A magyar egyetemeknek kevés esélyük van rá, hogy megelőzzék a rangsorban a Harvardot vagy az Oxfordot
„Azoktól az egyetemektől várható kiemelkedő teljesítmény, amelyek felső vezetői nem kézi vezérléssel irányítják, hanem támogatják a kutatóikat” – jelentette ki kedden egy budapesti tudománymetriai konferencián John Green, a Cambridge-i Egyetem emeritus professzora, aki matematikusból lett tudománymenedzser.
A szakértőt, aki több neves intézményben, így a londoni Imperial College-ban, valamint a brit Academy of Medical Sciences kötelékében szerzett átfogó tapasztalatokat a tudományszervezés terén, a hollandiai székhelyű Elsevier kiadó hívta meg Budapestre. A világ legnagyobb tudományos folyóiratokat publikáló kiadóvállalata kiválósági programokról, egyetemi rangsorokról és azok jelentőségéről rendezett konferenciát a budapesti Kempinski Hotelben. A rendezvényen Green mellett a kiadó saját szakemberei, valamint lengyel és orosz tudománymenedzserek adtak elő.
A tudomány az autonóm kutatóktól lesz sikeres
Az angolszász hagyományokhoz híven szuggesztív beszédében Green azt hangsúlyozta, hogy a kiválósági programok sikerességéhez az egyes intézmények fenntartóinak és vezetőinek érdemes lenne megbízniuk a kutatókban. Ezt a bizalmat például kifejezhetik azzal, hogy hagyják őket kutatni mindazt, ami az adott szakterület szakavatott hozzáértői szerint leginkább kutatásra érdemes. Na meg azzal, hogy hagyják, hogy mindehhez belátásuk szerint osszák be a forrásokat.
Green szerint a kutatók így hajlamosabbak lesznek felelősséget vállalni a saját eredményességükért. Ennek nemcsak az az előnye, hogy nagyobb az esély a nemzetközi tudományos elismerésekre, hanem például exponenciálisan növelhető az adott intézményben tanuló külföldi diákok száma, több innovatív fiatal kutató akar majd az intézményben karriert építeni, javul az interdiszciplinaritás, vagyis a tudományközi kutatások aránya. Az önállóságnak, a bizalomnak és az autonómiának gazdaságilag és társadalmilag is mérhető a haszna – mondta Green.
A professzor nem a levegőbe beszél: társaival komplett rendszert dolgozott ki, amely alkalmas a tudományos tevékenységek mérésére és optimalizálására. A snowball metrics nevű sokdimenziós rendszer legfőbb sajátjának a hozzáértők azt tartják, hogy képes a tudományterületektől függetlenül mérni a teljesítményt. A mérőszámrendszert egyébként a szigetországi egyetemek nem mellesleg az Elsevierrel együtt dolgozták ki, és nem véletlenül törték olyan elnevezésen a fejüket, amely a szociológiából évtizedek óta ismert hólabdamódszerre való asszociációra késztet. Noha a két eljárás módszertanának semmi köze nincs egymáshoz, a saját mérési módszertanukból európai szabványt vizionáló brit tudománymetrikusok azt remélték, hogy szisztémájuk éppúgy terjed majd el a világ egyetemei körében, mint a statisztikai mintavétel a hasonló nevű módszer során: hólabda módjára.
A snowball metrics elve nagyon tetszetős, mert olyan mutatókat igyekszik a több száz mért dimenzióból kialakítani, ami alapján az egyes intézmények mutatói tudományterülettől függetlenül összehasonlíthatókká válnak – mondta a Qubit kérdésére Soós Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia Tudománypolitikai és Tudományelemzési osztályának a vezetője. Nemcsak a szakterületi profilt veszik értékeléskor figyelembe, hanem vizsgálják például az intézmények társadalmi hatását és gazdasági mutatóit is. Amellett, hogy a módszer alkalmas a sztenderdizálásra, még kellőképpen rugalmas is.
