A világépítők hátborzongató hibái: Középföldén rosszak a hegyek, Westeroson pedig nem is lakhattak annyian!
Nehéz Istennek lenni, de szerencsére már tanítják, hogy hogy kell: miközben a világépítés egy ideje a fantasy és úgy általában a regények elengedhetetlen része, csak nemrégiben kezdtek arra figyelni, hogy mi is ennek a helyes módszertana. Bár hülye hobbinak tűnik, de képzések is indultak hozzá, és késhegyig menő vitákat folytatnak, sőt, konferenciákat is szerveznek arról, hogy minek hogy kellene működnie egy ideális elképzelt világban. Úgy tűnik, hogy ez már valahol kényszer is: J. R. R. Tolkien és George R. R. Martin sem rajzolhatták volna fel a saját univerzumukat, ha nem lett volna meg a térképészekben a mítoszcsinálás és az ürességtől való félelem – a tengerben azért élt a kraken, az ismeretlen földeket pedig azért lakták sárkányok, mert rosszul nézett volna ki, ha nincs ott semmi.
Tolkien és Pangea
A világirodalomban elég sok nagy világépítő akad, de aligha van köztük olyan, akinek nagyobb kultusza lenne, mint A Gyűrűk Ura angol szerzőjének, J. R. R. Tolkiennek: amellett, hogy létrehozta Középföldét, történelmet, mitológiát és nyelveket is adott neki, mindezt pedig egy csinos kis keretben, hogy még térképpen is megnézhessük, mi merre található.
Joggal várhatnánk el, hogy az így megépített fiktív világ ugyanolyan flottul működik, mint az igazi (már amennyire ez az igazi flottul működik), annál is inkább, mert maga a szerző is azt írta, hogy nem annyira egy külön világot képzelt el, még csak nem is igazán párhuzamosat, hanem inkább egy ember előtti Középföldét, ahol nagyjából ugyanazok a természeti törvények uralkodnak, mint nálunk, csak kicsit több a hobbit. Daliás, sőt, mitikus idők, hatalmas sasokkal; olyan alternatív mitológia, amilyet Tolkien szánt Angliának.
Levelei szerint Tolkien nagyjából 6-7000 évvel ezelőttre datálta A Gyűrűk Ura cselekményét, és olyannyira komolyan vette, hogy a való világról mintázza meg Középföldét, hogy magát a térképet is a tényleges világról mintázta. Ron Redfern amerikai geológus szerint nem is akárhogy: a maga módján Tolkien kiállt egy akkoriban még kevéssé ismert teória, a tektonikus mozgások elmélete mellett, amely csak tíz évvel később vált közismertté.
Alfred Wegener német sarkkutató és földrajztudós 1912-ben állt elő a Pangea-elmélettel, amely szerint a mai kontinensek a Pangea nevű szuperföldrészből váltak le a lemeztektonikai mozgások révén. Az elméletet azonban a kortársak javarészt elutasították, Wegener 1915-ben kiadott könyve a kontinensek kialakulásáról pedig senkit nem érdekelt, mindenki túlzottan el volt foglalva a háborúval. Érdemeit csak bőven a halála után ismerték el, legalábbis a geológusok között, de úgy tűnik, hogy magának Tolkiennek megtetszett: Redfern szerint elég kilencven fokkal elforgatni Középfölde térképét, hogy meglássuk a párhuzamokat Pangeával. Bár Tolkien már 1937-es, gyerekeknek írt regényéhez, magyarul eredetileg A babó néven megjelent A hobbithoz is mellékelt térképet, ezen még csak a Ködhegység környékét dolgozta ki alaposabban – ez az egyik olyan pont, ahol Redfern párhuzamot vél felfedezi Pangea és Középfölde között. Ahol az Isen folyó átlép a Ködhegység és a Fehér-hegység között, az a földrajztudós szerint épp úgy néz ki, mint az őskontinensen az a rész, ahol a Mississippi átfolyik az Appalache-hegység és az Ouachita-hegység között.
Texas-Mordor
Középfölde és a mi világunk között néhányan olyan erős korrelációt véltek felfedezni, hogy már neki is láttak kibogarászni, melyik vidék melyik földi országnak felel meg. A Bristoli Egyetem klímakutatóinak van egy rossz hírük a nyugat-texasiaknak: nekik jutott Mordor. Magát a kutatást persze nem gondolták egész komolyan, elsősorban a klímaváltozás hatásait vizsgáló eljárásokat szerették volna ismertetni vele. Ennek kapcsán az derült ki, hogy a Megyében nagyjából olyan lehetett a klíma, mint ma az angliai Leicestershire-ben, és a Tolkien és a (nagyobb részben) fia által rajzolt Középfölde alkalmas volt a modell lefuttatására.
