Több száz butatelefont állítottak ki Szegeden, felrobbant a nosztalgiabomba

Sosem rendeztem még kiállítást, ezért naiv bátorsággal mondom ki, hogy nehéz lehet 2019-ben kiállítást rendezni, bármiről. Érintőképernyők hadserege, a tárgyhoz lazán kapcsolódó virtuálisvalóság-élmények és a téma influenszereinek ráfizetéses audiókommentárja nélkül rávenni tízes nagyságrendet meghaladó tömegeket arra, hogy egy egészséges redbull-croissant reggeli helyett egy olyan elavult intézménybe való belépésre költse el a legutóbbi készpénzfelvételéből visszamaradt ezresét, mint egy múzeum, kemény munka.

Márpedig az európai mércével is komolynak mondható informatikatörténeti kiállításnak is otthont adó szegedi Szent-Györgyi Albert Agórában a héten nyílt, GSM – Generációk Saját Mobiljai című tárlat egy klasszikus értelemben vett kiállítás. Értsd: vannak tárgyak, és azok ki vannak állítva. Ahhoz, hogy egy ilyet sikerre vigyenek, már csak egy recept marad: a témát kell úgy megválasztani, hogy ahhoz lehetőség szerint mindenkinek legyen valami kapcsolódási pontja.

Pipa.

A siker kulcsa: a gátlástalan nosztalgia

A szeptember elejéig látogatható tárlatot összehozó Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (NJSZT) magángyűjtőkkel vette fel a kapcsolatot (négy budapesti és egy szegedi fanatikussal, köztük a beszédes nevű Mobilmementók baráti körrel), így a kiállítást támogató Vodafone reklámértékű kínálata mellett egy több ezres gyűjteményből műértői gonddal összeállított szelekció került a látogatók elé.

És itt még óriási tárgykultúra-fetisisztának sem kell lenni ahhoz, hogy az interakció nélküli tárlaton pusztán a kiállítási darabok nézegetésével elszórakozzon az ember, mert az egészet elviszi a messziről ordító nosztalgia, ami már tényleg annyira a látogatók agyába mászik, hogy pont nem érdekel, mennyire szemérmetlenül egyszerű a koncepció: itt egy csomó régi mobil, nézegesd!

A siker kulcsa tehát az egyszerre jelen lévő univerzalitás (úgymint néhány évtized technológiai fejlődése a szemünk előtt) és szubjektív élményfelidézés. Az egész minitárlat úgy egy tucat vitrinből áll (amelyek visszaverődő felülete egyébként nem könnyítette meg a fotózók dolgát), de a körülbelül ötven négyzetméteres területen több személyes emlék kavarog a levegőben, mint sok, nagyobb csarnokban szétszórt modern tárlat esetében.

A technológiai nosztalgia amúgy is egy különös alkategóriája a sóvárgó múltidézésnek, mivel a történelem során talán most élünk először olyan korban, amikor már a huszon- és harmincévesek (de megkockáztatom: a késő tizenévesek) is egy teljesen más gyerekkort éltek meg a mostani kiskorúaknál – és most nem a társadalmi berendezkedésekre gondolok, hanem a mindennapi életet meghatározó tárgyi környezetre. Így fordulhat elő, hogy kamaszok bezzegrégeneznek egy tíz évvel ez előtt bemutatott film trailerének Youtube-videója alatt.

Az első magyar telefonhívás és a gumicsizma

A több száz régi, nem annyira régi és egyáltalán nem régi mobiltelefon között persze vannak eltéveszthetetlenül is zászlóshajónak szánt darabok, ilyen például a táskányi méretű Motorola MCR 4800XL, amelyről először indítottak Magyarországról mobilhívást 1990. október 15-én (ezt Bod Péter Ákos, akkori ipari és kereskedelmi miniszter követte el); a piros-fehér-zöld színezésű Motorola M3588, ami az első magyarországi gyártású GSM-mobiltelefon; a sorszámozott Nokia 2110i Olimpifon, amiből a finn gyár kétezer darabot készített az 1996-os atlantai olimpiára; vagy a tárlat legrégebbi darabja, egy 1977-ben gyártott Motorola személyhívó – elterjedtebb nevén csipogó.

És ugye két síkon működik a koncepció: a minden érdeklődő előtt különlegességnek számító darabok mellett mindenki megtalálhatja a saját múltjához (vagy jelenéhez, bár ide senki sem a vitrinbe zárt iPhone-ok miatt fog elmenni) köthető mobilokat: a mémmé szilárdult Nokia 3310 biztos pont, de minden bizonnyal lesznek, akik az élénk citromsárga Ericssonok vagy épp a valamikor jó ötletnek tűnt Blackberryk láttán morzsolnak el pár könnycseppet – nekem például a csepp-, por- és ütésálló (ezt máig reklámhangon hallom) Siemens M35 volt az első mobilom, érdekes volt viszontlátni, na.

És a mobilmániások kedvenc fun factje is megelevenedik: tudjátok, mivel foglalkozott a Nokia a mobilgyártás előtt? Szóval igen, van egy csizma is a nokiás vitrinben.

Az egyetlen plusz, amit a tárgyak felvonultatásán túl nyújt a tárlat, az minden kiállítás legminimalistább eszköze, a falon elhelyezett információs, infografikás táblák. Szerencsére itt nem az elcsépelt alapvetéseket puffogtatják (zsebünkbe költözött számítógép, digitális bennszülöttek), hanem olyan, a szakmabelieknek egyértelmű, de sokaknak zavaros infók találhatók rajtuk (egy-egy retró Westel- vagy Pannon-hirdetés mellett), mint hogy mit is takarnak a 3G, 4G, 5G kifejezések, vagy hogy egyáltalán mit jelent a GSM, és mi volt előtte.

A gyűjtők gyűjtögetnek, de a látogatók inkább csak látogassanak

A gyűjtök a beszámolóik alapján pont úgy gyűjtögetnek, ahogy az ember elképzeli, hogy egy gyűjtő hogy gyűjtögethet. Jófogáson, Ebay-en, az adrenalint jobban kedvelők Aliexpressen kutatnak elfeledett kincsek után, az ismerősök már rég odaadták, amijük van, a közösségi médiás jelenlét és az ilyen kiállítások pedig csak növelik annak az esélyét, hogy ismeretlenek is megtalálják őket egy-egy ritka darabbal. Fanatizmusuk a hobbijukra fordított eszméletlen időbeli és anyagi ráfordításban mérhető.

Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy még akkor is elkap valami furcsán bizsergető érzés, amikor otthon egy eldugott fiókban időről időre rátalálok a régi Pilóta-kekszes dobozba hajigált mobilokra, amiket az évtizedek alatt felhalmozott a család. A szegedi GSM-kiállítás pont ilyen, csak százszoros nagyításban, azzal a bónusszal, hogy még osztozni is lehet az érzésben – és a kis kiállítóterem pont alkalmas arra, hogy kiéljünk benne minden felgyülemlett nosztalgiát, és az agórából kilépve magunk mögött hagyjuk a mindennapokban kerülendő, sőt veszélyes bezzegrégen-életérzést.