Az alábbi, összesített adatsorok alapján készült grafikonokból például az derül ki, milyen témákban publikálnak a magyar kutatók, és mennyire közösködtek más tudományterületek képviselőivel. A kördiagramokon befelé követhető a tudományköziségre való törekvés. Minél beljebb helyezkedik el egy-egy téma a körben, annál jellemzőbb rá a tudományköziség. (A színkódok az egyes tudományterületeket jelölik: pirossal például az orvostudomány és a farmakológia, kékkel-lilával a számítástechnika, matematika, fizika, zölddel az agrár- és környezettudományok, stb.)
A második ábrán pedig az látszik, hogy a kutatási témák legnépszerűbb negyedében arányaiban több a tudományközi együttműködés, mint ha a nagy egészet vizsgáljuk. Minél felkapottabb egy kutatási téma, annál nagyobb rá az esély hogy más, érintkező tudományágak képviselői is szívesen foglalkoznak vele. Ekképp több kollaboráció alakul ki. A körcikkekhez rendelt tudományágak megfigyelésekor, vagyis a középre kerülő pöttyök színéből az is jól látszik, hogy melyek azok a tudományágak, amelyek egyszerre kecsegtetnek népszerű és nemzetközi együttműködést feltételező kutatási témákkal.
A teljesítménymérés nemzetközi szinten általános problémája, állítja Greennel egybehangzóan Soós, hogy többnyire legfeljebb egy-két dimenzióra, például az idézettségre vagy a tudományos publikációk, a nemzetközi kollaborációk számára alapoz. Mindezt Magyarországon tovább nehezíti, hogy az egyetemek teljesítményét hagyományosan még csak nem is az ott dolgozók tudományos eredményei, mint inkább az oktatási tevékenységük alapján mérik. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az alapkutatási tevékenység megoszlik az akadémiai és a felsőoktatási intézmények között. Nemzetközileg viszont inkább az jellemző, hogy az alapkutatásokat a felsőoktatási intézmények végzik, ezért utóbbiak teljesítményét inkább a kutatási, mint az oktatási tevékenység határozza meg.
Naná, hogy a tudománymetria is magyar találmány
Még ha a snowball metrics elve tetszetős is, a brit egyetemek közben nem azért sikeresek, mert efféle tudománymetriai mérőeszközöket használnak a teljesítményük mérésére és fejlesztésére. A reláció inkább fordított: azért használják ezeket az egyetemeket modellként a módszerek kidolgozásában, mert sikeresek. Ennek viszont Soós szerint nem a kiválósági programjuk felsőbbrendűsége, hanem elsősorban földrajzi és történelmi okok állnak a hátterében. Fennáll tehát az esélye, hogy tudománymetria ide vagy oda, egyetlen magyar egyetem sem fogja a közeljövőben megelőzni a nemzetközi listákon a Cambridge-et vagy az Oxfordot.
Mi sem jelezhetné ezt jobban, minthogy a tudománymetriai mérőrendszerek ősét épp Magyarországon kell keresni, noha a hazai intézmények összességében a tudománymetriai alapok kidolgozásakor, az 1970-es években, és azóta is messze alatta maradnak a neves brit intézményeknek a világrangsorokban. A világ egyik első tudománymetriai kutatócsoportja mindenesetre Budapesten alakult, Braun Tibor kémikus vezetésével. A világ első tudománymetriai folyóiratát, a Scientometrics című szaklapot is a hazai Akadémiai Kiadó jegyzi, közösen a Nature című tudományos lapot megjelentető német Springer kiadóvállalattal. Más kérdés, hogy Braun Tibor maga ítélte el később elméletének és módszertanának a gyakorlati megvalósulását.
Miközben világszerte számos ország egyetemeinek és akadémiájának van különféle tudománymérési módszerekre is alapozott kiválósági programja, ezek túlnyomó többsége egyáltalán nem működik. A sikertelenségük oka – mondta az Elsevier-konferencián Green – többnyire abban keresendő, hogy a fenntartók megpróbálják kiválasztani azt a két-három fontosabbnak tűnő mutatót, majd megkövetelik annak szépítését. Ennek egyik legegyszerűbb módja például az, hogy mondjuk a tudományos publikációk impaktfaktorától teszik függővé a pályázati elbírálások eredményeit, vagyis a források elosztását.