De még a legnagyobbak is hibáznak: a domborzatnál annak ellenére hiba csúszott a rendszerbe, hogy Redfern milyen lelkesen fedezte fel a Pangeával való párhuzamokat, a vízrajzról nem is beszélve. A hegyek normál esetben háromféleképp keletkezhetnek: gyűrődéssel (lánchegységek), vetődéssel (röghegységek) vagy vulkáni úton, de egyik sem vezethet ilyen szögletes hegyláncok kialakulásához, mint amilyennel Középföldén találkozhatunk, Mordor szabályosan úgy néz ki, mint ha egy dobozban lenne. Ez mélységesen felháborította Alex Acks író-geológust: neki egyedül a nyugati hegylánc felelt meg A Gyűrűk Urában, a hegyláncok derékszögű kanyaraival már nem tudott mit kezdeni, ahogy az Orodruinnal sem – igaz, Tolkien mentségére legyen mondva, hogy a lemeztektonika egészen az ötvenes évekig nem számított egy széles körben elfogadott tudományos elméletnek.
Acks a regény vízrajzába is beleköt, többek között az sem tetszik neki, hogy az Anduinnak kelet felé nincsenek mellékfolyói, míg nyugati irányba el van látva velük, de itt azért az olvasók megálljt parancsolnak a geológiai őrjöngésnek: Ulmo, a Vizek Ura sem csak dísznek van ott, mondják – bár ha már fantasy-világokról van szó, a szerzők előszeretettel bújnak a mágia mögé.
Osgiliath nem egy New York
Arra viszont már Ulmo sem szolgálhat mentségül, hogy hogyan néz ki Tolkiennél egy város: Osgiliath-ot a történet szerint egy folyó szeli ketté, úgy, mint Budapestet a Duna, csak ez épp fél mérföld széles, és teljesen rossz helyen vannak benne a hidak (persze a Nyugati téri felüljáró óta tudjuk, hogy nem kell fantasy ahhoz, hogy a városlakók azt találgassák, össze fog-e érni a híd két vége). A falak teljesen fölöslegesen határolják be a város terjeszkedését, a védművek pedig rossz helyen vannak, ráadásul az is életszerűtlen, hogy a két városfél majdnem ugyanakkora.
James Hinton térképmániás gamer szerint az a legjobb, ha létező térképekből merítünk ihletet: Osgiliath már első ránézésre is természetellenesnek tűnik, míg ha megnézzük a tizenhetedik századi London térképét, logikus, hogy miért úgy alakultak ki az utcák és a terek, ahogy.
Westeros: Írország fejjel lefelé
George R. R. Martin, a Trónok harca szerzője sem tudott elszakadni a valóságtól – egy 2014-es Comic Conon azt javasolta a közönségnek, hogy ha kíváncsiak, honnan vette egy szerző a világának a térképét, fogjanak egy hétköznapi térképet, és fordítsák fejjel lefelé. Ha Westerossal is ezt csináljuk, egy felnagyított Írországot kapunk. Ennek az a hatalmas előnye, hogy így nem lehet elrontani a földrajzot. Az északi vidékek is követik Nagy-Britannia földrajzát, természetesen itt is fejjel lefelé, de itt már nincsenek olyan pontos megfelelések, mint Írország esetében. A párhuzamot mindenesetre tovább erősíti a Fal: ez pontosan ott helyezkedik el, ahol a valóságban Hadrianus fala húzódott, csak kicsit nagyobb – ahogy természetesen maga a kontinens is lényegesen nagyobb, mint Anglia.
Hadrianus fala ma nagyjából térdig ér, ezzel még hülyéskedtek is az egyik Fekete Viperában, de valójában négy és fél méter magas volt, mérföldenként egy-egy toronnyal, kaszárnyákkal és katonákkal az átjárókban. A fal magassága még csak hagyján, ez a westerosi verzióban mondjuk elég messze van, az a fal ugyanis hétszáz láb (213 méter) magas. Samwell Tarly szerint a Fal hossza 500 mérföld (804 km), a könyvek viszont 300 mérföldes (482 km-es) hosszt emlegetnek, miközben Hadrianus katonáinak csak 128 kilométer hosszan kellett védműveket emelniük.
