A technológia megkönnyíti ugyan a háborúzást, de embertelenné teszi az embert

Anthony Swofford, az Egyesült Államok tengerészgyalogságának korábbi tizedese jól ismeri a háború természetét. Nagyapja a második világháborúban, édesapja a vietnámi háborúban harcolt, ő maga pedig 18 évesen már a tengerészgyalogságnál volt, hogy két évvel később, 1991-ben Rijádban találja magát, az öbölháború kezdetére várva.

Hazatérése után minden háborús hősöknek rendezett parádét messziről került, állítása szerint csak a kötelességét végezte, és szeretné minél előbb elfelejteni az egészet. A mindennapokba való visszatérését nem segítette sem a poszttraumás stressz szindrómája, sem az, hogy az első civil munkahelyét adó bankot munkába állása után néhány hónappal kirabolták.

Végül az irodalomban találta meg új küldetését: először kinevezték egy irodalmi folyóirat főszerkesztőjének, majd az Iowai Egyetemen diplomázott kreatív írásból, 2003-ban pedig megjelent a Jarhead (magyarul Bőrnyakúak) című könyve, amelyben saját katonai tapasztalatait részletezte hol szatirikusan, hol a maga véres valóságában. A könyvből 2006-ban az Oscar-díjas Sam Mendes rendezett filmet, amiben Jake Gyllenhaal alakította Swoffordot.

Anthony Swofford 2008-banFotó: Amy Sussman/Getty Images/AFP

Az egykori mesterlövész most az MIT Technology Review-ban írta meg, hogyan látja a haditechnika fejlődését, és szerinte milyen veszélyeket rejt a távolról, halálos drónokkal vívott háborúzás.

Morális távolságok

Swofford először elmeséli, hogyan programozta át a gondolkodását a 10 hónapos kiképzése, majd hogyan vált függőjévé a háborús helyzeteknek. Elmondása szerint a háborúba küldött katonák úgy örülnek az új fejlesztésű fegyvereknek, mint gyerekek az új játékoknak. Ennek megfelelően, amikor a Sivatagi pajzs hadművelet (Operation Desert Shield) alatt megérkeztek a szaúdi állomásra a vadonatúj .50-es kaliberű Barrett puskák, a katonák izgalomtól remegő kézzel vették át a küldeményt.

A mesterlövészek az új fegyverekkel a megszokottnál háromszor távolabbról, akár másfél kilométerről is egyszerűen találták el céljaikat a gyakorlatozás során, igaz, a genfi egyezmények szerint emberre nem lőhettek velük, így hivatalosan csak az ellenséges járművek megállítására szolgáltak. Swofford szerint ez a tilalom még jobban fokozta a katonák vérszomját. Egy olyan álmáról is beszámol, amelyben egy iraki konvojt látott, és kilométeres távolságból lőtte ki az autók sofőreit egymás után.

Brit tengerészgyalogos gyakorol a .50-es kaliberű Barrett mesterlövészpuskávalFotó: JONATHAN BUCKMASTER/AFP

Azóta eltelt közel harminc év, és a gyilkoláshoz szükséges távolság a technológia fejlődésének köszönhetően exponenciálisan nőtt tovább. Swofford szerint ez mindössze a háborúban részt vevők lelkébe került:

„Ma sokan úgy tartják, hogy felesleges fiatal tengerészgyalogosok vagy katonák kezébe mesterlövészpuskát adni. A legnagyobb fegyverkezési verseny most a tudósok között zajlik, hogy elnyerjenek egy pályázatot a DARPA-nál [az amerikai védelmi minisztérium kutatásokért felelős részlege] a legújabb haditechnikai megoldások fejlesztésére, amik az állításuk szerint szinte teljesen kivonják a gyilkolásból az emberi tényezőt, és ezzel megszabadítják a harcosokat a morális dilemmától és a háború sebeitől.

A magántulajdonú startupok eladják a mesterséges intelligencia vezérelte vagy robotkatonákkal vívott okosháború mítoszát. A kutatóközpontokban, ahol a legújabb és legtisztább gyilkolási módszereket fejlesztik, a párbeszéd nem a háborúzás erkölcsösségéről folyik, hanem a győzelem technológiájáról. De ha a technológia és a távoli gyilkolás mítoszára támaszkodsz, hogy a könnyű háborúzás mellett érvelj, az országod elveszti a lelkét.”