Az idézettségi mutatók tudományágak szerinti eloszlását az alábbi grafikonon láthatjuk:
Green szerint a brit egyetemek sikerességének titka ezzel szemben az, hogy egy-egy mutató helyett az alábbi tényezőkre koncentrálnak:
- nem a mennyiségre, hanem a minőségre helyezik a hangsúlyt,
- nagyon intenzíven támogatják a nemzetközi együttműködést,
- külön figyelmet szentelnek a fiatal kutatók életpályamodelljének a vonzóvá tételére,
- jutalmazzák a hatékonyságot,
- elősegítik a tudományközi kutatásokat,
- nem terhelik a kutatóikat adminisztratív teendőkkel.
Csakhogy ezek olyan általános tudománypolitikai célok, amelyek a világ legtöbb országában jelen vannak – mondta a Qubit kérdésére Soós. Az ösztönzők Magyarországon is a minőség és a nemzetközi együttműködés felé mozdulnak el, és a fiatal kutatók fokozott támogatása mellett igyekeznek a hangsúlyt a nemzetközi láthatóságra, valamint a rangos publikációk számának a növelésére áthelyezni. A világrangsorokban való szereplésük mindennek ellenére nem változik jelentős mértékben.
A felvetések hasonlóképpen leegyszerűsítőnek tűnhettek a konferencián ülők egy részének is, mert a Semmelweis Egyetem egyik professzora gyorsan meg is kérdezte, nem lehetséges-e, hogy egy egyetem vonzereje végső soron azon áll vagy bukik, hogy a kutatói hány publikációt jegyeznek olyan mérvadó lapokban, mint a Nature vagy a Science, ami pedig szerinte attól is nagy mértékben függ, hogy mekkora büdzséből gazdálkodik az intézmény. Green, amellett, hogy kategorikusan nem értett egyet a kérdező „hozzáállásával”, elmondta, semmiképpen nem pénz kérdése, hogy egy intézménynek például figyelemfelkeltő, esztétikus és informatív legyen a honlapja. Már csak azért sem, mert Green szerint ezt például „a magyar egyetemeken tanuló programozók és informatikusok is meg tudják csinálni, teljesen ingyen”.
És mit tehetne például az Elsevier?
A teremben egyébként érzékelhetően fagyossá vált a hangulat, amint pénzre és üzletre terelődött a szó. Egy másik magyar kutató például, amint lehetőség lett rá, megkérdezte, mekkora lehet majd az elhangzottak fényében az Elsevier felelőssége abban, ha jelentősen csökken a láthatósága azoknak a kutatóknak, akik egy olyan ország – Svédország és Németország mellett például Magyarország – intézményeiben dolgoznak, amely országgal a kiadóvállalatnak nem sikerült megállapodásra jutnia.
Bár a kérdezőnek először azt mondták, hogy a kérdésére inkább majd négyszemközt válaszolnának a szünetben, az Elsevier kötelékében dolgozó előadó, Krzysztof Szymanski annyit végül is elmondott, hogy szerinte a kiadónak nem sok közük van ahhoz, kinek a kutatási eredményét tartják közlésre érdemesnek egy-egy tudományos folyóiratban. Hasonlóképpen nincs befolyása arra sem, folytatta, hogy egy kutató melyik tudományos lapot választja eredményei közzétételére. „Az Elsevier csak a fazék a tűzhelyen, a hozzávalókat a tudományos közösség dobja be a tálba”.
A kérdező arra utalt, hogy – mint azt a Qubit is megírta – a hazai intézményekben dolgozó tudósok január óta nem férnek hozzá a kiadó adatbázisaihoz és tudományos folyóirataihoz, mert az MTA Elektronikus Információszolgáltatás Nemzeti Program (EISZ) tárgyalóbizottsága tavaly március óta nem tudott megegyezni a kiadóval a szolgáltatás feltételeiről. A tárgyalóbizottságot az akadémia főtitkára, a kutatóként versenypolitikát, piacelméletet, a kutatás-fejlesztés politikáját vizsgáló Török Ádám vezette. A bizottságban mások mellett részt vett az Innovációs és Technológiai Minisztériumot képviselő Havady Tamás, a Magyar Rektori Konferencia képviseletében Gelencsér András, illetve Szász Károly, a Semmelweis Egyetem kancellárja. A Magyarország és az Elsevier közti szerződés idén január 1-jén mégis megszűnt, aminek következtében tíz nappal később a teljes hazai tudományos közönség számára hozzáférhetetlenné váltak a kiadó által szolgáltatott tartalmak.