Bár a falon teljesített szolgálat nem volt olyan rossz, mint az Éjjeli Őrség tagjának lenni, azért akadtak még hasonlóságok – Martin először azon gondolkodott el, hogy milyen lehetett éjjel-nappal őrizni a falat, amelyen túl már ellenséges területek találhatók. Az itt szolgáló római katonáknak sem volt szabad megházasodniuk. Ha már választani lehetne, Hadrianus jobb döntésnek tűnik, a fal erődítményeinél létrehozott csomópontokon ugyanis a régészeti kutatások szerint virágzott az élet, ami nem mondható el Martin faláról, ahol ráadásul folyton hideg van, szórakozni meg legfejlebb a Vakondvárosban lehet. Kis fal, kis dráma: a védművek nem valami grandiózus csatában semmisültek meg, hanem egyszerűen otthagyták őket, idővel pedig a kövek javát elhordták építőanyagnak.
Demográfiai hibák
Ahogy a fal mérete is mutatja, Westeros és Essos azért valamivel nagyobb, mint a Brit-szigetek, ahogy Martin történetében is nagyobb volumenű konfliktusokról van szó, mint az alapjául szolgáló valós történelmi eseményben, a rózsák háborújában.
Martin biztosra ment, amikor egy létező térképet vett alapul, a méretekkel viszont valami nagyon nincs rendben Westeroson. A rivális házak közötti csatákban több tízezres seregek csapnak össze, Lyman Stone népességkutató szerint ez pedig azért problémás, mert Westeroson egész egyszerűen el sem férne ennyi ember (később lesznek még más problémái is, de ez a legnagyobb). Maga Martin azt nyilatkozta, hogy Westeros nagyjából akkora, mint Dél-Amerika, de úgy tűnik, hogy elég nagy a bizonytalanság a témában, és Stone szerint elképzelhető, hogy Martin maga sem tudja, mekkora világot épített. A könyv és a film eltérő tempója, majd eltérő cselekménye sem segít kibogozni a dolgot: míg egyes szereplőknek egy örökkévalóságig tart egy rövidebbnek tűnő út megtétele, mások túl gyorsan végeznek, és viszont.
Stone szerint márpedig először a kontinens méretét kell tisztáznunk ahhoz, hogy megtudjuk, milyen népességi és gazdasági adatokra számíthatunk (ha már itt tartunk, Tolkiennél is feltűnt neki, hogy gazdaságilag egész egyszerűen fenntarthatatlan, a Megye és Rohan között ugyanis alig van valami, a Csillagok háborújánál pedig egész egyszerűen komolytalan, hogy egy elvileg kozmikus méretű háborúban ilyen kevesen vesznek részt. Reméljük, sosem fogja megnézni a Honfoglalást). Ennek viszonylag egyszerűnek kellene lennie, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a térkép nem egészen pontos. Nem az: éppúgy lehet 3,6 millió négyzetkilométeres, mint 6,9, legalábbis azok alapján az elemzések alapján, amelyeket a rajongók adtak közre a szövegek vizsgálata után.
Stone megpróbálja pontosítani, hogy akkor tulajdonképpen hányan élhetnek Westeroson, de az a kevés konkrétum, amit meg lehet tudni például a városok méretéről, abszurd adatokhoz vezet: az összlakosság 11 és 42 millió ember között mozog. A népességkutató ezután több különböző szempontot is figyelembe vesz: ha Westeros sajátos időjárásával is számolunk, jóval kisebb lehet a népsűrűség ahhoz képest, hogy milyen nagy városokról van szó. Ha azt nézzük, hogy a Bizánci Birodalomban, ahol pedig igen magas volt városlakók aránya, egy négyzetmérföldre 18 és 25 közötti lakos jutott, talán mondhatjuk, hogy Westeroson ez a szám húsz körül mozoghat. Ha azt feltételezzük, hogy Westeros nagyjából akkora, mint a mai Európai Unió, ez 72 millió lakost jelent, ha pedig Dél-Amerika méretében gondolkodunk, 138 milliót. Ez azt is jelenti, hogy Westeros városai jóval nagyobbak, mint amekkorákról a könyv szól, miközben vidéken is többen élnek.