Az amerikaiak az elmúlt évtizedekben megtanulták a Közel-Keleten, hogy az al-Káida vagy az ISIS szintű csoportokkal szemben hiába van haditechnikai fölényük, ha az ellenség ilyen jól rejtőzködik. „Szinte lehetetlen kiszúrni őket, attól függetlenül, hogy hány milliárd dollárt költünk felderítő műholdakra és drónokra. A legtöbb esetben a szerencsének köszönhetően találunk rá a rosszfiúkra, vagy ha lefizetünk idős helyieket. Papír alapú technológiával” – írja Swofford.

A veterán szerint persze nem magával a haditechnika fejlődésével – a drónokkal, az exoszkeletonokkal, az okoslövedékekkel – van gond, hanem azzal a gondolkodással, ami abból fakad. „Ha a háborúzás olyan, mint ételt rendelni az okostelefonon vagy posztolni egy mémet Instagramra, akkor mégis mennyire lehet rossz?” A gyilkolási távolság növelésével az erkölcsi felelősség is távolabbinak tűnik. Swofford állítja, hogy a modern háborúk több civil áldozatot szednek, mint ahány katona meghal bennük, a morális távolságtartásra építő haditechnika így elsősorban még több civil életét fenyegeti.

Török katona drónnal Irakban, 2018Fotó: Ozkan Bilgin/Anadolu Agency

Amilyen komoly és valóságos a háború a csatatéren harcoló katonák számára, akik folyamatos erkölcsi őrlődés alatt hoznak halálos döntéseket, barátok és ellenségek hulláit kerülgetve, annyira egyszerű és kényelmes távoli képernyőkön keresztül idegenek életéről dönteni. Swofford konklúziója szerint az állítólag kevesebb életet követelő új háborús technológiákból egyedül a politikusok és a vállalatok profitálnak, és az a hazugság, hogy a technológia segíthet megelőzni vagy emberivé tenni háborúkat, a tudományos gondolkodás legdurvább megcsúfolása.

Huszonhat év veszély

Persze nem Anthony Swofford az első, aki a high-tech háborúzás veszélyeire hívja fel a figyelmet egy nagy technológiai magazinban.

„A 12. Páncélos Felderítő Ezred első százada felkészült a virtuális csatára” – ezekkel a szavakkal kezdődött a cyberpunk-legenda Bruce Sterling maratoni hosszúságú cikke (War Is Virtual Hell, vagyis A háború virtuális pokol) a Wired legelső lapszámában, 1993 januárjában. Az ikonikus címlapról szintén a sci-fi-szerző köszönt vissza, a következő szöveg kíséretében: „Bruce Sterling látta a háború jövőjét”.

A Wired magazin legelső, 1993. januári számaFotó: Wired

Sterling a Kentucky állambeli Fort Knox erődítményből tudósíthatott, amelynek taktikai kiképzőközpontjában a katonák éppen tankokkal, helikopterekkel és vadászgépekkel estek egymásnak a DARPA által kifejlesztett szimulációs hálózaton, a SIMNET-en keresztül.

Az egyes szimulátorok külsejét úgy írta le a szerző, mint „furcsán púpos, szürke üvegszálas zuhanyfülkék”, belülről viszont tökéletes másai az adott harci gépeknek, a motor zajával, a pilótafülke pontos méreteivel, a műszerek felfestésével együtt. A jármű ablakainak álcázott képernyőkön a legkorszerűbb grafikával jelenik meg a Mojave-sivatag kaliforniai szeletén elterülő Fort Irwin Nemzeti Kiképző Központ, amit a lehető legprecízebb modellezéssel helyeztek virtuális térbe.