Az adatbázisokhoz és a folyóiratokhoz való hozzáférés ellenértéke olyan összegekre rúg, hogy azt nemhogy magánszemélyek, kutatóintézetek se nagyon tudják megfizetni, és nemcsak Magyarországon. Ez magyarázza, miért államokkal szerződik az Elsevier. Azt a petíciót, amely az Elsevier üzleti gyakorlata ellen szólal fel, és amely szerint a kiadó abból húz busás hasznot, hogy egyes kiadványai tudományos szempontból alapvető fontosságúak, összesen több mint 17 ezer kutató írta alá, köztük magyarok is.
Sokan lázadnak a tudományos lapkiadók általános üzleti gyakorlata ellen is, miszerint a fazékért kétszer is fizetni kell: egyszer, amikor beledobják az összetevőket, egyszer pedig amikor enni készülnek belőle. A 35 százalékos haszonkulccsal dolgozó Elsevier ugyanis először pénzt kér a publikálásért azoktól a kutatóktól, akiknek a karrierje is függ a publikációk számától, majd pedig az egyetemi könyvtáraktól és az olvasóktól (például újfent a kutatóktól is), hogy ezekhez a publikációkhoz hozzáférjenek.
Ezzel a dilemmával az Elsevier szóvivőjét személyesen is felkerestük, az aggodalmakra a kiadó az alábbiakat válaszolta:
- Az Elsevier nem fizettet kétszer a megjelentetésért és az olvasásért. A kiadónak két elkülönülő árazási rendszere van, melyek egyikét, a fizetős cikkek megjelentetését, az előfizető magánemberek és intézmények finanszírozzák, míg a másikat, a szabad hozzáférésű cikkeket a szerzők, és azok az intézmények és egyéb szervek, amelyek a publikációt meg akarják jelentetni.
- A megjelentetésért tehát egy-egy cikk esetében más fizet, mint az olvasásért.
- Az Elsevier mindkét üzleti modell esetében másfajta díjtételezést alkalmaz és az előfizetési árakban a nyílt hozzáférésű tanulmányok nem szerepelnek.
- Gyakori tévhit, hogy a nyílt hozzáférésű tanulmányok kiszorítják majd a piacról az előfizetésen alapuló hozzáféréseket. Ez nincs így, mindkét üzleti modell növekszik egyidejűleg.
Ami a német, a svéd és a magyar tárgyalófelekkel való elakadást illeti, az Elsevier magát megnevezni nem kívánó szóvivője optimista a jövőt illetően. Mint azt a Qubitnek írta, „a vállalat több ezer szerződést köt minden évben, amelyek némelyike hosszabb ideig születik, mint mások”.
Tudomány volt, tudomány van és tudomány lenni fog
Az Elsevier termékei sok szempontból megkerülhetetlenek és hiánypótlóak, de Soós Sándor szerint ma már léteznek alternatív megoldások. Amellett, hogy egyre nagyobb teret nyer a tudományos kutatások hozzáférhetőségét alulról szervező formában liberalizáló open access mozgalom, újabban európai közösségi kezdeményezés is létezik a tudományos kutatások hozzáférhetőségének a javítására. Ez a Plan S direktíva, amelynek értelmében minden közösségi finanszírozású kutatás eredményét nyilvánosan és ellentételezés nélkül hozzáférhetővé kell majd tenni az Európai Unióban 2020. január 1-jétől. Ha mindez a gyakorlatban is megvalósul, az Soós szerint feltehetően a kiadói üzleti gyakorlatot is radikálisan megváltoztathatja majd.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: