaniuk. Ugyanolyan kis, kompakt dobozban van a játék, mint galaxisos, és ugyanúgy elég sokféleképpen lehet variálni a játékot, de kevésbé ad alkalmat a szemétkedésre és a taktikázásra, ami persze nem is csoda, mert alapvetően kooperatív játékra találták ki (lehet másképp is játszani, ez is a javára írandó).

A játékosok a zombi-tematikát követve együtt szállnak szembe az élőholtakkal, a játéktáblát pedig lapokból kell összeállítaniuk, úgyhogy itt is elég sok variáció adódik. Az eseményeket és tárgyakat jelképező kártyák szintén véletlenszerűen kerülnek játékba, ezeket az tudja manipulálni, aki a zombikkal van, máskülönben véletlenszerűen követik egymást. Ennek az a hátránya, hogy a zombijátékos, annak ellenére, hogy a játék részese, egyfajta mesélő szerepre van kárhoztatva. A zombik köztudottan lassúak, itt sincs ez másként, ráadásul folyton meg is ölik őket, de mindig: még akkor is, ha alapvetően valami sikert érnek el, kipurcannak.

A zombikkal úgy lehet ráhatni a többi játékosra, hogy különböző tárgyakat helyezünk el a pláza boltjaiban, ezeket később felvehetik. Körönként két zombit is elhelyezhetünk a pályán, ha ügyesen találgattunk, és ezek meg is haraphatják az embereket, de egyrészt túl sok minden múlik a szerencsén, másrészt elég unalmas zombinak lenni, meg amúgy is ritkán lehet átélni azt a kéjes érzést, amikor az ember jól kicseszett a másikkal. A kooperatív módban játszó emberek meg végképp nem tudnak kicseszni egymással, illetve de, de hát ugye nem céljuk, rosszindulatfaktor szempontjából ez a játék sajnos megbukott.

Hosszan zombulni

Hiába untam zombiként, azt is meg kell hagyni, hogy bár a dobozon figyelmeztetnek, hogy ez hosszú lesz, de ők egy órát értenek alatta, mi, igaz, első alkalommal, de három óránál is többet szántunk egyetlen meccsre. Ez legalább részben a tapasztalatlanságunknak és a szabályok tanulásának köszönhető, de nem hinném, hogy másfél-két óra alatt le lehet játszani egy ilyen játékot (a játékidőt egyébként már a Galaxisoknál is elmérték, azzal is elég sokáig tart egy menet). Sajnos zombiként nem tudtam őszintén örülni, amikor a többiek találtak egy shotgunt vagy valami hasonlót, mert én helyeztem el őket a pályán, szóval tudtam, mi következik. Kellemetlen meglepetésből viszont alig van a kártyák között (ilyen például a robbanás, amikor egy játékosnak le kell mondania egy fegyveréről, vagy sebződik egyet).

Megegyenek vagy ne egyenek

A játék célja, hogy ne egyenek meg a zombik, illetve az, hogy mégis megegyenek, ez attól függ, kivel játszunk. Ha a humán résztvevők elvégzik a három véletlenszerűen kapott küldetést, ők nyernek, ha a zombik lebontják a barikádot, és rátörnek a túlélőkre, értelemszerűen agyzabálós buli van. Az emberek minden körben hármat léphetnek, a zombik egyet sem; az emberek dobhatnak kockával, a zombik meg nem, szóval erősen diszkriminatív a játék. Ahogy egy ember zombival találkozik, megöli, ezen csak az változtathat, ha véletlenül zajt csap, akkor még meg lehet lepni.

A zombi osztja ki a felszereléseket az embereknek, ezek kártyákon szerepelnek, és ha a kör végén kiadott kártya a következő körben ugyanolyan színű szobában találja a játékost, mint amire a ravasz zombi előzőleg gondolt, kivételesen nem hal meg. Ez azt is jelenti, hogy ugyan meg lehet próbálni kitalálni, hogy hol tartózkodnak majd a játékosok, a dolog nem túl egyértelmű, ráadásul súlyozni kell azt is, hogy amit a zombi kioszt, az gyakran még kapóra is jön az embereknek. Így elég hülye módon saját magad adod az ellenfél kezébe a fegyvert, amivel majd lelő.