De a kiképzésen túl a stratégiai elemzésben is csodafegyver volt a SIMNET. Az amerikai és az iraki hadsereg egyik kulcsfontosságú sivatagi tankcsatáját például teljes egészében rekonstruálták 3D-ben. A 22 percig tartó roham amerikai, tehát győztes résztvevőit hadtörténészek és szimulációs modellezők faggatták ki a csata legapróbb részleteiről, hogy a virtuálisan újraalkotott jelenetet a végtelenségig elemezhessék a tisztek.

Sterling szerint amilyen lenyűgöző volt az újrajátszható csata technológiai szempontból, olyan ijesztő az erkölcsösség oldaláról nézve:

„A csata rekonstrukciója egy hihetetlenül érdekes interaktív multimédiás alkotás. Gyors, borzongató és tele van furcsa szépséggel. De még a csillogó, sokszögű, vér nélküli virtualitását is félelmetes látni és felfogni. (...) Valódi fiatalemberek húsa volt azokban a lángoló, tank alakú sokszögekben, és az a hús égett. Ezt tudjuk, de nem látjuk. Amit látunk ebben a szimulációban, az valami egészen új és nagyon furcsa: a rideg, analitikus, kibernetikus racionalitás teljes diadala a kaotikus, valós, emberi kétségbeesés felett.”

Az író szerint eleinte ugyan nehéz volt eldönteni, hogy az esemény csak egy jól megtervezett reklámfogás volt, amivel a geekek számára is vonzóbbá tehetik a katonaságot, és a DARPA is jó színben tűnik fel, vagy tényleg egy komoly új haditechnika bemutatója. Konklúziója szerint egyértelműen az utóbbi: „Ez egy halálos technológia, egy valós stratégiai eszköz. A katonai virtuális valóság nem játék, nem vicc. Önmagában a virtuális valóság körül sok a porhintés, de ez a technológia egyértelműen segít majd az embereknek legyilkolni egymást.”

De miért a sajtó nyilvánossága előtt zajlott egy ilyen érzékeny haditechnika részletes bemutatása? A DARPA receptje valószínűleg az volt, hogy ha nagy hírverést csinálnak az új technológia körül, legitimálva az akkor még mindig nagyon sci-finek tűnő virtuális valóságot, akkor a kapcsolódó iparágak is jobban felpörögnek, máshol is beindulnak a kutatások, az így fejlődő technológia előnyeit (pl. jobb grafika) pedig végső soron a DARPA is élvezheti.

A holland nemzeti hadtörténeti múzeum egyik látogatója VR-szemüvegen keresztül próbál ki egy katonai quadot. Az eseményen a kiállítás mellett a holland védelmi minisztérium technológiai szakembereket is toborzott.Fotó: ROBIN VAN LONKHUIJSEN/AFP

Bár Sterling többször figyelmeztette az olvasókat, hogy amiről ír, az nem a jövő, hanem már a jelen, azért megpróbálta elképzelni, milyen lehet a jövő:

„Vessünk egy spekulatív pillantást a 21. századi Egyesült Államokra. Békés hely, aligha emlékeztet egy katonai szuperhatalomra. Rakétasilók, tankok, szögesdrót kerítések csak elvétve láthatók. Legalábbis amíg nincs rájuk szükség. Akkor viszont az egész masszív, halálos szuperhatalmi infrastruktúra felfejti magát a 21. századi kibertérből, mint valami lehetetlen origamitrükk. A tartalékos srácok a bowling ligából hirtelen felfedik magukat mint digitális Top Gun-veteránok, több száz hétvégi kiberhadjárattal a hátuk mögött. Aztán elmennek valami isten háta mögötti helyre, ahol nincsenek a stratégiai jelentőségű virtuális valóság birtokában, becélozzák a helyi hadsereget a kis képernyőiken, megnyomják a gombot, és végeznek vele.

Vér és égő hús fröccsen a kamera lencséjének túloldalára. De a képernyőn nem juthat át.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

Kitört az I. Nagy Streamingháború

Minden bizonnyal vége a Netflix egyeduralmának, az HBO és az Amazon mellé pedig özönlenek a vetélytársak: az Apple és a Disney novemberben indította el online film- és sorozatstreamelő szolgáltatását, de aztán jönnek a nagy stúdiók, és viszik magukkal a Jóbarátokat és az Office-t is a Netflixről.