Az már csak hab a tortán, hogy szinte mindenki ugyanazon a nyelven beszél, ráadásul mindössze öt különböző nép lakja az egész kontinenst. Stone összefoglalója szerint ez azért van, mert Westeros nem egy kontinens, hanem egy gigantikus méretűre nagyított ország. A népességkutató persze tudja, hogy fikcióról van szó, csak éppen egy olyan történettől, amely a realizmust és a politikai játszmák valódi kegyetlenségét akarja elmesélni, összetettebb gondolkodást és több realizmust vár – amire persze Martin valószínűleg azt mondaná, hogy őt ez különösebben nem érdekli, megelégszik azzal, hogy bedob egy-két jól hangzó szót, a többit meg az olvasó képzeletére bízza. Híres példája az alaposságnak Umberto Eco története, aki valós helyszínekre írta A rózsa neve című regényét, és el is próbálta a kolostorban, hogy vajon tényleg belefér-e a kitalált párbeszéd abba az időbe, ameddig két helyszín közötti út tart - de kit és miért érdekelhet ez egyáltalán?
A térképészek kezdték, az írók folytatták
A világépítés igénye, az ismert valóság kiterjesztése a középkori térképészekben is megvolt: azokat a részeket, ahol nem tudták, hogy mi van, sárkányokkal, narválokkal, egylábú emberekkel töltötték ki – vagy annak alapján, amit az utazóktól hallottak, vagy csak azért, hogy ott is legyen valami. Ha nem jutott eszükbe más, az üres részeket szövegdobozokkal töltötték ki, esetleg néhány szigettel, akár ott voltak valójában, akár nem. Ahogy egyre több minden derült ki a világról, úgy szorultak ki a kimérák is a térképekről – valahol pedig helyet kellett nekik szorítani, ez pedig az irodalom volt.
A fantasy-térképek annak ellenére, hogy a történetek többnyire középkorias világban játszódnak, nem középkori mintákat követnek - inkább a felvilágosodásra jellemző ábrázolásokat találunk rajtuk, sőt, az is előfordul, hogy hiába van térkép, a történetben nem használják. A térkép és az épített világ javarészt az olvasónak szól: A Gyűrűk Urában a Megye kedves földrajzi nevei azt a célt szolgálják, hogy a történet elején az olvasó otthon érezze magát a világban, és tudatosuljon benne a hobbit-élet meghittsége, hogy aztán jobban átérezhesse az utazás okozta sokkot.
Kevesebb klímaváltozás, több sárkány
Lev Grossman amerikai író szerint a fantasy, ezzel együtt pedig a világépítés irányába fordulás kortünet: ahogy a huszadik században a science fiction élte a fénykorát, úgy lopózott vissza a hétköznapi életbe a mágia. Igény született egy jól körülhatárolható, jól működő fantasztikus világra, ahol még jut hely a sárkányoknak is, és ebben épp a szabályok és a plauzibilitás a legfontosabb vonások. Persze, a nagy klasszikusok már megszülettek, de a kilencvenes évek hozták meg a legnagyobb őrületeket a J. K. Rowling-féle Harry Potter sikerétől Martin fantasy-sorozatáig, A tűz és jég daláig.
A szabályok márpedig fontosak, és nem biztos, hogy teljesen őrültek azok, akik természeti törvényeket vagy logikát kérnek számon egy-egy kitalált történeten. Ha az adott keretrendszerben lehetnek sárkányok vagy mágia, az még nem jelent problémát, de ha nincs tisztázva maga a világ és a benne uralkodó törvények, nem mesét kapunk, hanem valami hülyeséget. Ha viszont egy jól felépített világgal van dolgunk, alternatív valóságot kapunk: valami olyat, amit a gyerekek is használhatnak. Egy jó fantasy nem más, mint gondolatkísérlet, és a nagy klasszikusok egyúttal tudósok is voltak: Lewis Carroll, C. S. Lewis és Tolkien is tudományos alapossággal építettek világot.
Grossman szerint nem véletlen, hogy a fantasy újra virágkorát éli: Tolkien és Lewis is komoly társadalmi és technológiai változások idején alkotott, az első világháború veteránjaiként pedig már a háború iparosodását is megtapasztalták. Szükség volt a világépítésre, és arra a megnyugtató logikára, amely Középföldén megtalálható, de amit már egyre kevésbé lehet a valódi világban megtalálni.
Nem véletlen, hogy a legtöbb ilyen univerzum az ipari forradalom előtti időket idézi: azzal együtt, hogy sci-fibe illő holmikkal mászkálunk (egy átlagos okostelefont nem is olyan régen még elképzelni sem tudtunk volna), legalább a fantasyban szeretnénk visszatérni egy egyszerűbb világba, még akkor is, ha Westerosnál létezik vidámabb alternatív valóság is. Az, hogy ez a világ meggyőző legyen, azért is fontos, hogy úgy érezzük, hogy lehetne akár ilyen is, más problémákkal, más játékszabályokkal, kevesebb klímaváltozással és több sárkánnyal.