Az tetszett, hogy minden karakternek van zombi-párja: az emberek különböző képzettségű karakterek közül választhatnak, és ha valamelyiket sikerül eléggé megkóstolni, egy új zombink lesz, elég hozzá megfordítani a lapot. Az egyébként viszonylag bonyolult szabályokat tovább bonyolítja az a rengeteg kis vacak, ami a játék részét képezi: egészen biztos, hogy ezeket pillanatok alatt el lehet veszíteni, sőt, visszapakolni a sok kis műanyag izét a zacskókba már egy külön sport a játék végén. Riasztóan sok jelző, kiskocka, bigyó és izé van benne, ezek közül például a műanyag fegyverek teljesen feleslegesek, bár felfoghatóak egyfajta bónusznak is a Kickstarteres közönség felé, az viszont biztos, hogy a rendőrautó és a motor figurája túl nagy, pláne a miniatűr zombikhoz képest.

A játékot több módban is lehet játszani: van, amikor a humán játékosok egymással is versengenek, ezt nem próbáltuk ki, és lehet, hogy a többi játékmód valamivel pörgősebb, így, emberzombival együtt kicsit leült az egész.

Van az egységben elég erő?

Az egymással kooperáló emberjátékosoknak ez a játék akkor jó, ha szeretnek kooperatív társas játékokat játszani. Az együttműködésre kárhoztatott kollegina mondjuk, mint azt előrebocsátotta, pont nem szeret. Ehhez képest viszont figyelemreméltó volt, és egyértelműen a játék javára írandó, hogy lelkesedése csak a második óra vége felé kezdett alábbhagyni, de valójában mindkét tesztpartnerem örömmel lövöldözte le a szerencsétlen kis zombijaimat. Legközelebb, ha a többiek nem nyomnak le, én is kipróbálom, milyen túlélőnek (vagy egyáltalán, élőnek) lenni.

Az emberként embert játszók éberségét például éberen tartja, hogy hiába ölnek zombikat, a bejáratokon keresztül minden körben újak jönnek. Ráadásul, ha egy körben keveset öltek, akár nőhet is a számuk. A játékba az is bele van kódolva, hogy a friss zombiroham telibe kapja az emberjátékosokat, akik emiatt súlyos sérüléseket kénytelenek – többnyire az eredeti terveik helyett – orvosolni. A zombik elszaporodása és a tény, hogy a nyeréshez az embereknek nem egy, hanem mindjárt három küldetést kell teljesíteniük, többnyire arra kényszeríti az egymással kooperáló játékosokat, hogy egy-egy veszélyes feladatot – akár a saját létük kockáztatása árán is – magukra vállaljanak.

Kiknek ajánljuk? Olyan társaságoknak, ahol két dudás is van, akik köztudottan nem nagyon férnek meg egy játéktábla mellett. Az indulatkontroll-problémákkal nem küzdő, és a hétköznapi stresszt társasjátékok segítségével levezető játékosok válasszanak mást, még akkor is, ha egyébként a Zombi vérfürdőn tisztán látszik az újrajátszhatóságra való törekvés. Engem zombiként nem izgatott fel túlságosan, bár a zombi repertoárjából fájóan hiányzik a három párhuzamosan futó küldetés - ez azt is jelenti, hogy élőholtkért igencsak egy pályán mozog az ember agya (nyilván csak az agyon jár), másfelől pedig a variációk is elvesznek.

Pont fordítva lehet ez, mint a filmekben: ott úgy tűnik, hogy a zombik egészen élvezik a helyzetet, az emberek meg kevésbé.

A játékot a ReflexShop jóvoltából tesztelhettük. Köszönjük!